Az új minimal körül

19. Országos Kisplasztikai Biennále

LÓSKA LAJOS irása

Az idei, 19. pécsi OrszágosKisplasztikaiBiennále története már a megnyitó előtt elkezdődött. A művészek ugyanis nehezményezték, hogy a több évtizedes bevett gyakorlattól eltérően nekik kellett fizetniük a szállítási költséget, ami egy szobor esetében, még akkor is, ha kicsi, elég tetemes summa. Pécs - ahogy azt a katalógus bevezetőjéből is megtudhatjuk - Európa Kulturális Fővárosa címére pályázik, még sincs elég pénze a kultúrára? A jelenség persze nem egyedi: a szállítás költségei ma már sok helyen a művészt terhelik. Azon viszont jó volna eltöprengeni, hogy ha ezek után önköltséges lesz a rendezvény, miképpen lehetne többletszolgáltatásokkal vonzóbbá tenni. Olyan juttatásokkal, amelyek miatt – a szakmai presztízsen túl – megéri részt venni rajta a szobrászoknak. Több díj adományozása (az idei, 28. Salgótarjáni Tavaszi Tárlaton például hat díjat osztottak ki), illetve egy-egy díj összegének megemelése például nagyban növelhetné a biennále vonzerejét. Ne feledjük, egy közel négy évtizede funkcionáló országos rendezvény sorsáról van szó, s nem lenne szerencsés, ha elsorvadna.

Nos e művészek panaszaitól ösztönzött bevezető után nézzük az alkotásokat! Lehet véletlen egybeesés is, de én úgy láttam, hogy az addig rendszeresen kiállító idősebb középgeneráció, BohusZoltán, FarkasÁdám, LugossyMária, PauerGyula munkái máris hiányoznak. A galéria meg van tömve ugyan szobrokkal, de ez inkább a zsűri lágyszívűségének, mintsem a színvonal emelkedésének a bizonyítéka. Ha szigorúbb lett volna a válogatás, bizony egységesebb, nívósabb, áttekinthetőbb, s ami a legfontosabb, kevesebb lenne a gyengébb minőségű mű. (Olyan fantáziátlan, utánérzés-objektekre gondolok, mint a villogó vasaló, a megolvadt karamellás mérleg vagy a megdolgozott, szőrös bevásárlókocsi, de a hosszú folyosón lévő fából készült munkák között is lehetne mazsolázni.)

Bár az idősebb és a középgeneráció szerényebb számban van jelen, egy igen nagy pozitívuma azért van az idei biennálénak, mégpedig az, hogy sok ifjú szobrász művével találkozhatunk rajta. Sárkány József előszavából idézve: „A kiállítótér falait feszítő gazdag, változatos anyag jelentős részére különösen jellemző a frissesség, amely minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy örömteli módon nagyon sok a fiatal. A kiállítók harmada, több mint negyven résztvevő, harminc év alatti művész”. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, a fiatalodás részben annak is betudható, hogy néhány évvel ezelőtt Pécsen is megindult a művészképzés, a végzett hallgatók művésszé értek és kiállítanak.

Az időrendet tartva mégis a biennále nesztorának, HadikGyulának archaizáló, rusztikusan faragott portréját kell elsőként említenünk, majd KőPál kisbronzát. A valaha erős és meghatározó újkonstruktivista mezőnyt ma már csak HeriteszGábor, illetve az inkább festőként számon tartott, de több éve sárga, konstruktív reliefeket készítő HaászIstván képviseli. Sajnos mára a hajdan oly jellegzetes Fás-kör csoport tevékenysége is a múlté, szellemiségét mindössze HuberAndrás műve őrzi. Mitikus, jelszerű kisplasztikákat készít BalásEszter és eruptívakat PéterÁgnes. MóderRezső zenélő plasztikája a fémes formák hangjairól szól. Hosszú évek óta következetesen folytatja programját a zongoraalkatrészekből, jelen esetben zongorakalapácsokból összeállított objekt jellegű kisplasztikákat készítő BarabásMárton. Karakteres vonulatot képviselnek BaloghGéza, SzabóGyörgy, SzanyiPéter, akik az újkonstruktivista művészektől eltérően nem a szerkezet geometriáját, hanem inkább térszervező jellegét, tartóelem voltát hangsúlyozzák munkáikon.

A biennále anyagának legfigyelemreméltóbb és legtetemesebb részét a fiatal, kevéssel harmincon innen és túli alkotók alkotásai képezték, a díjakat is ők kapták, megérdemelten. Műveikkel folyamatosan találkozhatott idén tavasszal a modern plasztika iránt érdeklődő látogató, többek között az Ernst Múzeumban a Derkovits beszámolón, illetve a Szabad Művészetek Doktora című kiállításon.

Ha azt mondjuk - némileg leegyszerűsítve a dolgot, és eltekintve a köztéri szobrászattól –, hogy a múlt század 60-as évei a pop art, a 70-es évei az újkonstruktivizmus, a 80-as évei pedig a new wave igézetében teltek a szobrászatban, akkor az ezredfordulótól kitapintható legújabb stílusirányzatként az új minimalt nevezhetjük meg. Ebben a visszafogott, szikár stílusban dolgozik a kiállításon bemutatkozó fiatalok jelentős része, akik közül többen már az előző, 1993-as biennálén is szerepeltek: MenaságiPéter, MonoriSebetyén, LengyelPéter, NémethJózsef, BorsosMiklósJános, ErősÁgostKoppány, KonturAndrás. Emellett azért más kifejezésmódok is képviseltetik magukat. Figyelmet érdemel például a furcsa, gépalkatrészszerű tárgyakat készítő ErősApolka vagy a 60-as évek nonfiguratív szobrászatának formavilágát megidéző KulcsárÍrisz is.

Menasági Péter (I. díj) az anyag szépségét és a formák visszafogottságát emeli ki minden érzelemtől mentes, precíz, minimal artos stílusú, igen kemény, sötét színű anyagokból, gránitból, andezitből készült plasztikáin (Spiráltál II, 2003, Vízszintestengely, 2005).

A II. díjat a Pécsett 1999-ben végzett és a biennálén először szereplő Lengyel Péternek ítélte a zsűri. A hidraolikus emelőre emlékeztető mű három átlátszó henger alakú plexi tartályból, illetve az azokba belehelyezett kőhengerekből áll. A három plexi tartályban víz van. Ezekbe merítette bele a mészkőből, bazaltból készült hengereket a művész, mégpedig úgy, hogy az eltérő nagyságú és különféle anyagokból készült elemek egyenlő magasságban emelkedjenek ki a plexi hengerekből. Nekem ez a szenvtelen gépszerű szobor a tudomány, a fizika és a művészet kölcsönhatását demonstrálja, akárcsak a mobilok vagy a konstruktivista plasztikák (4-3, 2004).

Csurgai Ferenc (III. díj) a középgenerációt képviseli a díjazottak között. Áttört formájú, felül aranyozott plasztikája mozgalmasabb és formailag gazdagabb, mint a két fiatal művészé. Egyvalamiben mégis rokon azokéival; abban, hogy ez a betonból öntött plasztika szintén valamilyen gépalkatrészre, tehát ipari termékre emlékeztet. Még annak ellenére is, hogy a fölső pereme aranyozott, és a címe talányos, historizáló: Rékereső (2004). Pragmatista korunk teremékei ezek a plasztikák: alkatrészekre emlékeztetnek, melyeknek konkrét, gyakorlati funkciójuk és áruk van. Szemlélve őket arra a következtetésre juthatunk, hogy ha a személyiség kiszorul a szobrászatból, megjelenik az indusztrializmus, a pszeudo-tudományosság.

Visszatérve a fiatal generációhoz, BorsosMiklósJános csónakra vagy egy ipari tárgyra egyaránt emlékeztető, ipari anyagból, alumíniumból készült szobra is szűkszavú, minimal indíttatású. A művésznövendék NémethJózsef furcsa, áttört szürke-fehér betonplasztikája áttételesen még megidézi mesterének, Jovánovics György műveinek, reliefjeinek a formavilágát, de anyagában és térszervezésében el is tér azoktól. Úgy tűnik, ez az ezredforduló körül pályára került generáció szereti és szívesen alkalmazza a színezett betont mint nyersanyagot. Az említett alkotásokon kívül többek között Erős Apolka gépekre, tartályokra emlékeztető plasztikáinak az anyaga is beton. PériLászló ugyan már a 1920-as évek elején készített betonplasztikákat, reliefeket, de néhány kivételtől eltekintve (Farkas Ádám: Szentendreiköszöntő ) hosszú ideig csak az építőiparban, építészetben használták az anyagot. Pedig bármi megformázható vagy kiönthető belőle, ahogy az agyagból, csak sokkal tartósabb és szilárdabb annál. Valószínű, hogy színe és faktúrája miatt idegenkedtek tőle korábban a művészek, ma azonban már igen szépen megdolgozható, festhető, sőt anyagában színezhető. Noha a márvány vagy a bronz vitathatatlanul nemesebb és látványosabb anyag, a beton a 20., sőt a 21. század legjellegzetesebb matériája.

Némiképpen eltér generációs társaiétól Kulcsár Írisz alkotása. A nagyméretű, rücskös felületű, áttört, belső terekkel átszőtt bronzplasztika a 60-as évek nonfiguratív szobrászatát idézte fel bennem.

A fiatal művészek által készített művek magas számát és jó színvonalát nézve meggyőződéssel állíthatjuk, hogy az 2005-ös pécsi Kisplasztikai Biennále meg tudott újulni. Van tehát jövője a közel negyvenéves rendezvénynek, még a mai, pragmatikus, amorális, a közvetlen hasznot nem hozó diszciplínákra, a képzőművészetre, zenére, irodalomra idegenkedve tekintő világunkban is. Kívánom továbbá a pécsieknek, hogy nyerjék el az Európa Kulturális Fővárosa címet. Remélhetőleg akkor még többet tudnak költeni a kultúrára. (A Modern Képtárban például megnyitása óta nincsen fűtés.) A rendezőknek és szervezőknek pedig azt javasolom, az elkövetkező negyven évben se akarjanak se regionális biennálét, se fiatalok biennáléját rendezni, maradjanak meg csak az országosnál, esetleg a nemzetközinél. Azt viszont rendezzék meg egyre magasabb színvonalon!

(PécsiGaléria, 2005. IV. 3 –V. 1.)