Kiállítás

Kapu, tájcsapda, fűkatedrális

Nagy Gábor kiállítása a Miskolci Galériában

P. SZABÓ ERNŐ

 

A művész útja Kaputól Kapuig vezet, Tájcsapdákon, Fűkatedrálisokon keresztül. A szó szoros értelmében erről beszélt Nagy Gábor Fűkatedrálisok című kiállítása a Miskolci Galériában. A bemutatott művek sorát ugyanis egy negyedszázaddal ezelőtt született kisplasztika, az 1980-as Létkapu indította el, s egy 2005-ös grafika, a Kapu (Létkapu) zárta. A két munka létrehozása között eltelt huszonöt év alatt jelentős életművet hozott létre a művész, a miskolci tárlat annak a második felét, sokirányú tevékenységét idézte meg a galéria két tágas termében, elsősorban grafikai sorozatok, fa és bronz kisplasztikák bemutatásával, valamint néhány festménnyel.

Nem meglepetés a művek ilyesféle aránya a tárlaton, hiszen alapvetően ugyan festőként ismerjük Nagy Gábort – így diplomázott Sarkantyú Simon növendékeként 1970-ben a Képzőművészeti Főiskolán –, de már a 70-es évektől kezdődően azonos értékűnek tekinthetjük festői és grafikusi munkásságát. A 70-es években kezdte el míves plasztikái készítését is, amelyek azóta is munkássága szerves részét képezik. Azok közé tartozik, akik, nem kis részben Kondor Béla példáját követve, műfaji határokat átlépve keresik a személyes élmény megfogalmazásához szükséges sajátos jelrendszer létrehozásának, a festői, grafikai, plasztikai jelek ötvözésének lehetőségét.

Különös, izgalmas tájakon vezet Nagy Gábor útja ama bizonyos kapuk között. A bemutató legkorábbi alkotásai azt érzékeltetik, hogyan szorul háttérbe a korábbi kompozíciókon rendre főszerepet kapott figura, amely mintegy párbeszédet folytatott a táji részletekkel. 1998–99-re egyértelműen azok a „csapdamotívumok” váltak főszereplőkké, amelyek köré egész sorozatok épültek, s amelyek a grafikák, festmények mellett plasztikákban is újrafogalmazódtak.

Az összeállítást indító művek, az Angyalcsapda (1994), Idézet (1996), főszereplője félig emberi, félig angyalszerű lény, stilizált alakját, szemlélődő tartását a későbbi munkákon dominánssá váló motívumok konkretizálják, ritmikusan ismétlődő vonalkák idézik az alföldi tájat, sűrűsödésük a vizuális-szellemi történés jelképeként is fölfogható, s megjelenik az a formai is, amely a látvány megragadását, csapdába ejtését szimbolizálja. Az 1997-es Szárnycsapda című munkán a stilizált figurából csak egyetlen szárny marad, dominánssá a csapda-házformát ábrázoló képrész válik, míg az 1996-os Ártéri csapdán a stilizált figurák a kisplasztikákon is jelen lévő doboz formájú csapdaszerkezetet vesznek körül.

A látványelemek kiválasztásának, megragadásának, az élmény megőrzésének a folyamatát a grafikákkal párhuzamosan kisplasztikáiban is sajátosan rá jellemző motívummal írja le ugyanis Nagy Gábor, mégpedig különös dobozaival, amelyek többnyire festett fából készülnek. Külső felületükön, peremükön is különböző motívumok, jelenetek kapnak helyet, de mégiscsak a belsejükben rejtőző, a néző képzelete által kibontható tartalom miatt válnak izgalmassá. E plasztikai munkák előzményei még a 70-es években születtek meg, mindvégig a míves kidolgozás, a népi faragások által is inspirált fa- vagy fémberakások jellemezték őket. Az 1980-as Idézet tetején szögekkel, fekvő alakkal jelenít meg drámai történést, sejtetve azokat a titkokat, amelyek a doboz fölnyitása után lennének megismerhetők, az 1997-es Csapda XXIV. finom, lírai hangulatot teremtő festett motívumát a doboz-csapda peremén sétáló kutya alakjával kérdőjelezi meg, mintegy ironikusan kommentálva a művészi megismerés érdekében kifejtett erőfeszítéseket.

A líra és az irónia együttes jelenléte, egymást átszínező hatása a kezdetektől jellemezte Nagy Gábor munkásságát, a tájjal való közvetlen kapcsolat – főként a csongrádi művésztelepen 1973 óta végzett munka –, a természet egyes elemeinek, azok kapcsolódásának a megismerése pedig elősegítette, hogy a művek egyes elemei egyre inkább sűrítményei legyenek az inspiráló élményeknek. A pontos megfigyelés, a vázlatok sorának elkészítése volt a kiindulópontja annak a folyamatnak, amelynek végén a látvány esszenciája jelenik meg a műveken, ha úgy tetszik, az egymás fölé, elé komponált, egymást átható részleteknek köszönhetően. Ahogyan az 1999–2001-es Etűdök-sorozat egyik lapja, a Tenkács dűlő mutatja, jelen vannak a műveken olyan jellegzetes alföldi motívumok, mint a ház, kontúrokkal jelzett oromzat, tető, kerítés, töltésrészlet, megannyi olyan részlet, amely a már évtizedekkel ezelőtt a maga számára kiválasztott alföldi táj, a csongrádi, Tisza-parti részletek inspiráló erejéről beszél.

Mintha a középkori mesterek mintagyűjteményét idézné a művész, természetesen ironikus, szubjektív átírásban, hiszen későbbi műveinek alapelemei, részletei kibontásra várva szinte mind jelen vannak e sorozatban. Ezeknek a részleteknek „állít csapdát” az alkotó, megragadja, alaposan megvizsgálja, új összefüggésrendszerbe helyezve mutatja meg őket, próbálja meg a lehetetlent, Nagy László „káromkodásból épült” katedrálisait megidézve fölépíteni a maga fűkatedrálisait.

A lapok többnyire három nagyobb egységből épülnek föl, egy-egy távolról is látható, bokorágformával jelzett részlet helyezkedik el a fölső harmadban, finom részletekből épített geometrikus struktúra foglalja el a középső részt, míg az alsó harmadban egy-egy olyan motívum kap helyet, amely egyféle interaktív viszonyra utal. Mint a zoomos objektív, úgy közelít a pillantás a részletekhez, úgy bontja ki az összefüggéseket, merevít ki egy-egy részletet, hogy azután újra eltávolodjon, újabb részletek struktúrák szépségét mutassa meg egy sajátos, a szó legjobb értelmében vett lírai mikrorealizmus jegyében. Rendkívül esztétikus mindaz, amit látunk, a ceruza, színes ceruza, tus, diófapác, akvarell rendkívül változatos módon, a rajzi-festői minőségek széles skáláját képviselve jelenik meg.

A legutóbbi évek újabb változást hoztak Nagy Gábor művészetében. A vertikális formák helyét egyre inkább a horizontálisan elhelyezkedő motívumok veszik át, a magasba törő katedrális helyett a szikla, a hegy foglalja el. A változásban nyilván jelentős szerepe van annak, hogy művésztelepi munkája révén Nagy Gábor immár visszatérő vendég Provence-ban, a legújabb kori művészet történéseinek egyik legfontosabb, inspiráló részletekben bővelkedő helyszínén, ahol a darmstadti Künstlerhaus Ziegelhütte szervezésében negyedszázada szervezik meg a Nemzetközi Művész Plein Air nevű művésztelepet Mirabelben.

A 2003–4-es Mirabel-sorozaton mintegy a ritmikusan ismétlődő oromzat-motívumok helyettesítik, „váltják ki” a csapdamotívumot, a Fekete torony formájában jelenik meg a Fűkatedrális-sorozat vertikális motívuma. Ahogyan a 2005-ös A hegy I–III., a Bazalt-hegy jelzi, a súlyos sziklatömbök és az évezredek óta fennálló városkák, a különleges vegetáció egymásmellettisége a Tisza-parti struktúráknál keményebb, egyre inkább drámai erejű kompozíciókban jelenik meg, mintegy a Kaputól Kapuig vezető út helyességének újabb bizonyítékaként.

(Miskolci Galéria, 2005)