Táj, táj, táj

I. Kortárs „természetszemlélet”a festészetben

Muladi Brigitta

„A táj tükröződik, emberré válik, gondolkodik bennem. Én láthatóvá teszem, felhordom a vászonra, rögzítem.” Cézanne

Kovács Lehel: Táj 1.

A dinamikusan változó kortárs képzőművészet iránt érdeklődők naponta megtapasztalják – a klasszikus műfajok feléledésének egyik jeleként – a tájmotívum, és a táj mint élettér iránti felfokozott érdeklődést. Manapság nem szokatlan dolog, hogy a táj egyszerre csak bekerül a képbe, legyen az festmény, körüljárható tárgy, fotó, videó, film vagy digitális kép.

A táj, a természet középpontba helyezése a mediális festészetben jelentkezett dominánsan, a 90-es években induló festőknél, de az ezt megelőző generáció munkáiban is megfigyelhető pl: Fehér László,Lengyel András, Szűcs Attila, Konkoly Gyula, Kőnig Frigyes, Hajdú Kinga,Kósa János,iski Kocsis Tibor, Nagy Gabriella, Szabó Dezső, Nemere Réka, Baranyai Levente, Fejérvári Zsolt, Cseke Szilárd festészetében. Művészetük fotó-, vagy digitális képi alapokon nyugszik hangsúlyozottan gondolati, koncept művészet hagyományain épül, hűvös, távolságtartó, intellektuális, és kiegyenlített esztétikai szisztémára épül. A legfiatalabb kortárs festők egy csoportja, jelentős fordulattal a „készen kapott képek” helyett saját vizuális tapasztalataikat és a hozzájuk alkatilag közel álló festői hagyományokat tekintik forrásaiknak. Szerintük a média egyre múlékonyabbá teszi a művészetet, és túl erős a hatása, ennek ellensúlyozását tekintik feladatuknak a felmutatott klasszikus festészettel.

A jelenben a kortárs képzőművészet nyilvánosságának, a közönséggel, a társadalommal való kapcsolatok elvesztésének időszakát éljük, és emiatt a hagyományos festészet (lsd. közönségsikerek a történeti festészeti kiállításokon, ahol persze a jó PR sem hátrány), ami már beépült vizuális kódokat mozgósít, a nem szakmai közönséghez kétségtelenül könnyebben jut el, mint a legprogresszívebb művészeti formák.

 

„A festő próbálgatja saját lehetőségeit, kutatja, hogy a festészet tud-e még nyújtani valamit és szabad-e még festeni. És annak ellenére, hogy nem, mégis fest, habár ez látszólag nem hoz semmit.” Gerhard Richter

Kondor Attila: Hajnal

Horváth Roland: Kecskeméti víztorony

Horváth Krisztián: Vízesés

Láttuk ezt már valahol?

A történeti festészetet felhasználó művészek munkáinak megfigyelésekor, a festészeti konvenciók változásait a történeti tájfestészetben újra élve – megerősödik a gondolat, hogy számos, korszakokat meghatározó folyamat, amely a mai napig az ábrázolási sémákat meghatározza, a tájfestészetben alapozódott meg. 1. Az egyedi, individuális „látásnak”, a kompozíciós újításoknak – pl. részletek kiemelése, képkivágások – is ez a műfaj kedvezett leginkább. 2. A szerialitás – egy motívum kiemelése, ismételgetése, amely fontos, sőt olykor az elvesztett szakralitást is helyettesítő módszer – jellemzően a tájak a különböző napszakokban történő, színbeli módosulást eredményező ábrázolásainak a közvetítésével jött létre, s került át más műfajokba (pl. csendélet), a festészetből más médiumokba. A kortárs művészetben gyakori vizuális napló (pl. Csontó Lajos, Kicsiny Balázs, Kovács Lehel, László Dániel) készítése is eredeztethető a tájnaplóból, városképi ábrázolásokból. 3. Vázlat mint műalkotás – A tájról készült gyors skiccek és az azokban felfedezett esztétika hozták magukkal a 18–19. században pl. T. Jones, J. Ch. Dahl, H. Valenciennes, C. Belchen, C. D. Friedrich, majd Turner leginkább felhőket ábrázoló műveinél a vázlatok, kiragadott részletek erejének felismerését. 4. Az absztrakció – pl. a turneri, monet-i, cézanni, mondriani, malevicsi, sőt richteri életmű absztrakciós és reabsztrakciós átalakulásai, Kandinszkij újításai. 5. Monokróm festészet kialakulása, a nagy, homogén színfoltokkal alakított tájak lehetőséget adtak a 20. század előtt is arra, hogy a festők nagyobb összefüggő színfelületek megjelenítésével próbálkozzanak.

A posztmediális, festői tájfestészet a Képzőművészeti Egyetemen néhány éve végzett fiatalok a Sensaria-kör tagjainak (László Dániel, Kondor Attila, Kovács Lehel, Horváth Krisztián, Horváth Roland, Kucsora Márta, Sütő Róbert, Surman Viktor és a hiperrealista Szabó Ábel) művészetében jelentkezett karakteresen, akik a festészeti hagyományokat elevenítik fel, a „kanonizált” műfajokat alkalmazzák (csendélet, zsáner, portré, akt). Munkáikba a személyes vizuális tapasztalatokat építik be. Ez a művészi magatartás azonban az elmúlt évek innovatív, „trendi” irányainak ellentmond, mégis számukra a kortársi gondolkodás ebben rejlik. Megújítják a művésztelepi munkát (amely a tájjal való közeli kapcsolatot biztosítja) és a szellemi közösség alakítását is, habár nem képviselnek egységes nézőpont, nagyon is heterogén stílusformákat alkalmaznak, de mindannyiukra jellemző a szerialitás, amelynek az a hatásmechanizmusa, hogy a nézőben egy képet rögzít, nem jegyzi meg az egyes műveket, hanem egységesen mint a valóságmodell festői víziója hat rá. Ezek a festők a tájjal való kapcsolatukat a realista szemlélet (Sturcz János megfogalmazása szerint „radikális neokonzervatív” László Dániel és Kovács Lehel) mellett misztikus, romantikus vagy pantheisztikus (Kondor Attila, Horváth Krisztián) módon élik meg. A Sensaria ugyan Tiziano műhelyének korabeli elnevezése, a csoport tagjai mégsem a „nagy Velencei” korának hagyományait követik, talán csak azt a társadalmi konverzációt, közeget hoznák vissza, amit a festészet fénykora nyújtott a megbecsült piktoroknak.

 

A táj mint élettér

László Dániel esetében az ábrázolt témák, a tájak történeti, kultúrtörténeti, művészettörténeti vagy személyes kapcsolódási pontokat jelölnek, mint például Csontváry színhelyei. A helyek szellemisége – és nem csak elsődleges jelentése – fontos jellemzője a festményeknek, még ha valójában képeslapszerű tájakat látunk is. Az Alföld, a Felvidék, Erdély falvai, a Kárpátok vonulatai, a Gyilkos-tó történeti üzenetet hordoznak, mintha időutazáson vennénk részt. A tudatosan választott jelentéssel bíró helyszíneket (gyakran vázlatszerűen) dokumentálja a festő, emlékeztet és maga is emlékezik, próbálja megragadni – Hamvas szóhasználatával élve – a hely géniuszát.

László Dániel a tájfestészetnek a kiterjesztését land artként, happeningként is megrendezte két ízben. 2000 májusában a 100 kép-kiállításon, amikor tájba helyezte két év alatt festett, azonos formátumú 100 festményét, majd 2004-ben, amikor a Római tanulmányútján készült képeit az óbudai amphiteátrum falaira állította ki néhány órára. A táj László Dánielnél nem a képek tárgya, nem motívum, hanem maga a realitás, pillanatkép a látványról és az élet(forma) része, tere.

Kovács Lehel gyakran vázlatszerű munkái miatt Constable késői utóda lehetne, aki a tájakban felfedezett jellegzetességet olyannyira fontosnak tartja, hogy ennek alárendeli művészi eszközeit is. Művein nem a festő, inkább a tájak karaktere rajzolódik ki, nem az elérhetetlen, távoli identitás, hanem az ember belakott természeti környezete jelenik meg. Kedveli az intim tájrészleteket, szűk képkivágásokat, témái gabonaföldek, utak, kirándulók nyomai, a civiláció, a város beépülése a táji látványba.

A jelennel, a környezettel, a tájjal való meghitt kapcsolat és az abszolút festőiség szeretete fejeződik ki Horváth Roland tájain. Oldottan kezelt, „puha”, de idealizálás nélküli csendéletek festőjeként ismertük meg képzős időszakában, s ugyanígy jelennek meg vásznain a tájak is.

Nemes Csaba korábbi, szándékoltan (?) suta, dilettáns parasztudvarok, hazai vidéki tájak után legfrissebb művein a vonatablakból szemlélt tájat jeleníti meg, koncepciója szerint ugyan rákérdez a hagyományos tájkép érvényességére, mégis hagyományos technikával, hagyományos tájképeket fest. Ha Nemes Csaba festészete, saját galériás kontextusában (Knoll Galéria), a mediális művek között idegen test is egy ilyen fajta festészet, mégis egyedileg találkozva a művekkel, nehéz elképzelni, hogy a néző nem konvencionális tájképnek tekinti őket.

 

A táj mint a gondolkodás szimbóluma

Kondor Attila és Surman Viktor felfogása átmenetet képez a hagyományos és a képhasználó festők, a képi realizmus és a metafizikai töltésű tartalmak között.

A táj mint motívum már a kínai hagyományos festészetben is meditációs objekt volt, ez a kortárs művészetben is nagy szerepet kap. A táj az elvágyódás, a távoli, misztikus helyek létezésének bizonyítéka, az ismeretlen helye. A metafizikára építő festőket többnyire hűvös távolságtartás jellemzi, kevés eszközzel dolgoznak, a valóságos látvány nem primer meghatározója a kész műnek.

Kondor Attila festői törekvéseiben is a metafizika, a transzcendens hatások kifejezése fontos, nem a látvány leképezése. Kertnek nevezte el a tájait, ami annak a fogalomnak a megerősítése, hogy a táj a természetnek egy behatárolt többletjelentéssel bíró darabját jelenti. A táj így a festőművész szellemi önarcképévé válik. Olyan közeg lesz, amelyben a tapasztalt világ és a nem látható világ a tiszta esztétika megvalósulásán keresztül egyesülnek, a megélhető és az „abszolút” igazság, egymást teljességgé kiegészítő fogalmak érezhetővé, befogadhatóvá válnak.

Az így keletkező teljesség racionálisan már nem megközelítő hangulatként érkezik el hozzánk, mint ahogy az Árkádia című képen érezhetjük.

Friss munkáin már újra a realitás került előtérbe, amit az a felismerés hozhatott magával, hogy a tájelemek részletekbe menő megismerése – a stúdiumok elmélyítése – mindinkább segíti a táj lényegének ábrázolását.

Surman Viktor a reneszánsz hagyományokra ugyanúgy hagyatkozik, mint a romantika festőire. A háttérszerűen megfestett Dunakanyarba helyez egy nem létező gótikus mérműves ablakmaradványt, mintha Caspar David Friedrich egy festményéről származna, vagy egy valóságos épületrészletet montíroz be egy elképzelt tájszeletbe. Álomszerű tájak jönnek így létre, amelyeknek nem rajzolódnak ki élesen a körvonalaik, finom pára, fátyolos, füstszerű bevonat teszi meseszerűen távolivá a reneszánsz háttereket idéző kompozícióit. Legújabb művei – melyek talált fa ablakkeretek, szekrényajtó szárnyak, objektek és festmények egyben – tájakat keltenek életre, amelyek a metafizika kifejezhetetlen tartalmainak terepei, a természet emlékművei, ahogyan a kínai tájképfestők látták, magas hegyekről letekintve, s festették meg a „lebegő világ képeit”.

Ennek a gondolatnak jellegzetes képi megvalósítója Szász Sándor, aki tavaly Strabag-díjas volt. A nagy méretekben és sötét színekkel dolgozó festő a hegyek és vizek (shan és shui) festője. „ A hegy a nyugalom, a változatlanság, az örökkévalóság, az időtlenség princípiuma, a víz viszont a mozgás, a változás, a pillanat és az elmúlás mozzanatára utal ebben az ellentét párban. A hegy a maga égbenyúló alakjával vertikális elem az elterülő víz, a kígyózó patak pedig horizontális elem, ez a két ellentétes princípium szervez képpé minden klasszikus kínai tájképet.”

Szabó Ábel városi tájképei, a mai környezet hiperrealista megformálásban nekem ugyanazt a metafizikát sugározzák, amit Szász vagy Kondor képei. Az aprólékos, valósághű kidolgozás, amely a választott stílusra jellemző, elősegíti a transzcendens hatás kialakulását, annak ellenére, hogy ironikus gesztussal a nem kívánt kompozíciós elemeket (villanyoszlop, autóroncs) is benne hagyja a tájban.

Városképeket László Dániel, Kovács Lehel, romokat és épületbelsőket Kondor Attila és Surman Viktor is fest, de Szabó Ábel művei között kifejezetten „csak” tájat elvétve találunk.

A kortárs táj primer megjelenítői között talán Horváth Krisztián az, aki a legegyedibb felfogást alakította ki. Már a technika, amit alkalmaz is ad egy szokatlan plasztikusságot a műveinek, és ebben rokon a 90-es években induló, légi felvételeket, absztrakt, de összerakható látvánnyá, színfoltokká alakító Baranyai Leventének, aki a festéket számtalan rétegben hordja fel a vászonra, ezzel képezve domborművet. Horváth Krisztián technikája az enkausztika, a viasszal kevert olajfesték melegen való alkalmazása, amellyel és a barna, szürke földszínek alkalmazásával a műveinek ad egy időtlen, archaikus megjelenést. Korábbi sorozatain az emberi hódítást, a táj végleges birtokbavételét jelző zászlók, az újakon archaikus vázák, a természet, az állatvilág veszélybekerülésének jelképeként üvegbe zárt kígyó jelennek meg.

Arthur C. Danto A közhely színeváltozásában azt írja, hogy „a tájkép-festmények ritkán rendelkeznek azokkal a jellemzőkkel, melyekkel témáik rendelkeznek…”, Horváth Krisztián művészetében megvalósul a ritka esetek egyike – habár minden tájfestő erre törekszik – hogy képeinek látszólagos téma nélkülisége, ismeretlensége egyszerre csalogat és elérhetetlenségével egyszerre kelt megmagyarázhatatlan szorongást, igazi tájélményt kelt.

Ebben hasonlít Anselm Kiefer (jóval összetettebb) művészetére is, amelyhez hasonlóan olyan folyamatokat indít el, mint a természetes táj szemlélése, megérezzük, hogy a táj nélkülünk is létező, élő, sebezhető valóság, ami nem csak érzéki, esztétikai igényünket elégíti ki, hanem emberi végességünk tudatára is ébreszt. S valószínűleg ez az ok, ami miatt mi, a befogadók olyannyira éhezzük a tájképeket, mert ez az a műfaj, amelyen keresztül eljuthatunk a művészet igazi céljának megértéséhez.

 

Paul Cézanne beszélgetése Gasquet-tel 1900 körül. In Werner Busch: Ladschaftsmalerei (Források a klasszikus műfajok történetéből). Berlin, 1997, Reimer Verlag, 324.

Gerhard Richter amikor a 80-as években a trendek ellenére olajjal, ecsettel vászonra festett, s kritikusai azt anakronisztikusnak vélték, egy interjúban válaszolt így 1984-ben Wolfgang Pehntnek. In Dietmar Elger: Gerhard Richter Landschaften, Sprengel Museum Hannover, 2002, Hatje Cantz Verlag, 26.

András Edit: Vizuális napló, Csontó Lajos videóinstallációja; Rieder Gábor: Téli utazás, Kicsiny Balázs, ÚM 2005/2.

Készman József: Az atmoszféra meghódítása, Szabó Dezső valóság show-ja a felhők között, ÚM 2003/2, 19.

Sturcz János: Egy ifjú „radikális neokonzervatív” a posztmodern korszakban. ÚM, 2004/5, 18.

M. B.: A táj képben van, ÉS, 2005. 49. évf. 4. sz.

Nem a Sensaria-kör tagja.

Szinyei Szalonbeli megnyitó szövegem részlete, Surman V. kiállítása, 2004. XI. 23–XII.12.

Miklós Pál: A sárkány szeme. Bp., 1973, Corvina.

A kínai festészet elmélete. (Vál., ford.: Tőkei Ferenc). Bp., 1997, Argumentum.

Terra Recognita/Visszahódított föld című kiállítása Dovin Galéria, 2003. IV. 25—VI. 28.

Arthur C. Danto: A közhely színeváltozása. Budapest, 2003, Enciklopédia Kiadó, 110–111.