Az impresszionisták és a hó. Franciaország és Európa

Nemzetközi „havas” tárlat a torinói téli olimpia beharangozója

SZINYEI MERSE ANNA

 

A Franciaországgal határos Piemont tartomány elegáns fővárosa, Torino, mely egy ideig a teljes egyesítés előtti Itália királyi székhelye is volt, a magyarok számára főként Kossuth Lajos, a „turini remete” végső menedékhelyeként ismeretes. A máig jelentős ipari, kereskedelmi és kulturális központ – számos gazdag közgyűjteménye mellett – magánalapítványi kezdeményezéseket is támogat. Így több pompás belvárosi palota kiállítási célokra rendbe hozott teremsoraiban is sorra nyílhatnak érdekes tárlatok. Múlt októberben a kurátor számolt be e hasábokon Szépművészeti Múzeumunk portrékiállításáról – a Palazzo Bricherasio intim tereiben összezsúfolódott közönség lelkes érdeklődésének később magam is tanúja lehettem. 2004 november végére szerencsésen befejeződött a mi Műcsarnokunkkal szinte egyidős, hasonló rendeltetésű, csak éppen szecessziós jellegű kiállítási pavilon felújítása is a torinói városligetben. Ez lett a helyszíne a jövő évi torinói téli olimpiát beharangozó nagyszabású nemzetközi tárlatnak, mely frappáns gondolattársítással havas témájú festmények széles spektrumával ad vonzó hátteret a téli játékokhoz. A 2005. május 15-ig megtekinthető mintegy másfélszáz téli tájkép első ízben reprezentálja azt a kifejezésbeli gazdagságot, amely a havas természetet oly sokféle módon megragadó európai festészetet jellemezte a XIX. század második felében. Egyetlen előzményként a washingtoni Phillips Collection 1998-ban rendezett már egy kiállítást „Impressionists in Winter. Effet de Neige” címmel, ez azonban – jóval kevesebb mű felsorakoztatásával – kizárólag a francia impresszionizmusra koncentrált. Természetesen Torinóban is a franciák jelentik a nagyágyút, de az arányos válogatás kétharmadát a többi európai országból származó festmények teszik ki. A 21 ország 67 múzeumából és számos magángyűjtőtől kölcsönzött anyag rendezése (a katalógusban is) keletről nyugat felé, majd északról dél felé haladva, nemzetenként, illetve régiónként veszi számba a hideggel dacoló festők művészi erőfeszítéseinek százszínű eredményeit. A címnek megfelelően (Gli impressionisti e la neve. La Francia e l’Europa) a válogatás fő szempontja szinte minden országnál a franciákhoz való igazodás volt. Ez azonban nem jelenthette egyszersmind az impresszionizmus túlsúlyát is, hiszen ahogyan Courbet téli képei nélkül nem írható meg a havas tájképek francia története, úgy másutt is kihagyhatatlannak bizonyultak a realista törekvések, hiszen nem is beszélhetünk mindenütt impresszionizmusról.

A kiállítás kiötlője és főrendezője Marco Goldin, aki az elmúlt évek leglátogatottabb – olykor félmillió nézőt is meghaladó – észak-itáliai tárlatai után ezúttal is biztosra ment: az impresszionizmus bűvszava mindenütt tömegeket vonz. Goldin líraian érzékeny, ugyanakkor filozofikusan mély gondolatsorokkal közelíti meg a vaskos katalógus első és utolsó tanulmányában mindazt a komplex kérdéskört, amely a világot időről-időre beborító hó különös természetének vizsgálatakor annyira rabul ejtette azidőben a festőket. És nem csak a változékonyságra, illékonyságra és a finoman irizáló szín- és fényhatásokra olyannyira fogékony francia impresszionistákat, hanem számos európai kortársukat is, akik a maguk egyéni módján igyekeztek képi nyelvre fordítani a havas látványból – és persze festőtársaik ilyen témájú műveiből is – leszűrt tapasztalataikat. Mert bizony a kiállítás első területi egységétől, Oroszországtól kezdődően egészen a sort záró Itáliáig, a havas képek felsorakoztatott európai panorámájából is kiviláglik, milyen sokan igyekeztek az 1860-as évektől Párizsba és hogy mennyire hasonló problémákkal küszködtek még azok a művészek is, akik viszonylagos elszigeteltségben, hazájukban maradva alkottak. A plein-air festői megközelítés előbb-utóbb mindenütt elterjedt, a művészegyéniségek eltérő karaktere azonban még egy ilyen viszonylag szűk tematikában sem engedett az uniformizálódásnak, innen is ered a kiállított anyag meglepő változatossága.

Az egyes országok, illetve régiók anyagválogatása, a résztanulmányok és műelemzések megírása a nemzeti kurátorok dolga volt. A sort kezdő szentpétervári kolléganő dolgozata („Az impresszionizmus Oroszországban”) a leginkább elnagyolt, kevéssé informatív, holott épp az ilyen, Nyugaton alig ismert régiók újabb feltárásához kellene szilárd fogódzót adjon a saját nemzeti művészetét belülről ismerő szakember. A legendás orosz tél sugallotta havas képek tömegéből kissé esetlegesen kiválasztott tíz festmény közül a mindig figyelemre méltó Iszaak Levitan mellett Arhip Kuindzsi műveit kell ezúttal kiemelnünk. Naplementés, illetve holdas téli erdőrészletei különös fényeffektusaikkal, szinte transzcendentális hangulatukkal az egész kiállítás legérdekesebb darabjai közé tartoznak. Remélhetőleg Budapestre is eljutnak egyszer az orosz festészet ilyen kincsei, melyek mindezideig rejtve maradtak előttünk.

 

A torinói tárlat következő nagyobb egységét – 22 kiállított képpel - az osztrák-magyar monarchia és a környező területek képezték, e sorok írójának gondozásában. Bár az olaszok az általuk megszokott „Kelet-Európa” címkével jelölték ezt a katalógusrészt, a tanulmány és a teremismertető tábla címéül elfogadták az általam ajánlott Közép-Európa meghatározást, melyet az utóbbi időben, épp az osztrák hegemóniára utalva, Itáliában is német szóval szoktak jelölni („Pittura di neve nella Mitteleuropa”). A havas tematika osztrák mestereinek zöme az ú.n. Stimmungsimpressionismushoz tartozott – ezzel a fogalommal a magyar közönség leginkább Mednyánszky kapcsán, vagy a múlt évi bécsi, azonos című Belvedere-kiállításon találkozhatott. Utóbbi katalógusában az osztrák kollégák rászánták magukat az eddig bevett elnevezés revíziójára és hangulati impresszionizmus helyett most már hangulati realizmusként aposztrofálják az egyébként egyáltalán nem egységes társaságot. Emil Jacob Schindlertől, aki nem járt Franciaországban, csupán egyetlen finom, valóban impresszionisztikus tájképet sikerült Bécsből kölcsönkapni. Ugyanakkor barátja, Theodor von Hörmann három különböző arca is megismerhető Torinóban, a st.pölteni, innsbrucki és bécsi múzeumoknak köszönhetően. A realista, a meglehetősen szentimentális-naturalista és a párizsi tanulságokat is ötvöző, már-már impresszionista látásmód egymásmellettisége egy életművön belül is jól példázza az Ausztriában is jellemző stíluspluralizmust, melyet további három festő téli kompozícióival tettünk még szemléletesebbé. Hasonló következtetés vonható le az osztrák kollégáinál még összetettebb életművet létrehozó Mednyánszky László havas képei kapcsán. A téli tájképekben ezidőben szegény magyar festészetben őt foglalkoztatta a leggyakrabban ez a tematika, ezért három festményét vittük Torinóba, a szigorú korszakhatárok miatt lemondva 1903 utáni főműveiről. Szinyei Merse Pál egyedülállóan lakonikus Hóolvadása, mint mindenütt, itt is nagy elismerést keltett, sőt 1901 körül festett egyetlen téli tája is, melyre a Majális árnyékában itthon kevés figyelem esik. Rippl-Rónai József remekművére, a magángyűjteményi Alföldi temetőre csak a közölt reprodukciója kapcsán térhettem ki. A hét osztrák, öt-öt magyar és lengyel mű mellett sajnos csak három darab érkezett Csehországból. A cseh festészetben valóban ritka téli képek kölcsönzésétől elzárkózó prágai Nemzeti Galéria csak Antonín Chittussi barbizonias kis tájképét és Jakub Schikaneder álomszerűen sejtelmes, éjjeli havas kompozícióját küldte Torinóba, így a Vojtech Hynais és Antinín Slavíček főművei közé tartozó téli képeket csupán illusztrációként illeszthettem áttekintésemhez. Szerencsére a roudnicei Városi Galéria végül mégis kölcsönadott egy apró fatáblát Slavíček- gyűjteményéből, így a leginkább impresszionisztikusnak tartott cseh festő is jelen lehet a kiállításon. A lengyel válogatás ellenben aránylag változatosan képviseli az arrafelé közkedvelt téli tematikát, melynek a havas vadászatok éppúgy részét képezték, mint a három részre szakított szülőföldnek és népének patriotisztikus ábrázolása. Utóbbi mestere volt a Párizsban is sikeres Józef Chelmoński, vagy a Tátra specialistája, Stanislaw Witkiewicz, akiknek pályája rövid ideig érintkezett egymással, amikor müncheni tanulmányaikból hazatérve 1875-ben Varsóban naturalista-realista művészcsoportot alakítottak. Julian Falat, a szikrázó havas tájat mozgalmas csoportokkal benépesítő plein-air vadászfestő viszont 1895-től a krakkói akadémia igazgatójaként pezsdítette fel a Habsburg-monarchiához csatolt lengyel részek művészeti életét. A lengyelek napjainkban is folyamatosan jelen vannak a művészet nemzetközi színterén és példamutató tudatossággal gondozzák azt a „nemzeti imázst”, melynek minőségére most talán még égetőbb szüksége van régiónk összes nációjának, mint a monarchia idején, vagy az egykori szocialista blokk mindnyájunkat egybemosó szürkés közegében. Ezt teszik a szlovénok is, így az ú.n. szlovén impresszionistákat már szinte mindenütt ismerik Európában. Rihard Jakopič és Ivan Grohar havas képeinek már-már absztrakt luminizmusa – bár Monet továbbfejlesztésének tűnik – valóban egyediként érvényesül ezen a kiállításon is. Annak ellenére, hogy nem tartozott az osztrák-magyar monarchiához, egyértelmű francia irányultsága miatt Romániát is bevettem az áttekintésbe. Ioan Andreescu két, Barbizonban festett téli tájképe kapcsán Nicolae Grigorescu példájáról is szólhattam. Azonban a katalógus csak utóbbi havas csatajelenetét közölte és a figyelemre méltó Andreescu-képek és műelemzéseik sajnos teljesen kimaradtak, mert Bukarest az utolsó pillanatban elállt a kölcsönzéstől. Káros az ilyen visszavonulás, hiszen a nemzetközi szakirodalom csak igen töredékesen, sőt számtalan téves adatot ismételgetve foglalkozik régiónk művészetével. Példa erre a kölni Taschen kiadó 1993-as „Impressionismus 1860-1920” című hatalmas kötete, mely a változatlan angol és francia kiadás után 2003 óta magyarul is hibákkal telve olvasható. Ezért is éreztem kötelességemnek, hogy a nehéz kutathatóság, az aránylag szűk terjedelem és tematika mellett is, minél naprakészebb információt nyújtsak Európa e részeiről – addig is, amíg részletes, új publikációkkal helyesbíteni tudjuk a rólunk berögzült hiányos és hibás képet. Most nem osztrák, vagy német szempontok érvényesültek, így Torinóban remélhetőleg reálisabban mérhettek fel bennünket. A fogadtatás minden esetre jó volt.

 

A többi ország művészetének e korszaka már nem jelent feltöretlen diót a szakmai és az értő közönség számára, így a kurátorok tanulmányaikban nyugodtabban elmélyülhettek a havas képek régebbi történetében is és számos érdekes adatot bányásztak ki. A frankfurti Sabine Schulze „A német hó: kutatás a romantika és az expresszionizmus között (Miért nem szeretünk mi németek havat festeni?” címet adta invenciózus dolgozatának, mely Goethétől, Carustól és C.D.Friedrichtől kezdve szellemesen vezeti le azt az örökséget, mely aztán a kiállított 12 német festményt eredményezte. Courbet 1852-es frankfurti kiállítása és 1858-as ott tartózkodása az egyik kulcsa az egészen Max Beckmannig vitt panorámának. Maguk a festmények sokfelől jöttek és sokfélék, a Courbet-követő Victor Müllertől az impresszionizmus által megérintett Hans Oldéig és Paul Baumig, a Weimarban dolgozó Christian Rohlfstól a berlini Max Liebermannig. A genfi professzorasszony, Valentina Anker a svájci hófestést Alexander Calameval vezeti be, aki a gleccsereket és az Alpok csúcsait kutató természettudósok megbecsült társa volt az 1840-es évektől kezdve. A hó és a jég évtizedekkel később monumentális alpesi panorámaképeken győzedelmeskedik. Majd a fenséges hegyóriások által megbabonázott Ferdinand Hodler csodálata lassanként borzalommá válik, amikor hólavinákat fest, sőt megrendítő ciklusban állít emléket a gleccsert megmászó és onnan lezuhanó alpinistáknak. A természetet puha takaróval beburkoló hó szelídebb arcának megörökítésén az érzékeny kolorista Cuno Amiet fáradozik egy életen át. Barátjával, Giovanni Giacomettivel és a mindkettőjük által tisztelt Hodlerrel együtt 1897-ben Giovanni Segantini óriási Engadini panorámája megfestésében kellett volna résztvegyenek, erre végül nem került sor. A torinói kiállítás egyik csomópontjában azonban nagy élmény megtekinteni Segantini szélesen elnyúló, jó két méteres, New Yorkból kölcsönzött Alpesi tavasza mellett Giovanni Giacometti (a szobrász Alberto apja) ugyanazon év nyarán festett, hasonló méretű és elrendezésű képét svájci magángyűjteményből. A négy festő kiválasztott művei által valóban szerves egységként jelenik meg Svájc hófestészete. „A németalfölditáj változó arca” címet viseli a Hollandiát és Belgiumot 13 festményen keresztül bemutató rész. Kettő közülük (Anton Mauve és H.W.Mesdag) már látható volt tíz éve Budapesten, a hágai iskola Nemzeti Galéria-beli kiállításán (utóbbi a Szépművészeti Múzeum tulajdonából). Ha nem is legérdekesebb műveikkel, de jelen van a belga tájfestők legjavából Guillaume Vogels és Emile Claus, valamint James Ensor Vadorzói, a Courbet-előkép reprodukciójával. A tanulmány a későközépkor négy évszak-ábrázolásaitól és a holland arany évszázad havas-jeges képeitől kezdve vezeti le a tematika helyi történetét. Nagy-Britanniában John Ruskin és William Turner érdeklődése a hó iránt később Whistlerrel, majd Willian Stott of Oldhammel folytatódott, nem beszélve a glasgowi iskola szociális érdeklődésű zsánereiről. A hét kiállított brit képből három William McTaggart műve, jelezve, hogy főleg skótok foglalkoztak téli tájakkal. „Örök éjszaka, véget nem érő hideg, kristálytiszta nappalok: téli tájak azészaki országokban” – adja meg a felütést a norvég kolléga alapos tanulmánya, melyből a francia utak gyakorisága mellett azt is megtudjuk, hogy a skandináv országokból érkező művészek külföldön is leginkább egymás társaságát keresték. A havas természet megörökítésében hagyományosan erős észak-európai régiót ugyanúgy 15 festmény képviseli a tárlaton, mint a kelet-európait, Ausztria (és persze Oroszország) nélkül. A dán Albert Gottschalk, a finn Helmi Biese, a norvég Frits Thaulow, vagy a svéd Gustaf Fjaestad napsütötte havas tájai a fényre, melegségre vágyó emberek természetes igényéből fakadtak. Tőlük elszakítva, a kiállítás végén kiemelten bemutatott Edvard Munch-kép, a Fehér éjszaka valóban korszakzáró remekmű, mely a fenyegetően nyújtózkodó fenyők fölött kibontakozó befagyott fjordra és a metszően hideg éjszakában pislákoló csillagokra rácsodálkozó, kozmikus magányában didergő lélek spiritualitással telített megnyilvánulása. Ilyen szomszédságban a 17 olasz havas kép egy része banálisnak tűnik. Klimatikus okokból – a sokműfajú Giovanni Fattori és a párizsivá lett Giuseppe De Nittis kivételével – ez nem a toszkán foltfestők témavilága, de a többi mediterrán lelkületű festőé sem igazán. Viszont Giuseppe Pellizza da Volpedo korszakhatáron túli (1906 körüli) festménye, Vittore Grubicy de Dragon kis képével együtt szépen képviseli az észak-itáliai divizionizmust, kár, hogy ebbe a terembe Giovanni Segantinitől már nem jutott főmű, csak kisebb kompozíciók. A katalógus nagy nyeresége Vincenzo Farinella alapos történeti áttekintése a tematika itáliai jelenlétéről, a Quattrocento havas hónapábrázolásaitól kezdődően, ő a hiányzó főműveket is reprodukálja.

A bevallottan csúcspontként kezelt francia hófestészetnek, a rendkívül informatív képelemzések mellett, több tanulmányt is szentel a katalógus. Michael Clarke edinburghi múzeumigazgató Gustave Courbetról írt, akitől 9 kevésbé közismert képet sikerült kölcsön kapni a nagyvilágból. Fabrizio D’Amico és Alain Tapié a 12 csodálatos festménnyel képviselt Claude Monet minden korszakában fontos helyet elfoglaló hóábrázolását részletezte, a franciákat úgy általában pedig Belinda Thomson tárgyalta a hó szempontjából. Remek Sisleyk (7 db), Pissarrok (2 db) erősítik Monet környezetét és kiállítottak Monticelli, Guillaumin, Caillebotte, Albert Lebourg-műveket, valamint Edouard Manet egyetlen létező havas kompozícióját. Végül négy szép Gauguin és egy korai Van Gogh mellett a késői francia sorozatba az az Emile Bernard-kép is beletartozik, amely 1998/99-ben a Magyar Nemzeti Galéria „Francia szimbolisták – Gauguin – Pont-Aven – Nabis” tárlatán is szerepelt. A sokféle egyéniség még összetettebbé, még varázslatosabbá formálja a figyelmes szemlélő számára a hó egész problematikáját.

A havas természetben kitartóan dolgozó Monetnak és barátainak, vagy a mi Mednyánszkynknak, illetve sok száz festőtársuknak a napi rutinja kellett ahhoz, hogy rájöjjenek a szivárvány összes árnyalatából összetevődő fehér szín sosem látott gazdagságára, a téli fények különleges természetére. Nélkülük a XIX. század optikai és színtani felfedezései száraz adathalmazt képeztek volna. A hó azonban - mint azt jó néhány Torinóban kiállított kép bizonyítja - a spiritualitás kifejezésének is engedelmes eszköze. Az impresszionizmus korszakának feltáró és teremtő munkája nélkül a XX. században sem jöhettek volna létre a fantasztikus lehetőségeket rejtő fehérrel, mint színnel operáló olyan életművek, mint mondjuk Tóth Menyhérté, hogy egy közeli példára utaljunk, immár eltávolodva a tájfestészettől.

 

(Torino, Palazzina della Promotrice delle Belle Arti

2004.XI.27. – 2005.V.1