Egy hét a világ

EgyHetes a Műcsarnokban

HEMRIK LÁSZLÓ

Van ennél rövidebb ideig tartó kiállítás, képzőművészeti esemény, de a magyar képzőművészeti szcénán, amelyben a Műcsarnok kiemelt helyet élvez egy „egyhetes” program túlontúl szűkre szabottnak teszik. Pestiesen szólva: necces. Mire híre megy az eseménynek, a művek már vissza is kerülnek a műtermekbe vagy a tulajdonosokhoz. Így aztán a szakmai közönség helyett jobbára „csak” a véletlenszerűen beeső turisták fogják látni a kiállítást. Elmondhatjuk, a Műcsarnok nagy fába vágta fejszéjét. Amúgy a nézőknek is alaposan fel van adva a lecke, mivel tizenkét rögtönzött minitárlatot kell egy szuszra befogadnia, nyilvánvaló a nézőnek aligha lesz/volt alkalma többször megnézni a kiállítást.

Mindezek ellenére vagy éppen ezért, rendkívül izgalmas kísérletet láthattunk szeptember elején a Műcsarnokban. (Itt jegyezzük meg, ez már a harmadik „egyhetes” kiállítása az intézménynek.) Az új igazgató, Petrányi Zsolt „nyitását” értékelhetjük jelképesen is: utat a (fiatal) magyar kortárs képzőművészetnek! (Gondoljuk, a kiállítás rövidségével nem az igazgatói működésének esélyeire kívánt utalni.)

Az EgyHetesen absztrakt és figuratív világok elevenednek meg a vásznakon, melyek többsége nem titkoltan művészi örökségek nyomdokába lép. A tizenkét kiállító művész munkáit a Műcsarnok három hajójába rendezte Gelencsér Rothman Éva, a kiállítás kurátora, gondosan ügyelve arra, hogy formavilágok referenciái keveredjenek egymással.

Bullás József képi világa egyszerű alapokon nyugszik, ám annál összetettebb a képei felépítménye. Az alap, a festmény háttere a mesterséges világé. Első fázisban a művész egy pontosan megtervezett struktúrát, egy geometrikus, többnyire négyzetrácsos szerkezetet (jelen esetben egy kivételével, mely horizontális csíkozású) hord fel a vászonra, majd az „indusztriális”, op artos közeg fölé egy „klasszikus”, informel gesztust helyez el. Így jön létre e két ellentéte pólusból az a nagyvonalú művészi feszültség, mely méltó arra, hogy a kiállítás prológusa legyen.

Barabás Zsófi kiállított művein megmutatkozik hallatlan anyag-és témaszeretete. Ritkán találkozni elszánt művészi(kézművesi) igényességgel. Barabás Zsófi már jó ideje ugyanazon formakészlettel dolgozik, ám e kiállításon, mintha minden a fehér felé mozdult volna el. Ez persze nem jelenti azt, hogy elfogytak volna színek a képeiről. Egyszerűen arról van szó, hogy az eddig igen erőteljes koloritok most árnyaltabbá, világosabbá és kissé elvontabbá váltak. A művész ember érésének egyik következményének lehetünk tanúi?

Romvári Márton bármennyire is fiatal már gazdag kiállítói múlttal rendelkezik. Pályája során lépésről lépésre jutott el az absztrakció világába. Romvári most először állított ki ilyen nagy méretű munkákat, ami láthatólag nem bizonytalanította el, volt bátorsága, elég invenciója élettel megtölteni azokat. De nála az absztrakció jelentésben gazdag absztrakció, ami az EgyHetesen leginkább a doboz-festményein volt tetten érhető. A dobozba zárt tartalmak a világunk építőkövei: fém, kő, homok, szén, föld üveg. A tizenegy Emlékdoboz némelyike viszont zárva maradt, jelezvén az emlékek személyes jellegét.

Reményi Schmal Róza minitárlata nagyon látványosan, kellő dinamizmussal, ugyanakkor festői szűkszavúsággal mutatja be, miként válik az élmény képpé a kezei között. Miképp válik a valóság látványa festészeti anyaggá? Miképp is születik az absztrakció? Hogyan is lényegül át a világ absztrakt teste jelekkel, jelentésekkel terhelt felületté, és hogyan válik ez utóbbi a művész közbenjárására esztétizált absztrakcióvá? Szép, feszes, ritmikus teret hoztak létre Reményi Schmal Róza képei, kép-installációi.

Reményi munkái már átvisznek bennünket a figuratív történetek világába. De mielőtt valóban rájuk térnénk, megszakítjuk utunkat Barakonyi Zsombor gördeszkákra, illetve hajótestekre festett képeinél. A Hősök tere hatalmas betonplaccáról behallatszik a gördeszkák jellegzetes, hipp-hoppos csattogása, míg az özönvíz már a kertek alatt kísért. Az említett testeken leginkább a nagy szimbólumok, az örök jelek mutatnak a legmeggyőzőbben. Néhány téma kissé esetlegesnek tűnik. Míg a tárgyválasztást nyílván tudatos, alaposan átgondolt művészi döntésnek köszönhető. Valószínűleg szoros szálak kötik a művészt nevezett alternatív „járművekhez”. Hogy a képek csak a tárgyak természetes közegüktől elszakítottan látszanak (a gördeszkák a falakon, a hajók a szárazföldön hasra fordítva), azt korunknak nagy esztétikai kérdéseire adott lehetséges művészi válaszként értelmezhetjük.

A kiállítás két legmegnyerőbb kiállítója egymás melletti teremben kaptak helyet. Minden apró körülményt figyelembe vevő rendezést nem lehetett várni ettől a kiállítástól, de az nagyon jó, hogy itt jelezték az alkotók egymás felé húzó finom iróniáját. Győrffy László befutott művész immár, sikeres alkotó. Nagyon kitalált valamit, és kiválóan bánik ezzel a képi gag-gel. Megfontolt, sohasem tűnik mesterkéltnek. Jól használja a kor képi világát, a technikát, ugyanakkor nem idegenedik el a tárgyától sem teljesen. Kapcsolatba lép a művel, játszik, harsányan önironizál. Kiállításának első képén történetesen önmagát torzítja el, s teszi a groteszk áldozatává, az esztétikai kategória születésének példázatává (A groteszk anatómiája).

Losonczy István mintha messzebbről csodálkozna rá a világra, és ettől valamelyest hűvösebb szemléletű képeket is alkotna, de kétségtelen, hogy iróniára való törekvésében tenyészik valami tiszta, eredendő szeretet. Ezt az iróniát és szeretet együtt-tudó jelenséget elsősorban a következő, a környezetünket letapogató, igen részletgazdag képeken fedeztük fel: Körforgalom, Erdő I–II–III., Körforgalom.

László Dániel és Mátis Rita szívesen merítkeznek meg művészettörténeti előtörténetekben. Nevezhetjük tettüket konceptuális avagy posztmodern gesztusnak is akár. Tudatos, átgondolt festészeti programok ezek, miközben a művészeti örökséget teljes nyíltsággal magukra véve, miként is tehetnének mást, az új, a sosemvolt megfestésére törekszenek. László Dániel Vermeer van Delft parafrázisaiban amellett, hogy megmutatkozik tisztelete és alázata a németalföldi óriás iránt, két fontos dolog megfestésére törekszik. Egyik a család, a másik az alkotófolyamat maga. A „hagyományban” élő család, az életképek harmóniája nyugalmat árasztanak magukból, ahol méltó helye van a gondolatnak és persze a teremtő művészi aktusnak is. És mégis érzünk valami türelmetlenséget, túlzó igyekezetet a képeken? De az is lehet, hogy tudatosan beépített igyekezetről, türelmetlenségről van szó, mely a feladat nagyságát hivatott jelölni.

Valami hasonló megfelelési kényszert, drukkot érzünk Mátis Rita képei között is. A festőnő rendkívül erős festői módszerével látványosan kiemeli a valóságból a figuráit. Nála a művészet azon funkciója kerül előtérbe, mely a világ átesztétizálását hajtja végre. Minden és mindenki nemesebb, ragyogóbb, több lesz a művészet által. Azt hisszük, Mátus Rita még a keresés stációjában van, s ebből erednek a szerteágazó témaválasztások, a képek hátterének különböző jellegű kidolgozásai, de jó úton jár.

Varga Rita Sir John Everett Millais Ofeliá-ját építtette be munkáiban, s dolgozta fel a témát korszerű képzőművészeti kifejezőeszközökkel. A képek, a sorozatok rendkívül látványosak, dekoratívak, így a tragédiát leginkább csak a címekben megjelenő „bomba” szó hordozza magában, mely a képeken nagy színes labdának, avagy bójának látszó tárgyakat jelöli meg. A történet valódi súlyát a kiállítótérbe helyezett két vasgömb adja meg tulajdonképpen, azok bármelyik pillanatban a mélybe ránthatják a felszín úszó alakot.

A végére hagytunk két egymással opponáló minitárlatot. Kovács Lola a személyesség, míg Károlyi Zsigmond egy szándékoltan lefojtott, merészen provokatív személytelenséget hirdetett meg festészetében. Kovács Lola mindig is fontosnak tartotta a személyes és az artisztikus rezonanciáját, a belső világ kiterítését, legyen szó az emberi szemről vagy a New York-i Central parkról. És ez az eleven, érzéki lüktetés a művésznő újszülött gyermekének ábrázolásánál is jelen van. Nem csoda ez. Az alvó önarcképek természetes folytatásai az itt látható Fehér alvók és a Fekete alvók című képek. De, hogy nem legyen ilyen egyszerű a történet, Kovács Lola művészetében az alvás az ébrenlétet, az élet a halált feltételezi...

Károlyi Zsigmond azonos magasságú, azonos típusú kerettel rámázott képein ötvenöt egyforma egér látható. Nem „valóságos”, inkább „mű” lények ezek, hasonlóan ezt megelőző képeinek játékfiguráihoz. Egyformák, és persze még sem. Csak idő és figyelem kérdése, hogy képről képre haladva meglássuk a nézőpontok, a színárnyalatok, az egerek beállításainak változásait. Károlyi Zsigmond képen nem történik semmi, pontosabban alig valami. Ez az „alig valami” a festészet óriási kihívása.

S ezzel bezárult a kör. A figuratív történetek itt átlépnek az absztrakt képek tartományába.

A kiállítás megnyitóján a következő művészek kaptak díjat: Varga Rita, Kovács Lola, Károlyi Zsigmond, Barabás Zsófia, Bullás József.

(Műcsarnok, 2005. IX. 19– 25.)