Friss Európa

Formálódó identitások - Változó határok

NAGY EDINA

„Da gibt es nichts zu sehen”, vagyis: nincs ott semmi látnivaló, olvashatjuk a kiállított munkák egyikén, a lengyel Tomasz Partyka festményén. Pedig dehogy nincsen, nagyon is sok látnivaló van a Kogart Házban második alkalommal megrendezett diplomakiállításon. Annál is inkább, mert a tavalyi bemutatóhoz képest idén öt másik ország (Ausztria, Csehország, Franciaország, Lengyelország, Szlovákia) művészeti egyetemeinek végzős hallgatói is szerepelnek a tárlaton. A résztvevő művészek számával egyenes arányban növekedett tehát a kiállított művek száma, a kérdés csupán az, a mennyiségi növekedéssel lépést tartott-e a minőségi is? A válasz tulajdonképpen igen, kifejezetten jót tett a kiállításnak a határok szó szerinti átlépése – ahogy a mindenféle más, szellemi, technológiai, művészeti értelemben vett határátlépés is – ami, ahogy arról a beszédes cím is árulkodik - a kiállítás célja volt egyben.

A ház két szintjén látható tárlaton a festészet dominál, az „installációk” többségével együtt az első szinten kapott helyet, míg a felső emeleten a fotómunkák vannak többségben.

Dominál a festészet vagy sem, a kevés számú installáció látványban mégis felülkerekedik. Például Páll Zoltán fiktív közlekedési tábláin, amik méretüket és színeiket tekintve egyáltalán nem fiktívek (Rend és káosz, 2005). Agresszív, fenyegető ábrái (revolvert markoló kéz, kézi aknavetőt tartó figura, célkereszt) újraértelmezik a közlekedési táblák figyelemfelkeltő, figyelmeztető jelzéseit. Páll Zoltán munkája azon művek egyike, amik a közterek használatára, az azokkal való bánásmód lehetőségeire hívják fel a figyelmet. Ilyenek még Németh József szobrai, amik a maguk játékos, humoros módján szintén köztér és építészet viszonyának, ezen belül is a köztéri szobrok szerepének újragondolására figyelmeztetnek (Makula 2005). A szobrok szomszédságában kaptak helyet Germán György kortárs építészetre reflektáló festményei, a budapesti homlokzatokat alapul vevő, szintén kritikai aspektusú munkák, melyek a köztéri építészet kreatív lehetőségeire világítanak rá.

A. Király András paneldekorációja, egy 24 képből álló sorozat (Housing Estate 2005), egy gazdagréti tízemeletes oldalfalát díszíti. A felnagyított, színes linómetszetek a legjobb helyre kerültek, üde színfoltként hatnak a panelrengeteg közepén. Kritikus köztéri festészet?

A. Király András mintegy kifordítja a ház belsejében zajló történéseket, közszemlére téve a panellakók életének epizódjait. Jó ötlet, amiről már csak méretei miatt sem lehet nem tudomást venni, s talán többen felfigyelnek a megafalfelületek hasznosításának reklámcélokon túlmutató lehetőségeire.

A festményeket (látványban) mintegy háttérbe szorító mű a lengyel Tomasz Mróz installációja, az Egyre több (2005). Működő futószalag mellett két gumicsizmás-, kötényes, nagyméretű figura, míg a futószalag alatt egy meztelen, hússzínű, taszító „óriás” fekszik állandóan rágó szájjal, csámcsogva. Az installáció mellett elhelyezett képernyőn látható maga az akció: a művész nyers húst tömköd a két álló figura fejébe, amikben húsdarálók vannak elhelyezve, majd a futószalagról leeső hús a fekvő alak szájába potyog, ezért az állandó csámcsogás. Brutális és agresszív installáció, amiben szintén a mindennapjainkat elárasztó erőszak, a fogyasztói társadalom húsdaráló-mechanizmusai, a velük szembeni tehetetlenség jut kifejezésre fájdalmas és taszító, húsbavágó módon.

A G7 című installációba, Szabó Norbert munkájába szintén beleütközik az ember, a fehér asztalon pihenő óriási gyűrűs kezek látványa magáért beszél. A hatalmi struktúrák tükröződésének, a döntéshozatal mechanizmusainak helyszíne a tárgyalóasztal, ami mellett azonban üresen marad egy szék. A látogatónak még sincs kedve helyet foglalni, mint ahogy a döntéshozatalok eredményeit is külső szemlélőként, távolságtartóan figyeli (és szenvedi el).

Kevésbé látványos, de nagyon ötletes installáció Szörényi Beatrix pálmaháza. Képeslap méretű, Budapest különböző pontjain készült fotók, amik közös eleme a pálma motívum. Pálmák az utazási irodák kirakataiban, arab éttermek logóin, kisállat-kereskedések feliratain, laktató-, üdítő-, egészség-, és jutalompálmák mind latin néven nevezve – furcsa pálmaszögből mutatva a várost. Az installáció csak közelről élvezhető/olvasgatható, ám ez nem veszélytelen vállalkozás – a képeslapokat tartó fa állványkák egy rossz mozdulatra szétcsúsznak, és maguk alá temetik a pálmákat.

A magyar festők közül különösen Töttös Kata és Verebics Katalin alapoznak a látványra. Előbbi Fecseg a felszín, hallgat a mély (2005) című festmény-sorozata leginkább a hálószobák faliposztereinek hangulatát idézi, karibi hangulatot csempészve a szürke hétköznapok egyhangúságába. Hullámok, nagy kékség, flitteres fürdőruhák, karibi lányok, sellők, tengeri csikók… nem is fér már más a vászonra, ám mégis ott van egy skótjuhász a szörfdeszkán, de a szürrealista részlet már alig tűnik fel a forgatagban, amit csak fokoz a képeken körbefutó színes műanyag dekoráció. Giccs pur, mondhatnánk, de nem mondjuk, helyette inkább a fogyasztói társadalom ízlésének kritikáját olvassuk ki a sorok (képek) közül, illetve az ezen ízlés kielégítésére irányuló szatirikus törekvést.

Verebics Katalin szuggesztív képeinek címei, mint pl. a Nyitott agyam esetében is magukért beszélnek, s a látvány nem hazudtolja meg a címeket.

A figuratív festészet további variációjával szembesülünk Matthias Baumgartner festményein (Alvó szépség, 2005), ahol ugyanazt a színes bőrű modellt látjuk különböző szituációkban; és Andrea BartošováIkrek című képén, ahol az egyértelműnek tűnő képfelszín valami furcsa kettősséget rejt, mintha a felület mögött lenne még valami, ami nem, vagy csak elmosódottan, körvonalazatlanul látható. Megkettőződés, duplum, hasadtság – de a nyugodt felszín mögött nem fecseg a mély, csupán valami nyugtalanító benyomást hagy hátra. Technikai megoldásait tekintve tökéletes kidolgozottságú munka, finom megoldásokkal.

A második emelet nem annyira látványos, visszafogottabb művek kerültek a rendezés szempontjából kevés szabadságot kínáló térbe. Például az osztrák Nikola HansalikRejtőzködő művészet (2005) című fotósorozata. Enteriőrök, üres szobák, padlások, raktárak. Közelik szobasarkokról, bútorokról, szekrények, ágyneműtartók. A fotók alatt réztáblácskák, a klasszikus múzeumi kelléktár részei. Claude Monet: Impresszió, Eduard Munch: A sikoly, Van Gogh, Rembrandt… képcímek, ahogy azt kell, csak a művek hiányoznak. Hiányoztak is, amíg meg nem találták őket, mégpedig azokon a helyeken, ahol a felvételek készültek. A rejtőzködő művészet sorozatcím igen találó, ám a látogató, ha a személyzet nem ad felvilágosítást, bizonyára töpreng egy ideig, hogy tulajdonképpen mi is az, ami el van rejtve a fotókon.

Silvie MilkovaVezető (2005) című fotósorozatában fekete-fehér és színes felvételek egyaránt megtalálhatók. Behavazott pad támlája, feltépett papír zsebkendő, nyitott női táska, nem könnyen megjegyezhető arcok – valóság és fikció határán egyensúlyozó képek. A felvételek, valószerűségük ellenére, akár álombéli jelenetek is lehetnének. Teljes a tanácstalanság a témaválasztást illetően: miért pont ezt látjuk? De persze, megfordítható a kérdés: miért ne? Az esetlegesség a képek velejárója, amik nem hagynak hátra konkrét benyomást, csupán a realitás és fikció közti határvonalat teszik még képlékenyebbé.

Ugyanez a határvonal foglalkoztatja a kiállításon látható egyetlen videófilm készítőjét, Dabi Istvánt. (Felvetődik a kérdés, hogy vajon a kiállítótér adottságaiból, vagy más okból kifolyólag nem került be a válogatásba több videómunka – de most megválaszolatlan marad.) Filmje Witold Gombrowicz Kozmosz című regényének első fejezetéből készült kísérleti film. Két főszereplő vándorlását követhetjük nyomon a nagyvárosból a kisváros felé, majd még tovább. A film végére már nem is fontos, hogy tulajdonképpen mit keresnek, vagy keresnek-e egyáltalán valamit (amit keresnek, az nem kívül van), a helyszín tehát tetszőleges is lehet. A narrátor hangja tájékoztat az események alakulásáról, ám hogy a keresés sikerrel járt-e, s az utazás végén van-e cél, arra nemcsak a film, de valószínűleg a regény sem adhat választ.

A tárlaton harmincegy kiállító szerepelt, nem térhetünk ki a bemutatott művek mindegyikére. A cukros függönyből készült kispolgári szobabelsőre, a bronz makettekre, a kinyitható papírmasé installációra, a többségében figuratív festmények nagy részére.

Hogy a korosodó Európát egy ilyen tárlat kapcsán emlegethetjük-e frissként, mindenki belátására bízva dönti el. Hogy a tárlat maga friss volt-e? Ha néhány munka hozott magával némi lendületet, ötletet, dinamikát, ami csoportos kiállítások esetében is elvétve fordul elő, igen. Ezen a kiállításon elsősorban a képzőművészet és építészet/köztéri szobrászat mezsgyéjén mozgó, kritikai hangvételű munkák voltak azok, amik sajátos, fanyar megoldásaikkal új színt hoztak magukkal.

Rezümé: friss volt a tárlat, Európa pedig reményeink szerint az ehhez hasonló kiállításokból merít majd új lendületet, amit nem fogunk a szemére hányni.

(Kogart Ház, 2005. VIII. 26–október 16.)