Csillapíthatatlan szomjazva a végtelent

Reigl Judit kiállítása

Passuth Krisztina

Az első élmény: a meglepetés. A meglepetés, hogy egy addig szinte ismeretlen művész alkotásai olyan erőteljesek, hogy hatásuk alól nem vonhatjuk ki magunkat, ahogy ott állunk a Műcsarnok első nagy termében, s szinte nem tudunk továbblépni, a nagyméretű vásznak látványa lenyűgöz, fogva tart.

Reigl Juditról- magyar származása ellenére – eddig itthon alig lehetett valamit hallani. Kimaradt azoknak a köréből is, akikről különféle külföldi beszámolók, kritikák nyomán állandóan szó esett, és akikről Budapestre is folyamatosan érkeztek hírek, életútjuk eseményeinek, tárlataiknak ismertetése. Noha 1982-ben, számos kiállító között, ő is szerepelt a Tisztelet a Szülőföldnek bemutatóján, majd a Francia közelmúlt 10 évvel későbbi tárlatán, Reigl Judit mégsem vált igazán létezővé, még a kortárs művészetek iránt érdeklődők számára sem.

De most annál inkább létezik, egyénisége és főként festészete súlyával egyszerre van jelen. Nem kell ismerni a nevét vagy franciaországi életpályáját ahhoz, hogy a terembe belépve azt érezzük, itt nem egy szokványos, másutt és máshol is látható alkotóval találkozunk. Azonnal megérezzük: itt valaki másról, valami másról van szó. Ez a festészet nem könnyed, nem dekoratív, és nem játékos: és mással nem felcserélhető. Akivel itt találkozunk, az egyedül vívta meg a maga harcát, nem az határozza meg életművét, hogy melyik csoportba, áramlatba tartozott vagy tartozik. Öntörvényű, s ez abból is látszik, hogy a figuratív és az absztrakt kifejezésmód nem válik el képein, a kettő egyszerre, együtt is érvényes lehet, mert a művész nem annyira a meglévő norma-és ábrázolásmódokba illeszkedik bele, hanem a maga számára újjáteremti azokat. Reigl Judit igazi, vérbeli festő, akinek egyetlen igazi műfaja a festészet, méghozzá a hagyományos értelemben vett festészet, és nem a kollázs vagy a rajz, esetleg fotó vagy videó felhasználása, beépítése, újra értelmezése. Számára a vászon jelenti az alkotás egyedül létező formáját, méghozzá úgy, hogy művei a vászon felületével való közvetlen kapcsolat révén, ott az alkotás lázában fogannak meg, nem pedig egy előre kialakított koncepció értelmében.

Reigl Judit most nyolcvankét éves - az ő tárlata mögött Lossonczy Tamás kiállítása látható, aki idén lesz százegy éves. Mindketten egyaránt fiatalnak, aktuálisnak hatnak, s ugyanolyan szuverén módon alakították ki stílusukat, szemléletüket, a figuratív és nonfiguratív szemlélet éles határmezsgyéjén át-meg hatolva. Csak éppen életútjuk különbözik alapvetően: Lossonczy Tamás nem hagyta el az országot, és tulajdonképpen tökéletes elszigeteltségben, minden visszhang nélkül, önmagának alkotott, a nélkül, hogy a kortárs nyugati művészettel bárminemű kapcsolata is lehetett volna. Hozzá képest Reigl Judit szerencsésebbnek mondható, amely szerencsét saját bátorságának és kitartásának köszönhette. Az előtörténethez hozzátartozik, hogy 1941-ben iratkozott be a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol - többek közt - Hantai Simonnal,a ma egyik legelismertebb párizsi festővel, járt együtt és barátkozott össze.1946-ban két évre szóló római ösztöndíjat kapott, mint hantai és más fiatal festők is. Az ösztöndíj révén kinyílt számára a világ, de nem annyira a kortárs olasz művészet, mint inkább a korábbi, görög-római, bizánci mozaikok és Giotto, Masaccio, valamint Masaccio alkotásai ihlették meg, akárcsak piero della Francesca freskói Arezzoban. Mindezek sajátos módon kapcsolódtak emlékezetében az utazás élményéhez, és öltöttek formát, többek közt, az itt is kiállított: Autóstoppal Ferrara és Ravenna között című kompozíción. A kezdetben szinte végtelennek tűnő tanulmányút a politikai változások következtében megszakadt: az ösztöndíj megszűnt, és dönteni kellett további életútjukról. Hantai és felesége Párizsba utazott - Reigl Judit, aki akkor még nem látta át a helyzetet, hazatért. Itthon az egyre erősödő szellemi - és politikai - diktatúra fokozatosan ráébresztette, hogy el kell hagynia az országot, ezért, mint egyetlen lehetséges módot, a disszidálást választotta, ami csak kilencedik próbálkozásra járt sikerrel 1950 márciusában. Amikor tehát itt a legrosszabb időszak következett be, amikor a művészeknek- így Lossonczynak is - a puszta létfenntartásáért kellett nap, mint nap megküzdeniük, - Reigl Judit egy szabad, nyitott világba került, s ebben a világban, közelebbről Franciaországban él, több mint egy fél évszázada. Így tehát- kis túlzással - azt is mondhatnánk, hogy a két életműből rendezett tárlat a stiláris eltéréseken túl két lehetséges életút, lehetséges döntés alternatíváját is bemutatja.

Reigl Juditot Párizs hamar befogadta, s ebben közrejátszott Hantai Simon barátsága, segítőkészsége is. Hantai akkorra már megtalálta helyét a francia környezetben, s elsődlegesen a szürrealisták "Pápá"-ja, André Breton értékelte az ő tevékenységét. Hantai vitte el Bretont Reigl Judit műtermébe, aki az akkor még teljesen ismeretlen fiatal művésznő képeire azonnal reagált, és egy egyéni kiállítást tett számára lehetővé. Ennek a tárlatnak a katalógusához ő maga írta az előszót. Ez az indulás a maga nemében szinte páratlanul szerencsésnek mondható, hiszen ekkoriban, az ötvenes években André Bretonnak még igen nagy nemzetközi tekintélye volt, s a szürrealizmus még új és új hajtásokat hozott. A magyar művészek közül Breton - Hantain kívül - még Rozsda Endre festészetét is értékelte, és egy írásában méltatta. Rozsda további pályája szempontjából is ez meghatározó jelentőségűvé vált.

Mindamellett, Reigl Juditból nem lett igazi szürrealistafestő, csupán fantázia-világát szabadította fel ez a sajátos gondolkodás-és szemléletmód, amire nyilvánvalóan már korábban is érzékeny lehetett. Legalábbis erre utal a Műcsarnokban is kiállított: Csillapíthatatlanul szomjazzák a végtelent című nagyméretű vászna, amit élete átmeneti periódusában, 1948- l950 között festett. Ezen a kompozíción furcsa torz rémállatok és lények jelennek meg és válnak szinte érzékelhetően valóságossá, meglepően plasztikussá. Mintha egy Apokalipszis jelenetet idéznének, amelynek képzeletbeli szereplői mintha egyszerre hivatkoznának Hyeroimus Bosch, Max Ernst festményeinek motívumaira, és arra a szorongató atmoszférára, amelyből Reigl Judit elmenekült. Ugyanebből a nyomasztó légkörből fakad az a festmény, amelynek címe: Hasonlíthatatlan gyönyör (1952- 1953). Itt viszont az aprólékosan körülhatárolt denevér és egér közötti rémállatok fölött megjelenik egy másik, már semmilyen létező tárgyat vagy állatot nem idéző motívum, szabadon, súlytalanul lebegve a térben. Láthatólag egyetlen lendületből született az önmagába visszatérő elemek bonyolult rendszert alakítanak ki: a formák és vonalak sehol nem kezdődnek és nem végződnek. Önmagukba zártságukat csak a középtájt megjelenő, kicsorduló vérpatak realitása töri meg, amely mintegy megkérdőjelezi az egész látomás elvontságát.

Amikor Reigl Judit ezeket a furcsa, nyomasztó látomásokat megteremtette, nálunk már régen betiltották az Európai Iskola-t, amelynek egyes alkotói ugyancsak távolabbról a szürrealizmus vonzásába kerültek. Mindamellett nálunk nem született igazi szürrealista festészet. Talán Ország Lili volt az egyetlen, akit, legalábbis egy rövid időszakra, szürrealistának lehet tekinteni, ő viszont mindig megmaradt a kisebb kép-méreteknél, az intim, legfeljebb szorongató, de semmiképpen sem pusztító jellegű látomásoknál.

Az ötvenes években, Párizsban is egyszerre több irányzat hódit, teret, amelyek már túlmennek a szürrealizmus kód-rendszerén, más megoldások után kutatva, amelyek a festői spontaneitásnak több teret engednek. Ezek közé tartozik az automatikus írás is, amelynek Reigl Judit esetében azt az értelmezést lehet adni: " Automatikus írás. (Túl a szürrealizmuson, önmagán keresztül). Viszonylag rövid időre, 1953-1954-re szűkül le az időszak, amelyben, a művésznő ebben a felfogásban alkot. Mindenesetre úgy tűnik, ebben találja meg első ízben igazán saját egyéniségét. A Kémiai menyegzők fáklyája című nagyméretű kompozíció alapvetően homogén felületet mutat: a szinte áttetszőnek tűnő lilás- kék- bordó felületből válnak ki azok az úszó, önmagukba csavarodó formák, amelyek sokkal konkrétabb módon már a Hasonlíthatatlan gyönyör képen is feltűntek, pontosabban ott egy ilyen elem vált dominánssá. Azáltal, hogy a formációk tárgytalanná válnak, félelmet keltő, szorongató jellegük is megszűnik, mintha egy tudatalatti mélyből, elősejlő fragmentumokból alakulna ki ez a vonzó, színekben gazdag világ. Az automatizmus, amely Jackson Pollock " dripping" technikájában kristályosodott ki, az ötvenes években Reigl Juditnál is meghatározóvá vált, csak valahogy még személyesebb módon. "Egész testtel részt veszek a munkában, a la mesure des bras grand ouverts". Mozgással írok bele az adott térbe, ritmust, szívverést, tempót. Ez magyarázza képeim nagy méreteit is." nyilatkozta Reigl Judit a katalógus egyik szerzőjének, Cserba Júliának. Reigl Judit mintegy harcolt saját vásznával, puszta kézzel dobálta rá a festékcsomókat,s ennek a harcnak a nyomait őrzi a legtöbbször nagyon megdolgozott, újra és újra átformált felület.

Akárcsak Hantai, Reigl Judit is szakított a szürrealizmussal, már 1954 decemberében. Ettől az időtől kezdve leginkább maga a mozgás, a változás, adott esetben a robbanás képzőművészeti megjelenítése foglalkoztatja. A robbanás „Éclatement” l955—l957 közötti kompozícióiban érvényesül: ez egyben a tökéletes absztrakció kibontakozását is jelenti nála. A homogén sötétszürkébe játszó, vagy világos-drapp, esetleg tört-fehér háttér előtt jelenik meg a körkörös többszínű rétegből összerakott kör, illetőleg gömb-forma, belőle kinyúló, őt átszelő tengelyekkel, amelyek mind a hihetetlenül gyors, körkörös mozgást érzékeltetik a képzőművészet eszközeivel.

Mióta a huszadik század első évtizedeiben már a futurista festők, elsődlegesen Giacomo Balla, és az orfizmust megteremtő francia Robert Delaunay, és felesége, Szonya Delaunay megalkották a maguk sajátos motívum-rendszerét: forgó korongokat, napot, vagy elektromos fényeket idézve. Azóta ez a tematika az absztrakt művészet közkincsévé vált. De természetesen, mindegyik alkotó számára más és más módon. Éppen ezért olyan hatásos Reigl Judit rendszere, mert valóban a mozgás illúzióját tudja a sík felületen felkelteni. Úgy tűnik, mintha magán a vásznon, egy pillanat tört része alatt történnék valami, ami mindent elsodor, mindent megváltoztat. A látvány többnyire egyre koncentráltabb lesz, hatása erősödik, a mozgás felgyorsul, és minden mást kiszorít. Így a, Dominancia –központ képen már szinte nincs is más, csak egy óriás-gömb, ami szinte szétfeszíti a rendelkezésére álló teret, abból szinte már semmi sem marad.

A következő sorozat, a Guano, éppen ellenkezőleg, csak a felület-hatásokra épít, maga az alap csupa durva hepe-hupa, „guano”, de ez az alap nem háttér valamilyen motívum számára, hanem maga a kompozíció, a mű. A kép egyedüli témájává a végletesen megmunkált, szinte megkínzott anyag válik, amelynek esetenként gyűrött, árnyékolt felületének szépsége elsődlegesen a részletekben rejlik, amelyek gazdagsága csak hosszabb szemlélődés után bontakozik ki igazán, s távolról felidézi Jean Fautrier Tusz-ait és Partizánjai-t, amelyek ugyanezekben a termekben voltak kiállítva közel egy évtizeddel ezelőtt.

Amennyire feloldódtak, felszívódtak magában a matériában az egyes motívumok, annál jobban érvényesülnek abban az – 1966-l972 közötti – sorozatban, amely „Homme” (Ember) elnevezést kapott. Reigl Judit hihetetlen lendülettel tér vissza a figurális ábrázoláshoz: az óriás méretű piros és kék aktok nyers erejét az első nagy teremben elhelyezett együttes- a középső triptichon és a fölötte elhelyezett két nagyméretű, sárga-szürke és sárga-fekete- horizontális elrendezésű vászon alakítja ki. A hangsúly nem a részletekben, hanem az egészben, a nagyszabású egészben, s a színek egymást kiegészítő párbeszédében, sőt, többszólamúságában rejlik.

S hogy ennek a monumentális, drámai hangvételnek is meglegyen maga ellentéte: a jobboldali teremben egészen halk, finom műveket találunk, Folyamat és a Folyamat folytatása, a Fúga művészete, és Hidrogén, Fotonok, Neutrino címeken. A figura eltűnik, s helyét a tört árnyalatú felületekbe berajzolódó, a háttér tört színeibe szürkén, okkerben vagy feketésen beilleszkedő, egymás után vízszintes sávba sorakozó motívumok foglalják el. Mintha egy számunkra ismeretlen írás kisebb-nagyobb egységei lennének, amelyeket talán majd egyszer meg is lehet egyszer majd fejteni. De addig is békét, nyugalmat és a művész sajátos rendszerének logikáját testesítik meg.

A Műcsarnok három termében rendezett kiállítás csak egy kis töredékét mutatja be Reigl Judit sok évtizedet felölelő tevékenységének, gazdag oeuvre-jének. Ez a fragmentum azonban, ilyen szerencsésen kiválasztva és nagyvonalúan bemutatva, önmagáért és az egészért beszél, az egészet tudja képviselni.

A tárlat megrendezése, Reigl Judit műveinek itthoni bemutatása elsődlegesen a Párizsban élő Makláry Kálmán érdeme, aki egyben - Készmann Józseffel együtt – a kiállítás kurátora is. A Műcsarnok falait-legalábbis virtuálisan- és igen sikeresen tágítja ki a kiállításhoz kapcsolódó könyv, ugyancsak a Makláry Artworks és a Műcsarnok közös kiadványa, amely sokkal több egy szokványos katalógusnál. A rendkívül igényes, l99 oldalas kötet elsőrendű színes reprodukciói a kiállított képek sokszorosát mutatják be a nézőnek. A kötet Bárd Johanna kitűnő grafikai tervének köszönhetően szinte önmagában is műalkotássá válik. De legalább olyan fontos a kötet szellemi tartalma, mint fizikai megjelenése. A háromnyelvű (magyar, francia, angol) kötetben két igen fontos tanulmány van, amely más-más oldalról közelíti meg a művészt. A Párizsban élő magyar Cserba Júlia már hosszú idő óta követi figyelemmel és analizálja Reigl Judit festészetét, s egyben interjúk révén tájékozódott és tájékozódik a művész múltjáról, szándékairól, elképzeléseiről. Éppen ezért igen nagy szakértelemmel írta meg a művész életútját, analizálta döntéseinek indítékait és hozta közelebb a magyar olvasóhoz is Reigl Judit különleges egyéniségét. Vele szemben a Centre Georges Pompidou művészettörténésze, Jean-Paul Ameline, távolabbról szemlélve, de igen alaposan elemezte Reigl Judit festészetének különböző állomásait. A két tanulmány kitűnően egészíti ki egymást.

S végül, hadd legyen mégis egy apró kifogás: az olvasó dolgát megkönnyítené, ha – a szokások, hagyományok szerint- egy tartalomjegyzéke is lenne a kötetnek, aminek révén mindent könnyebben meg lehetne találni. Persze, ez igazán csak részletkérdés, mert ami valóban fontos. a kitűnő kiállítás és a kitűnő kötet.