A Műcsarnok küldetése

SINKOVITS PÉTER

Beszélgetés Petrányi Zsolt főigazgatóval

– Híres orvos családból származol, de felmenőid között a magyar régészet és művészettörténet egyik nagyon jelentős személyisége is megtalálható, hiszen ükapád Hekler Antal (1882–1940) akadémikus, aki Furtwängler tanítványaként a klasszika archeológia új módszereit honosította meg Magyarországon, s döntő szerepe volt a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményének megteremtésében is, jelentős munkákat hagyott ránk, mint például: A szobrászati stílus problémái, Michelangelo, Leonardo da Vinci monográfiák, A középkor és a reneszánsz művészete , amelyeket manapság is szakmánk alapműveinek tekintünk.

– Te vagy az első, aki ezt tudja, eddig ez nem volt nyilvános. Mindenesetre valóban az a helyzet, hogy Hekler óta a családban mindenki orvos. Gyermekkoromban én is kutatóintézetekben apámmal töltöttem a nyári szünetet, édesanyám is orvosi egyetemen dolgozott.

– Pályázatod bevezetésében igyekszel meghatározni a Műcsarnok szerepét a magyar művészeti életben, s ebben a definícióban vissza-visszatér a küldetés fogalma; a Műcsarnok küldetése, a rendezvények küldetése, a kurátorok küldetése, ami a külső szemlélő számára azt sugallja, hogy az itteni munkát egy magasabb szintre szeretnéd emelni, s elhatározásodban nem tartasz (riadsz vissza) a fennkölt vagy magasztos kifejezések használatától sem. Valóban úgy látod, hogy erre a változtatásra a feltételek adottak?

– Az anyag megírásának alapját az a tapasztalat képezte, amelyet különféle intézményekben tevékenykedve szerezhettem. Magyar Nemzeti Galériában, később a Műcsarnokban dolgoztam, majd egy vidéki intézményben, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben. Érzékeltem azt a problémát, hogy a különböző intézmények működési célja, küldetése nagyon ritkán körvonalazott vagy pontosan meghatározott. Ez bizonytalansághoz vezet, nem tisztázott, hogy milyen körű az érdeklődése, mely az a határterület, amelyet még tolerál, s hol húzza meg a határt. Lehet, hogy ez a fontos cél a különböző intézmények összehangolt működésének ideálképeként jelenik meg. Az én feladatom a Műcsarnok tevékenységi körének minél pontosabb meghatározása. Nyilván sok kérdést vet fel az az állítás, hogy a Műcsarnoknak, a rendezvényeinek és a tárlatokat szervező kurátoroknak lehet-e vagy van-e közvetítő szerepe, missziója.

A kérdés második fele arról szól, hogy biztosítottak-e ezen feladatokhoz a feltételek. Az ötéves program két nagy csatornáját lehet elkülöníteni, az egyik a programok rendszere, a másik a Műcsarnok állományának struktúrája. Minden igazgatónak nagyon komoly örökséggel kell számolnia, áthúzódó kiállítási tervek, státusban lévő kurátorok és más munkatársak. Én viszonylag jó helyzetben vagyok, mert öt évig itt dolgoztam, s gyakorlatilag mindenkit kollegaként köszönthettem, amikor visszajöttem. Számomra azonban a legfontosabbak a távlati célok, mert ha ez már világos előttünk, akkor kell megtenni azokat az apró lépéseket, amelyek a végső célokhoz vezetnek. Valószínű, hogy az én ideálképem vagy álmom az, hogy Budapesten és Magyarországon a különböző kortárs művészetekkel foglalkozó intézmények kommunikáljanak egymással, tudjanak egymás programjairól, s egymást tudják segíteni ezek megvalósításában. Ezen az úton az első lépés a Műcsarnok arculatának, küldetésének pontos megfogalmazása. Ez az én feladatom, ez a küldetésem. Ha én ezt megteszem, akkor kérdezhetem meg más budapesti vagy vidéki kiállítási intézménytől, hogy mi az ő küldetésük.

– Honnan jön ez a nyilvánvaló gondolat, hogy az intézmények feladatát pontosan meg kell határozni?

– Ennek a gondolatnak az evidenciája egy konkrét élményen alapul. Nemrég Pozsonyban jártam a fotóhónap rendezvényein, az újjáépített Medium Fotógaléria első termébe belépve, nagy meglepetésemre egy plexitáblára a bejárattal szembeni falon ki volt írva a galéria és a hozzá kapcsolódó fotószövetség missziója, vagyis az, hogy a kortárs fotóművészet meghatározásával foglalkozik. Ha a Műcsarnok is föl mer vállalni egy ilyen megfogalmazást, s leszögezi, hogy kizárólag a kortárs művészettel foglalkozik, akkor ez a mondat hihetetlenül sok dolgot határoz meg. Létrejött ugyanis több mint száz éve az idő által megmérettetett, muzeális értékeket bemutató Szépművészeti Múzeummal szemben egy Kunsthalle típusú intézmény, a Műcsarnok, amely Európában is a legreprezentatívabb kiállítási épületek közé tartozik, s amely a bizonytalan, a változó, de mai értékek kiállító helye kell legyen. Az én hitem az, hogy a Műcsarnoknak a kortárs művészet közvetítéséért, bemutatásáért kell dolgoznia.

– Az értékek felmutatása igen komoly problémákat okozhat, ha belegondolunk abba, hogy a kortársalkotóknak jelentős szervezetei működnek az országban, amelyik egyrészt az értékrendszer megállapítása ügyében, másrészt az érdekvédelem dolgában is kompetensnek tekintik magukat, s szeretnének az ország első kiállítótermében bemutatkozni. Ezekkel a szervezetekkel milyen kapcsolatot alakítottál ki, vagy a jövőben milyen együttműködési formát képzelsz el?

– Foglalkozom ezekkel a szervezetekkel, mert az érdekvédelmi és programszervező funkciójuk a művészeti életben – nemcsak Magyarországon, hanem Európa más országaiban is – rendkívül jelentős. Tíz éve figyelem a Műcsarnok munkáját, s azt tapasztalom, hogy ötévenként jelennek meg a különféle képző- és iparművész társulások nagy reprezentatív tárlatokon az intézmény összes termeiben. Fabényi Júlia is e logika mentén haladva tervezett be 2005 késő őszére egy ilyen típusú seregszemlét. Szívesen foglalkozom ezzel, mert a rendezvény alkalmat ad arra, hogy gondolkodjunk ezen társaságok felépítésén, hogyan változik funkciójuk az ezredforduló után, hogyan tudnak hatékonyan működni, milyen érdekeket képviselnek, hogyan illeszkednek a művészek karrierépítési folyamataiba. Azért érdekes föltenni ezeket a kérdéseket, hogy fölmérjük azokat az új igényeket, amelyek az ilyen szervezetekkel kapcsolatban fölmerülnek. Itt elsősorban a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületére, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségére és a Magyar Alkotóművészeti Közalapítványra gondolok. Amikor Beke László igazgatósága idején a vita fellángolt, akkor a Műcsarnok alapvető működési elve került reflektorfénybe, vagyis az, hogy programszervezését tekintve egy demokratikus vagy pedig művészettörténeti szakértelmet igénylő intézmény. A kérdésnek ez egy sarkalatos megfogalmazása, mert ha demokratikus módszerekkel dolgozik, akkor valóban a különböző művészeti szervezeteknek kvázi létjoga, hogy itt kiállításokat rendezzenek. Ha ezzel szemben a Műcsarnok szelektív, a minőségi művészet bemutatására törekvő intézmény, akkor azt az értéket mutatjuk fel, amely a kortárs művészetek meghatározója, inspiráló, gondolat-ébresztő iránymutatója mindazon alkotóknak, akik vagy önállóan, vagy szervezetbe tömörülten ezen kiállítások látogatói, elemzői. Számomra a második verzió a szimpatikusabb, mert nagyobb kihívást jelent. Az első változat, a demokratikus elképzelés gyakorlatilag a Műcsarnokot befogadó térként definiálja, ahol az ország legreprezentatívabb termeiben jelentkezési sorrendben lehetne kiállítani.

– Valóban ez évtizedeken keresztül így is ment, de ha nem ilyen sarkítottan nézzük, hanem arra gondolunk, hogy van Budapesten egy európai színtű, reprezentatív kiállító tér, akkor korunk nagy vagy jelentékeny művészei közül sokan úgy gondolhatják, hogy a mai Magyarországon ebben a nagyszerű tér együttesben nem állíthatnak ki. Ezen ellentmondások feloldására gondoltad ki a KIT (Kiállító Intézmények Társasága), valamint a Kortárs Művészeti Menedzsment Társaság (KMT2) létrehozását?

– A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben töltött évek alatt bizonyos centralizáltság-decentralizáltság problémái között átélhettem, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenie a vidéken dolgozó szakembereknek, ha Budapesthez próbálnak közeledni. A kortárs Kiállítási Intézmények Társasága azon az elven vagy tapasztalaton alapszik, hogy nagyon sok információ fut be a budapesti és vidéki múzeumokba, s mivel nincsenek tisztában saját és a társintézmények szándékaival, program-struktúrájával, egyszerűen lemondják a kiállításokat, noha rendkívül előnyös feltételekkel megrendezhetnék. Mondok egy példát. Tavaly decemberben a Kortárs Művészeti Intézetben megrendeztük a rotterdami fotómúzeumból érkező Emberi viszonyok, bensőséges portré című kiállítást. Ennek előtörténete az, hogy a Mondrian Alapítvány támogatásával érkezett Magyarországra ez a projekt, s Budapesten minden számottevő intézmény asztalán megfordult a dosszié, s elutasításban részesült. Én azonnal reagáltam rá, fél éven belül elkészült a bemutató. Dunaújváros kapott egy nemzetközi kiállítást, olyan helyszínen, ami Hollandiából nézve sokkal érdekesebb, mintha Budapesten lenne, hiszen Dunaújváros a fotósok szempontjából egy Paradicsom. Azt hiszem, hogy a vidéki és a budapesti kulturális intézmények kommunikációjának javítása hozzájárulna az ország kulturális arculatának javításához. Ahogy híre ment ennek az elképzelésnek, sok vidéki intézmény jelentkezett, s ötleteket javasolt megvalósításra. Külföldi példák jutottak eszembe, amikor ezt a tervet kigondoltam, hiszen egymástól 40-50-60 kilométerre lévő kiállító termek, tudnak egymással egyeztetni, kiegészítő kiállításokat szervezni, s terveikhez sikeresen pályázni.

– A Műcsarnoknak van egy kurátorokból álló stábja, akik az elmúlt években vagy évtizedekben kialakítottak egy munkastílust, az idők során más feladatokra szakosodtak. Most, jön az új igazgató új koncepcióval, hogyan tudnak ehhez alkalmazkodni, ráadásul tervbe vetted, hogy külföldi kurátort is bevonnál az intézmény munkájába? A külföldi kurátor alkalmazására volt konkrét elképzelésed, vagy csupán úgy gondoltad, hogy ezek a szakemberek új szempontjaikkal, új szemléletükkel a kedvező változások erjesztői lehetnek?

– Mikor a pályázatot írtam fölmerültek bennem nevek, akiket jó lenne egy-egy feladatra megbízni. Alkalmazásukra háromféle módszer képzelhető el. Az első, hogy a kurátor Budapesten telepszik le, bérel egy lakást, és a Műcsarnokban kap egy alkalmazotti fizetést. A másik változat az, hogy egy szakemberrel hosszabb időintervallumra, több projektre szerződik az intézmény, s megállapodunk abban, mennyi időt töltsön Magyarországon, és mennyit dolgozhat máshol. A harmadik eset, amikor a kurátor hoz egy kiállítást, s erre a projektre szerződünk. Mind a három esetben a célt kell gondosan megvizsgálnunk. Az egész struktúrának az a célja, hogy Magyarország művészeti életét, művészeit minél jobban, minél szélesebb egységfronttal tudjuk bekapcsolni az európai művészeti élet körforgásába. Ez régóta áhított cél. Ha innen nézzük, akkor a külföldi kurátor működtetésének funkciója az, hogy külső, elfogulatlan szemlélőként vizsgálja a magyar művészetet. Nem veszi figyelembe az itthoni szakemberek konszenzuson alapuló értékelését, hanem saját szeme, saját kulturális háttere, saját kontextusa alapján hoz döntéseket. Nagyon fontosnak tartom, hogy ilyen külső szempontok is érvényesülhessenek munkánkban. Érdemes arra gondolni, hogy a színházi, zenei vagy a táncéletben sokkal gyakoribb ez a konstrukció, sajnos nálunk képzőművészeknél kevésbé ismert. A másik fontos szerepe ennek a tervnek az, hogy a nekünk dolgozó kurátor a magyar művészet értékeinek hírvivője legyen, olyan információt vigyen magával, hogy Magyarország egy rendkívül érdekes hely, itt izgalmas dolgok történnek.

– Milyen rendezvényeket kellene ezeknek a magyar és külföldi kurátoroknak szervezni?

– Az öt év alatt rendezett kiállításoknak – elképzelésem szerint – egy ívet kell átfogniuk, s rendelkezniük kell egy csúcsponttal, ahová a mi szervezési tevékenységünknek el kell jutnia. Ezt a csúcspontot körülbelül négy év alatt érhetjük el. Célunk egy, a hazai intézményeket összefogó nagy rendezvény létrehozása, amivel bebizonyíthatjuk, hogy Budapest a kortárs művészet bemutatásának egyenrangú színhelye, s képes bármely európai várossal egyenértékű nagyszabású tárlat létrehozására. Nem mondom meg, hogy mi lesz ez a rendezvény, csupán annyit jelzek előre, hogy olyannak kell lennie, ami az egész térség művészetét globálisan képes átfogni. Nem lehet biennále, hiszen a közelünkben itt van a prágai, a ljubljanai, ezekkel konkurálni nem érdemes. Első lépésként jövő év elejére összehívunk külföldi kurátorok részvételével egy konferenciát, és A művészeti élet a biennálék után témakör elemzésére kérjük fel őket. A munkában résztvevő szakemberek képezhetik majd a törzsgárdáját annak az együttesnek, akik majd a kiállítások szervezésében is részt vesznek.

– Az elmúlt évtizedben Bécs a térség valódi kulturális fővárosának számíthatott, hiszen sorban rendeztek művészettörténeti, 20. századi modern, valamint kortárs művészeti izgalmas, szakmailag jól előkészített és feldolgozott kiállításokat. Hogyan tudnánk konkurálni ezekkel az intézményekkel?

– Valóban nagyon komoly versenyhelyzet alakult ki Közép-Európa városai között, az eredmények eltérőek. Most úgy látjuk, hogy Bécs mellett Varsó is előbbre jár, mert az avantgárd és az underground művészetek kibontakozása kevesebb ellenállásba ütközött, mint nálunk, így nagyobb hagyományt tudott teremteni. Hasonlóképpen láthatjuk Ljubljanát, amelyik közelebb fekszik a nyugat-európai kulturális centrumokhoz, így az elmúlt évtizedek során jobb kommunikációs viszony alakulhatott ki közöttük. A mi feladatunk a kortárs művészet területén a korábban vázolt távlati cél, a nagy közép-európai rendezvény előkészítése, s későbbi megrendezése.