Ugyanaz másképp

Magdalena Abakanowicz kiállítása Budapesti Szépművészeti Múzeumban

SOMOGYI ZSÓFIA

„Gyermekkoromban láttam a levegőt,

mint egy gabonaszemet.Titokban tudtam

lélegezni a víz alatt. Semmi sem volt összeegyeztethetlen,

minden lehetséges volt. Most néha alvás közben a kezemet

a torkomon tartom. Magunkat félelmeinkről ismerjük, amelyeket ápolunk.”

(Constance Kocs)

A lengyel művész neve korántsem ismeretlen a magyar közönség számára: 1988-ban a Műcsarnokban láthattuk nagyszabású életmű-kiállítását, 1997-ben pedig a Székesfehérvári Szent István Király Múzeum mutatta be munkáit két másik lengyel szobrász alkotásaival együtt. Ez utóbbi tárlat a wroclavi Nemzeti Múzeum 20. századi képzőművészeti gyűjteményéből válogatott.

Nincs ez másképp a jelenlegi, Szépművészeti Múzeum-beli Abakanowicz kiállításon sem: az anyag szintén Wroclavból érkezett. Mégsem mondhatjuk, hogy az unalomig ismerjük Abakanowicz munkásságát. Hiszen annak egyik titka éppen abban rejlik, hogy a nagyon következetesen létrehozott és éveken át bővülő sorozatok minden újabb kiállítás alkalmával új formákba rendeződnek. Tárlatai teljes mértékben helyspecifikusak, mintha egy készlet elemeit hozná új és új összefüggésekbe a helyszíntől, az adott élethelyzettől függően a művész, feszültséget teremtve állandóság és változás tapasztalatai között.

Magdalena Abakanowicz munkái az emberek közös élményeiből táplálkozó magán mitológia lényeit és világát teremtik meg. A figurális alkotásmód felé a 70-es években fordult a művész, s az emberábrázolás egyik vonulatának, a szétesett, csonkolt, s ily módon némiképp absztrahált, szinte csak a kontúrokra, alapformákra redukált emberi alak új példáit teremtette meg.

A figurák benépesítik a művész által megteremtett tájat, ahogy maguk is tájat, látványt, sajátos aurát teremtenek mindenütt, ahol megszületésük óta felbukkannak. Hol állandó kiállítás részeként, hol emlékműként vagy köztéri szoborcsoportként, máskor időszaki kiállítás keretén belül láthatóak szerte a világban. Van, hogy bronzból készülnek, máskor zsákvászonból, könnyebben szétmálló anyagból. Van, hogy életnagyságúak, és van, hogy ennél jóval nagyobbak, monumentálisak, s a néző elveszik közöttük. De akár így, akár úgy találkozunk velük, a hatás ugyan az. Megjelennek velünk szemben, és néznek ránk, kérdeznek tőlünk.

Néznek és kérdeznek, puszta létezésükkel. Az emberalakoknak ugyanis nincs feje, s gyakran karja és keze sincs. Lábuk van, van, hogy ülnek, van, hogy állnak. De az alapvető, élethez szükséges funkciókra képtelenek: a fej hiánya a felfogás, a gondolkodás, a kommunkáció hiányának képzetét kelti, a karok hiánya a cselekvés-képtelenség szimbóluma, és nem utolsó sorban a fizikai kapcsolatfelvétel lehetőségét zárja ki nem-létezésük. A figurák összetartozását, s esetleges közös tevékenységük képzetét alapvető egyformaságuk, és azonos mozdulatuk fejezi ki. Valójában emberi burkok, melyek testét adó szövet a bőrt, gyűrődései, az alakonként változó megmintázás a bőr felszíne alatt lüktető bensőt idézi meg. Öntőformák állnak velünk szemben, amelyekből azonban mégsem hiányzik a lényeg, hiszen a művek e hiánnyal hívják elő mindennél jobban az ember képzetét. Az ember burka itt – az ember maga. Ebben a(z emberi) létformában a lélek vivőanyaga, hordozója csakis: a test, s kölcsönös függésük egymástól teszi elválaszthatatlanná, eggyé őket. Az alakok nemtelenek, az általában vett embert idézik meg a művek. A szobrok felülete megtépázott, sokat-szenvedett, viseli mindannak nyomát, ami megtörtént velük, ahogy bőrünk valóban is hordozza a minket ért fizikai fájdalom sebeit, hegeit, s ahogy tudatunkban ott rejlik annak az emléke is, ahogy egymáshoz értünk. A szobrok roncsolt felületei némiképp emlékeztetnek Alberto Giacometti máshogy csonkoltnak tekinthető alakjainak megmintázására, közhely, hogy bizonyos szempontból azonos alapélmény, a háború borzalmának kitett törékeny, sebezhető ember vízióját megalkotó művekről beszélhetünk mindkét esetben. Víziók az emberről, akinek sem teste, sem lelke nem felejt.

A szoboralakok megjelenhetnek sűrű tömegben vagy csak néhányan elszórtan egymás mellett, állva vagy a dinamizmus látszatát is nélkülözve, passzívan ülve, és hátukat sírkőszerűen ívbe görbítve egyaránt. A rendszerint frontálisan elhelyezett figurák gyakran lépő mozdulatot tesznek, amely növeli erejüket. A tömeg erejét, amely egyben a gyengesége is. Az arctalan alakok a befolyásoltság, a szabadnak hitt világunkban mégis uralkodó szellemi-cselekvési rabság képzeteit hívják elő, az összetartozás identitást adó biztonságának hiányával. Egyszerre ébred fel a szánalom és a félelem: a kiszolgáltatott, megszenvedett alakok a fanatizált tömegre is utalnak – annak kihasználhatóságára, s arra az elbutításra, amelyet észre sem vesznek. Fel sem fogják, hogy nem szabadok. Fel sem fogjuk, mert nem ezt tanítják nekünk.

Hogy a szabadság kérdésköre mennyire alapvető e művészetben, azt a Ketrec című, Budapesten is kiállított alkotás is jelzi. Egy háttal ülő, fej és kar nélküli alak ül egy rusztikus fagerendákból álló ketrecben, amely azonban mintegy csak önmaga jelzése, jelképe: oldalai egy-egy átlós gerendával határoltak csupán, mintha egy nyitott kalitkát látnánk valójában. Amelyből nincs kiút, de nem a rácsok sűrűsége miatt.

A budapesti tárlat érzékenyen lett megrendezve. A több sorozatból válogatott emberalakok kisugárzását erősíti, de a drámai töltetet mégis oldja a kiállítást uraló szakrális hangulat. Ez utóbbi köszönhető a teret puhává varázsoló félhomálynak, és az alakok alatt elhelyezett, jellegükhöz illeszkedő gyékényszőnyegnek, amely bevonja a nézőt a művek világába, de amelyből a megvilágításnak köszönhetően mégis vízió-szerűen válnak ki a félhomályból az alkotások. A hosszanti alaprajzú kiállító-tér közepén elhelyezett Hátak, és a mögötte látható Ketrec és Tömeg nyomasztó csöndjét, és nagyon domináns látványát némiképp megtöri, és így oldja a bejárat melletti bal oldali falfülkében kiállított Embriológia (1978-88) című munka. A (valójában több száz, itt több tucat) elemből álló mű különféle nagyságú, kóccal kitömött zsákvászon, tojásdad alakú, múmia-szerű lényből áll. Az élet egyik legkorábbi szakaszában megrekedt, vagy megállt lényeket látunk, amelyek bármit és bárkit rejthetnek, a művész minden élőt egységben látó világszemléletének megfelelően. Akár belőlük is származhatnak a beljebb látható figurák. Ám a folyamat itt sem egyirányú, ahogy a természetben sem az: nem csak kiállítás-nyitó e látvány a látogató számára, hanem záró is. Nem csak kezdet lehet a beburkolózott állapot, hanem átmenet vagy végső döntés is.

A Hátak, az Ülő alakok, a Tömeg mellett többek között az Anonim Portrék (1988–89) című sorozat néhány darabját is bemutatja a kiállítás. A fal síkjával párhuzamosan elhelyezett művek az elrendezésből, és az arc domborodásán túl kisimuló anyagnak is köszönhetően inkább tűnnek két dimenzióból épp hogy kimozduló maszkoknak, domborműveknek, mint valódi fejeknek. A lefejezettség képzete talán még sokkolóbb az Anonim Portrékat tekintve, mint a csonkolt törzsek esetében. Hiszen a fej, mint az észlelés és gondolkodás helye és szimbóluma van jelen, amely ezek szerint tudja, hogy valójában – halott.

A kiállító-tér végén, mintegy az összes, e mitológia szerint tételezett és megidézett lét-fázis végignézése után a Bölcs I–II (1987–88) című alkotás várja a látogatót. Az Ülő alakok acélállvány-székeihez képest itt szinte trónuson ülve látunk két figurát egymás mellett, akik, akár egy uralkodói pár, nézik birodalmukat, fogadják a nézőt – s ahogy népüknek, úgy nekik sincs fejük. Kettősük mégis valami hihetetlen nyugalmat áraszt. Belőlük az az erő és méltóság sugárzik, amelyet a végső belenyugvás adhat. (De lehetnek akár a magukat hatalmi pozícióban definiálók kritikái is.)

A művek alapvetően drámai hatását nemcsak a nyers anyagok használata, az anyag meggyűrt, szálakkal tagolt, élő, lüktető, húsra, erekre, idegszálakra emlékeztető, kvázi megnyúzott testeket idéző megformálása adja, hanem az is, hogy mindössze egyetlen egyszer látunk teljes embert (Álló alak, 1997–1998), de hiába rendelkezik minden testrésszel – őt sem tudjuk egésznek látni. Így vele együtt is csak töredékeket, szétszaggatott testekkel szembesülünk. Akár ülnek, állnak vagy bezártak, mindig csak torzók, az élő, lélegző ember törékenységét, a létbe vetettség drámáját idézik meg. Ám Abakanowicz alkotásai nem nehezednek ránk teljes tartalmi-hangulati súlyukkal: az egyszerű alapformákhoz, anyagokhoz való természetes viszonyulása, a művekből áradó csönd oldja a hatást.

A lengyel művész munkái kiállításonként új és új kontextusba rendeződnek, de olvasatuk nem csak emiatt változik. Hiszen amióta az egyes sorozatokhoz párhuzamosan készíti vagy készítette az egyes elemeket, hosszú évek teltek el, s az alapvető emberi kiszolgáltatottság és sebezhetőség élménye újabb és újabb történetekkel, példákkal bővült és bővül. Újabb és újabb generációk hoznak létre és kénytelenek átvészelni testet-lelket összetörő, feldolgozhatatlan tragédiákat.

És éppen ennek is művészi bizonyítékai Abakanowicz szobrai: ezek is azt mutatják, hogy mindig minden ugyanaz – másképp.

(Szépművészeti Múzeum, 2005. VII. 15–IX. 11.)

A tárlathoz több társművészeti rendevzény is párosult. A megnyitón a lengyel Teatr Formy pantomim csoport előadását láthatták az érdeklődők. A kiállítás ideje alatt felléptek, és a műtárgyak társaságában adták elő darabjukat: Gyergye Krisztián és társulata (Abakanon), a Bálványos társulat (Fragrance), Mc Golem, Off társulat (Bozontos Csillagok), Artus – Goda Gábor társulata (Kéreg-kor).

Ketrec II, 1986, fa, zsákvászon, műgyanta

Magdalena Abakanowicz a legtöbb esetben jelen van új kiállítása létrehozásakor, ám erre nincs mindig módja. A Szépművészeti Múzeum-beli tárlatot ez alkalommal a művésznő munkásságát alaposan ismerő Marius Hermansdorfer, a wroclawi Nemzeti Múzeum igazgatója, a kiállítás főkurátora, és annak kurátora, Jerger Krisztina rendezte.