A kritika kritikája

GAÁL JÓZSEF

Írásom Lóska Lajos: Csárdák és királyok (Új Művészet, 2005. július, XVI. évf. 7. szám, 22-23. oldal) című írására reflektál, amely hemzseg a tárgyi tévedésektől, félremagyarázva a kiállítók valós szándékát, egy általa elképzelt koncepció szerint ítélkezett. A cím – Csárdáskirály – metaforikus hívószó, nem tematikus kiállítást jelez, s nem a „plázakultúrán” akar ironizálni.

„FeLugossy Lászlóról mindig kiderül valami meglepő. Most az, hogy nem csak képzőművész de filológus, nyelvész is egy személyben.” Fe Lugossy László munkásságának már kezdetektől szerves része a verbális kifejezés, sajátos, filozófiai mélységű szövegei már negyed évszázada ismertek. Számomra is nagy „filosz”, polihisztor, de irodalomtudományi és nyelvészeti kutatatásai számomra nem ismeretesek. Hasonlóképp drMáriás megítélése is nagyon egyoldalú, mintha a kritikus nem ismerné a sokoldalú művész írásait, a Tudósok zenekar stílusát, radikalizmusát, érthetetlen módon a nyolcvanas évek elején beszivárgó graffiti festmények stílusát kéri számon, amely sem tartalmilag, sem stilárisan nem rokoníthatóak drMáriás munkáival. Ha már kategorizálni kellene, inkább a neodada irányzatához van köze, és nem a new wawe-hez.

Nyilvánvaló, hogy Lóska nem látta az előző Csárdáskirály kiállítást Miskolcon, mert nem tűnt fel neki, hogy három kiállító művész a második kiállításon nem szerepelt. A megnyitókon a művészek önálló műsorral szerepeltek, amelyek még árnyaltabbá tették a kiállítás valódi tartalmát. Az ironikus ál-manifesztum, amelyet drMáriás írt, nem a kiállítás művészeti programja, hanem önálló szöveg, a jelenlegi kietlen létállapot kifejezője. A művek önálló művészek produktumai, nem szolgálnak ellenpropagandát, nem illusztrálnak, és direkt módon nem kívánják „felemelni hangjukat, illetveecsetjüket”.

Szikszai Károly tragikus mélységű munkáin a kritikus szinte átsiklik, nem akarja észrevenni, hogy nem egy didaktikus program kiállításról van szó, a frivolitástól a tragikumig sokféle hangvétel megtalálható, például Urbán Tibor festményei költőiségükkel, kifinomult líraiságukkal egyáltalán nem „a népi kultúraelgiccsesedéséről, kommersszé válásáról szólnak”.

Jómagam „bálványképdömping”-gel árasztottam el a Miskolci Galériát, amelyek „nem különböző jellemeket bemutató karakterportrék”, hanem „az ősiségre, mítoszokrautaló munkák”. Rózsa Gyula a Népszabadság című napilap 2005. május 14-ei számában (14. oldal) így ír ezekről a „bálványfejekről”, amelyek Lóska szerint „nem is különböznek egymástól, így nagyonegyformák”: „Fejsorozata… igen változatos piktúrának mutatkozik a Csárdáskirály II.címetviselő kiállításon…” majd lejjebb: „Gaál férfiakat ábrázol többnyire elferdült szájjal,olykor mosolygó, olykor vigyorgó, olykor csak egyszerűen eltorzult arccal, szomorú, agresszív, joviális és gyengeelméjű egyedeket.” Nyilvánvaló, hogy nem bálványokról van szó, s nem mitológiák illusztrációi ezek a portrék, hanem az Együgyűek című kiállításomon (Örökmozgó Galéria) szereplő – a fiziognómiai sajátosságokat kiemelő - portrék folytatása, szomorú sorsú, köztünk élő csárdáskirályok. Már majdnem két évtizede kell viselnem a „rügyező bálványok” bélyegét, amelyet velem kapcsolatban a kritikus szívósan emleget műveim ismerete nélkül.

Lóska írásából kiderül, hogy a kritizált művészek munkásságát nem követi nyomon, ismeretháttér nélkül valótlan hipotéziseket állít fel, amelyek a művektől is teljesen függetlenek. Tárgyi tévedései által félremagyarázza a művek esztétikai és morális üzenetét, így kritikája még csak nem is tájékoztat, pontatlan és hibás értelmezések után öncélúan bíráskodik. Olyan elvárásokkal bírál, amelyek elmúlt művészeti programok ideái voltak, és még külső, stiláris jegyek alapján sem képes meghatározni a művek sajátosságait. Írása intő példa, hogy a kritika gyakorlása csak kutatási tevékenység által lehetséges, elkerülve a szubjektív összehasonlításokat és a sematizáló, évtizedek óta rögzült stílus meghatározásokat. Nem feledkezhetünk el a kritika morális felelősségéről sem, ki kell kerülni az indulatok torzító hatásait, előítélettől mentesen kell közeledni a művekhez. Szakszerű problémafelvetéshez szükséges a forrásanyagok ismerete, és akár a művészek közlését is figyelembe lehetne venni mint forrást.