Gyarapodás: folytonosság, nyitottság

Válogatás új szerzeményeinkből I. – képek, szobrok (1995–2004)

IVÁNYI BIANCA

A Fővárosi Képtár a rendszerváltás óta másodszor rendez kiállítást legfrissebb szerzeményeiből. A nagy országos múzeumokéhoz képest kisméretű, de színvonalasan bővülő gyűjtemény leginkább fejleszthető területe a kortárs művészet. A beszerzések egyrészt a meglévő anyag szellemiségéhez és folyamatosságához igazodnak, ez jól látható, ha összevetjük a bemutatott művek egyes darabjait az állandó kiállításon szereplőkkel. Ennek jegyében a 80-as évektől kezdődően hiánypótlás, illetve a meglévő gyűjteményi egységek bővítése zajlik, mely az előző évtizedek olyan műalkotásaira irányul, melyeket annak idején nem tudtak megszerezni. Másrészt a vásárlások mindinkább a kortárs művészet legfrissebb irányzatait célozzák, melyeket a közeljövőben az állandó kiállításon is igyekeznek bemutatni.

Az utóbbi tíz év szerzeményeit két részben tárják a közönség elé. A koncepció szerint a grafikai, a festészeti és a szobrászati gyűjtemény együttesen nyújt képet a közelmúlt egyetemes és a jelenkor formálódó magyar művészetéről. A grafikai, kisplasztikai anyag jövőre kerül bemutatásra az Oratóriumban. A festmények és szobrok a „jéghegy csúcsaként”, szigorú szelekció eredményeként kerültek a Templomtérbe. Többségük az időszaki kiállítások alkalmával jutott a múzeumhoz, melyeket a legtöbbször eleve olyan művészeknek rendeznek, kiktől vásárolni kívánnak. Emellett sikerült néhány olyan alkotást is megszerezni, melyek a gyűjtemény hiányait pótolják. Olyan, a művészettörténet és az egyéni életművek szempontjából jelentős, esetenként főműveket, melyek alkotói a gyűjtemény gerincét képező avantgárd-neoavantgárd irányhoz kötődnek, az Európai Iskola, az Iparterv-, Szürenon-nemzedék képviselői.

Az előbbire jó példa Lossonczy Tamás nemrég festett képe (Szabad hajózás, 1998), ami, bár nem főmű, az életmű következetességét és frissességét bizonyítja. A festő 1945-48 között kiteljesedő korszakának több művét őrzik, az 1945-ös Fájdalom és reményt az állandó kiállításon. Későbbi munkákkal kiegészítve, az oeuvre-t reprezentáló egyes darabok helyett az életmű (nagy részének) megszerzése – Gyarmathy Tihaméréhoz hasonlóan – a gyűjteményépítés fontos motívumává vált.

A művészettörténet és a múzeumi gyűjtés szempontjából is kihagyhatatlan Jovánovics György emblematikus Liza-bábuja (Liza Wiathruck és Jovánovics sakkozik, 1979-2003), mely a Ludwig után a Kiscelli Múzeumban született újjá – a közönség szeme láttán immár harmadik alkalommal. Az első „személyes találkozás” 1980-ban jött létre a Francia Intézetben, a szobrász itt keltette először életre addig két dimenzióban, fotón létező nőalakját, az 1977-es Liza Wiathruck: HOLOS GRAPHOS című „konceptuális képregény” titokzatos női főszereplőjét. A sakk is ekkortól kapcsolódik hozzá: Kempelen Farkas sakkautomatáját megidézve, a talányos török sakkozó helyén, „vakon” játszott alkotójával, ami Makky György híres felvételén látható (J. Gy. műtermében L. W.-vel sakkozik, 1979). A közönség nagy része, egészen tavalyig, csak erről a fényképről ismerhette (a két nagymonográfiából). Feje, tagjai gipszöntvények, testének keleties ruhába bújtatott üres héját a szobrászat attribútuma, egy portrémintázó forgóállvány tartja. Egyszerű, molinóval leterített hullámkarton doboz helyettesíti a sakkautomatát, a sakktáblát pedig egy üveglappal fedett négyzetrácsos pauszpapír, melynek egy kockája sejtelmesen világítva vezeti a lehunyt szemű Liza kezét... Hasonlóan talányos a Sinkovits Péter által szervezett első Iparterv-kiállításon bemutatott, jelenleg az állandó tárlaton látható korai főmű, a Részlet a Nagy Gilles-ből (1967). A Templomtérben bemutatott Giorgione-parafrázisaival (Ut manifestius atque apertius dicam, 1996, megnyitotta: Hans Belting) a szobrász ugyanígy új összefüggésbe emelte a kulturális örökséget.

A rekonstruált szobor-installáció „eredetije” jól példázza a fotó 70-es évekbeli jelentőségét. Pauer Gyula pathoszformeleinek egyike (Húzz át Uram át meg át, 1978) hasonlóan fontos szerzemény, az elsők között született, közvetlenül kötődik nagyatádi műveihez. A képsorok, kvázi-dokumentációként az alkotás és befogadás közben átélhető érzelmi, fizikai reakciók performance-szerű előadását örökítik meg. Több fotóművét őrzik a 80-as évek elejéről, az állandó tárlaton viszont olyan műve látható, mely visszautal pályája kezdeti szakaszára, amit a figurális, festett gipsz-szobrok határoztak meg. Egy láda szobor címmel 1985-ben új, egyetlen műtárgyként mutatta be az 1963-66 között született alkotásokat, melyek ugyanakkor a mai napig szobrászatának alapproblémáit jelentik. A kiállítás idején a Műcsarnokban volt látható. Hajas Tibor 1978-as Képkorbácsolás I. című fotóművét, bár jelentős szerzemény, a Ludwig Múzeum emlékkiállítására kölcsönözték.

Az Iparterv-generáció festőit későbbi, az új festőiség jegyében fogant műveik képviselték. Hencze Tamás jellegzetes „befagyasztott gesztusa”, a Vörös jel (1988) a kalligráfiát elegyíti a hengereléses technikával, utóbbira az állandó kiállítás képe (Hullámstruktúra, 1970) jó példa. Nádler István vászna (Háromszög VIII., 1994) festészetének érzékibb oldalát mutatja, mögötte kirajzolódik a geometrikus struktúra. A „kemény élű” képekből az állandó kiállításon az 1974-es Plasztikus átló I-III. látható, a raktárban pedig a Vörösben (1977) című kompozíció.

A geometrikus struktúrákkal való kifejezés lehetőségeit gazdagítják Maurer Dóra Kvázi-képei, a Görbült tér, homorú (1996) a raszter-formák térbeli torzulásával, a görbült síkok és a tér viszonyával játszik. Mengyán András térben mozgó elemekből felépülő formatárát bővíti ultraibolya fényre érzékeny, élénken megfestett képe (Megszakított folytonosság, 2003). Trombitás Tamás talányos, Caput mundi I. (1996) című szobrának összetett anyagkombinációja (fa, fém, márvány) asszociációkra hív, konstruktív formája masszív, ősi épület benyomását kelti. A 90-es években fordult figyelme az írásjelek felé, a gyűjtemény két képének (FKKM I-II., 1996) stilizált betűi a múzeum anagrammatikus logóját adják ki. Halász KárolyTaposott képe (1980) a geometrikus formaadást ötvözi a gesztusfestészettel, a performance-szal és a body arttal. Sorozatát az Új szenzibilitás I. kiállításon mutatta be, majd húsz évvel később a Templomtérben folytatta (Taposott képek, 2000).

Az új szenzibilitás festőitől a 90-es években készült képeket láthattunk, melyek az anyag, a felület érzéki tulajdonságaira koncentrálnak. Ennek egyik legszebb megnyilvánulása Mulasics László enkausztikája (Sonnenprotuberanz, 1996), mely az archaikus közegben erőteljes, érzéki hatást, egyben meditatív hangulatot keltett. Hasonlóan monumentális Soós Tamás SPQR (1994) című képtáblája, a 90-es évek Melancholia-sorozatának egyik legjelentősebb darabja. Szirtes János emberi lenyomatokból álló (pl. az állandó kiállításon látható 1992/3 a-b című) képeinek folytatása a Fekvő-fa sorozat, melyek harmóniáját a „kristályszerkezetű” és az elmosódó formák egysége teremti meg (Fekvő fa-fekvő kristály, 1997). A dekoratív, ornamentális kifejezésforma, a múlt- és stílusidézet Koncz András festészetének állandó eleme, de a végtelen utalások és a végletes ütköztetések „pazarló” eklektikája helyett legfrissebb művein csak egy-egy ellentétpárra koncentrál, képi világa letisztultabb (De Stijl, 2002).

Az eltérő kultúrák, vallások, múlt-jelen holisztikus szemlélete jellemzi Csorba Simon munkásságát, mely képi világa (érzékeny felület, gesztusok) ellenére sem illeszthető az előző vonulatba, életútja egyéni, öntörvényű. A 80-as évek végétől csurgatásos, pontozásos eljárásokkal kísérletezik, több ilyen technikával készült grafikája van a múzeumban, az Hommage a Ady József (1991) a kolozsvári születésű, 1991-ben fiatalon elhunyt grafikusnak állít emléket.

Magányos emlékmű Melocco Miklós Krisztusa is, a Szent sír (1983), melyet társtalansága és hatása kedvéért külön fülkébe (sziklasírba) helyeztek. A szobor (visszafogott) patetikussága ellenére nem színpadias, megrázó tragikuma mélyrőljövő. A konvenciókat elhagyó emlékműsorozatba tartozik az állandó tárlaton Nagy Balogh János emlékműterve (1972).

A klasszikus hagyományhoz kötődő tájak, enteriőrök világából Vojnich Erzsébet képeinek változatlan tárgyát mutatja A kensingtoni könyvtár (1997), az állandó kiállításon pedig egy iparcsarnok (Cím nélkül, 1988) kihalt enteriőrje. Hasonló tematika jellemzi Szüts Miklós festészetét, a néptelen városrészek világa (Lakótelep, Gizella tér, 2000). Szűcs Attila köznapi, sejtelmesen szimbolikus tárgyai majdnem légüres térben léteznek (Ágy lámpasorral, 2002). E festők végtelen terei metafizikus mélységűek, felismerhető alkotóelemeik ellenére sem realisztikusak. Bikácsi Daniela festészete annyiban rokon velük, hogy képein láthatóan nem történik semmi, nézőjük építészeti, táji elemek téren-időn kívüli világába kerül (Az én parkom, 1997).

A „tudományos-technicista”, legújabb médiumokkal operáló művészeknél az analitikus tudatosság emocionális tartalmakkal párosul. Várnai Gyula fotó-installációja (PRO 300 I-VI., 2003) az optikai perspektívával és a fénnyel játszik, a motívum precizitását a leheletfinom elmozdulások teszik elmosódottá, személyessé. Csörgő Attila spirális mozgást végző izzói a fény segítségével „testesülnek meg” – a „valóságban” nem, csak a „kísérlet” pillanataiban és a fotókon (Félgömb I-V., 1996). Ironikusan az illúziókeltést szolgálják, érzékelésünk megingathatóságára utalnak.

A Fővárosi Képtár közvetlen gyűjtőkörébe nem tartozik a nemzetközi művészet, de rendszeresen szervez kiállítást külföldi és külföldön élő magyar művészeknek, munkáikkal gyűjteményét gyarapítva. A Berlinben élő Sass Vali a 80-as évektől szinte kizárólag fával dolgozik, a leggyakrabban újságokból és fából építi szobor-installációit (Egyensúly, 1992). A Velencei Biennále idei magyar képviselője is sokban kötődik Kiscellhez, Kicsiny Balázs23 matróz című munkája először a Templomtérben került bemutatásra (1999). Az igen erős szimbólumrendszert hordozó, összetett műegyüttesből most részletet láthattunk (Tengerészek I-III.)

A rendezőknél (Sasvári Edit, Mattyasovszky Zsolnay Péter) elsődleges szempontként jelentkezett a bemutathatóság, leltárszerű felsorolás helyett a rendhagyó térbe komponálták a műveket, hatókörüket igyekeztek maximálisan kibontakoztatni, és egymással is (főként vizuálisan) jól összecsengő kapcsolatokat létesíteni. A kiállítótérrel tökéletesen „kooperáltak” a művek, kiválasztásuk bizonyította, hogy nagyméretű festmények, képzőművészeti installációk és szobrok számára elsőrangú, drámai teret biztosít.

A kiállítás után a közeljövő feladatát jelenti, hogyan kapcsolják a frissen szerzett műveket a meglévőekhez. A szerzeményezés mellett (ami szerencsére igen aktív, ezt tanúsítják más nemrég megszerzett műcsoportok, letéti egységek is, mint a László Károly-, a Levendel-, vagy a legutóbb megvásárolt Makarius Sameer-gyűjtemény) egyenlő fontossággal bír a művek bemutatása, értékeinek, összefüggéseinek tudatosítása a közönség számára.

(Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum, 2005. VII. 7–VIII. 28.)