Királyok a csárdában

Némi malíciával olvastam Gaál József nek a Csárdák és királyok című kiállításkritikámra reflektáló.

LÓSKA LAJOS

kiállításkritikámra reflektáló, Akritikakritikája című írását. Jobban örültem volna, ha egy kortárs művészet iránt érdeklődő látogató és nem egy önérzetében megsértett, a tárlaton szereplő művész ül le a számítógép elé, hogy dolgozatomra válaszoljon.

Minden írás akkor érdekes, ha túlmutat az egyéni szempontokon, ha mások számára is van mondanivalója. Gaál opusa csak visszaigazolja azt a többször, több művészetkritikus által is hangoztatott problémát, hogy napjainkban ritka a jó értelemben vett műbírálat, a művészetkritikusok legtöbbje – sokszor jómagam is – csak panegiriszeket, dicsérő kritikákat, kiállításbemutatókat ír. Rögzítjük a látottakat, de nem értékelünk, holott a kritikának éppen az az értelme, hogy a jobbítás szándékával feltárja a hibákat, hiányosságokat, akár teszik ez a művészeknek, akár nem. Ennyit talán a levélváltás tanulságáról.

A cikkem röviden arról szólt, hogy nem volt előkészítve a bemutató. Mert azt még el tudom fogadni, hogy nincs katalógus, de hogy még műtárgylista sincsen, az már hanyagság. Az elmarasztaló véleményt természetesen a rendezőnek címeztem. A művekről írva megjegyeztem, hogy drMáriás festményei nem elég meggyőzőek, továbbá, hogy Gaál József rengeteg, több mint két tucat fejet ábrázoló rajzot állított ki. A többiek e mennyiségnek úgy a harmadával szerepeltek, ebből következően a kollekció már eleve aránytalan volt.

Szeretném a művész figyelmét arra felhívni, hogy mindenkinek lehet saját véleménye a bemutatóról – kimondani is szörnyű – akár olyan is, ami nem egyezik a kiállítók véleményével. Nem akarok most itt a részletekben elveszni, azt azonban le kell szögeznem, hogy egy mű, ha elkészült, önálló életre kel, különbözőképpen értelmezhető, és számtalan jelentéstartománya létezik.

Gaál József szerint kritikám „hemzseg a tárgyi tévedésektől”. Ez az ex katedra kijelentés, csak akkor ér valamit, ha meggyőző példákkal alá van támasztva. Az övéi azonban nem ilyenek. A művész ugyancsak könnyedén elsiklik afölött a tény fölött, hogy egy kiállítási kritika nem mutathatja be egy-egy alkotó teljes életművét, csak az adott, a felvonultatott anyagra koncentrálhat. Fölösleges arról szólni például, hogy „FeLugossyLászló munkásságának már a kezdetektől szerves része a verbális kifejezés, sajátos, filozófiai mélységű szövegei már negyed százada ismertek.” Vagy hogy, „drMáriás megítélése is nagyon egyoldalú, mintha a kritikus nem ismerné a sokoldalú művész írásait, a Tudósok zenekar stílusát, radikalizmusát…” Ezeket az adatokat Gaál kérje majd számon a művészek monográfusaitól. A kiállításon fe Lugossy egy installációt, drMáriás pedig festményeket mutatott be, melyek engem grafittikra emlékeztettek.

A Gaálról írtakat, jelesül azt, hogy bálványfejekkel árasztotta el a Miskolci Galériát, továbbra is fenntartom, sőt azt a megállapításomat – tanácsomat – is, hogy nem ártana, ha témát váltana, és valami mást, valami újat is alkotna, mert különben el fog veszni saját manírjában.

A neki nem tetsző kritikusi módszeremről még csak annyit, hogy a hermeneutika útmutatásait próbálom nyomon követni, tehát minden vélt magyarázatot vagy önmagyarázatot igyekszem lehámozni a művekről, hogy önmagukban láthassam és tárgyalhassam őket. Ezt a metódust ajánlom Gaál Józsefnek is, akkor is, amikor ír, és akkor is, amikor fest vagy rajzol.