Szürkemágusok és nagyvárosi maszkok

Orbán Attila művészetéről

MECSI BEATRIX

Amikor eredeti funkciójuk szerinti szakrális terekben állítanak ki kortárs művészeti alkotásokat, nem minden esetben élhetünk át szakrális élményt, még ha a művek utalnak is témájukban a szakralitásra.

De amikor a váci görög templom kiállítóterének fehér falain Orbán Attila (1958) legújabb művei kerültek bemutatásra, egy nagyon erőteljes és már-már szakrális élményhez fogható hatás keríthette hatalmába a látogatókat.

Orbán Attila festményei elsősorban izgalmas, élénk színvilágukkal hívják fel magukra a figyelmet: kevés, de nagyon jellegzetes színek, elsősorban világító napsárgák, mély narancsszín és mélyvörös jelennek meg képein. A színeket rögtön színekként látjuk, hiszen az ezüstszürke, a fekete és fehér, ami ezeket a képeket „mozgásba lendíti”, mintha egészen más irányból érkeztek volna a kompozíciókba: igazán megdöbbentő és nyugtalanító hatásúak. Nem tudunk szabadulni a látványtól. Miért is hatnak ránk ilyen elementáris erővel?

Szürkéskék és fekete keretszerű, geometrikus formák „szorításában” fej nélküli emberalakok tiltakozó kézzel: emberi formájuk személytelen és emberfeletti is egyben, hiszen mint a sámánoknak, a földi és a transzcendens világok közti közvetítőknek, hat ujjuk rögtön szembetűnik. De mégsem látszanak biztos közvetítőknek, hiszen zavarosak maguk is, és éppen a fejük hiányzik, de a lábaik sem meggyőzőek, hogy hiteles közvetítők lennének ég és föld között: inkább torzszülöttek, embervoltunk paródiái, akikben bennük szunnyad a világon túlmutató minőség (hat ujj), de nincs arcuk, és mintha meg lennének zavarodva a más külső minőségek által uralt világban. Emberi formájuk van, de a keretek, a struktúrák, a (maguk által alkotott, majd külső erőként önálló életre kelő?) rájuk kényszerített rend (a geometrikus formák világa) és a spontánnak tűnő, expresszív ecsetvonásokkal érzékeltetett, rend nélküli kaotikus állapotok, amelyek át-átfolynak a rend világába is, mind-mind idegenek a számukra. De a figura sincs otthon a képen, semelyik minőségnek sincsen nagyobb és erősebb befolyása a más minőségek felett. Harcban állnak egymással, feloldhatatlannak tűnő feszültséget hoznak létre. Nem csak egyszerűen festészeti probléma, hogy hogyan egyesíthető egyetlen képen belül a három legalapvetőbb festészeti kifejezési forma: a geometria, az expresszivitás és a figurális ábrázolás. A festészeti problémán keresztül fontos egzisztenciális, emberi sorsproblémákkal szembesülhetünk - éppen ezért ez a fajta festészet a művészet valódi feladatát tölti be: amit szavakkal csak nehezen tudnánk megfogalmazni, egyszerre teszi bemutathatóvá és átélhetővé, megragadva érzékeinken keresztül teljes emberi mivoltunk alapkérdéseit. Nem ábrázol, hanem a képi nyelvezet pszichológiai hatásainak segítségével szembesít ember-mivoltunk kérdéseivel.

Archaikus és törzsi kultúrák felé fordulva, azok tanulságait a maga művészetén átszűrve a mai kor embereihez szól.

A modern festészet története során többször láttuk, hogy európai festők felhasználták a törzsi és az archaikus művészet képi nyelvezetét, azokat aktuálissá tudták tenni. Orbán Attila nem csak a budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményének anyagát ismeri mélyrehatóan, de eljutott Ausztráliába is, ahol személyesen tanulmányozhatta az aboriginal festészetet és a bennszülöttek életét. Korábbi képein a szibériai sziklarajzok világa került előtérbe sajátos átdolgozásban, amelyeket Montreálban is, önálló kiállítás keretében, nagy sikerrel mutattak be 1994-ben.

Azóta Orbán Attila egy sokkal ütőképesebb és teljesen egyéni hangvételű képi stílust hozott létre, amely szervesen kötődik korábbi problémafelvetéseihez, de sokkal érettebb és hatásosabb művészetet képvisel. Az archaikus elemek már nem egészen egyértelműsítettek ezeken az új festményeken, a felhasznált maszkok is túlmutatnak egyediségükön, pszichológiai töltettel telítődnek, néhol Francis Bacon festményeire emlékeztető kétségbeesett kiáltássá testesülnek. Ezek a maszkok, illetve maszk-részletek fekete-fehérek általában, gyakran egészen olyanok, mintha térben lennének, valóságosak volnának, és így kerültek volna bele a geometrikus formák és az expresszív ecsetvonások idegen világába. De ha jobban megnézzük Orbán Attila festményeit, látjuk, hogy mind a térbeli maszkok, a fej nélküli alakok, a szürke és fekete strukturált geometrikus formák, az expresszív és kalligrafikus vonalak is csak „maszkok” valójában. Nem igaziak. Csupán festmények. De miért gondolhatjuk ezt Orbán Attila képeinek láttán, hiszen megszoktuk, hogy a festészetbe bele lehet merülni, mintha egy más világba lépnénk, amely tulajdonképpen a saját világunk mása, elfelejtkezve a valódi valóságról, ami meghatározza igazi életünket? Azért, mert a festő a festészet eszközeivel ki is ránt bennünket az illúzióból: láthatóvá teszi a festmény alapját, a nyers vásznat, illetve 1998-tól kezdve bizonyos képein a vörösréz mattan fényes felületét is. Tehát mindaz, amit a képen látunk, nem más, mint a színek, a geometrikus formák, a kusza vonalak és maszkok színjátéka. Ahogy Hamvas Béla Karnevál című műve nyomán Kemény Katalin írta:

„A maszk-probléma megoldhatatlan, mert a nem-maszk, a valóság problémája megoldhatatlan.”

(Kemény Katalin: Az ember, aki ismerte saját neveit, Akadémiai kiadó, Budapest, 1990, p.50.)

A festő is csak a maszkot tudja megmutatni, de ha igazi művész, akkor a maszkot úgy mutatja meg, hogy ráébredünk, hogy ez csak a maszk, az anyag, „azaz test, a természeti kép, amit látunk, nem valódi, csak álforma, lárva, őrület, hazugság”. (Hamvas Béla: Karnevál, 3.rész, Medio Kiadó 1999. )

Orbán Attila képein a maszkok is csak gyorsulnak, de csak maguk körül forognak-pörögnek, a geometrikus formák szorításában. A szakrális Isten-képnek tűnő, felfelé mutató háromszög-formák szeme is csak maszk-szem: nem valóságos - ez is csak kép, ábrázolás, ezen is túl kell jutnunk, meg kell haladnunk és rátalálnunk a valódi igazságra.

(Tragor Ignác Múzeum, Görög templom kiállítótér, Vác, 2005. V. 13–VI. 26.)