Északi fény

Kiállítás az 1890–1920 közötti finn festészetből a bécsi Belvederében

P. Szabó Ernő

Sötét terem, hatalmas vetítővászon fogadja az érkezőt a bécsi Belvedere Északi fény című, az 1890–1920 közötti finn festészetet bemutató tárlatán. A vetítővászon felület nem a fal síkját követi, hanem hullámvonalban fut előtte, s erre a hullámos felületre a képek is újabb és újabb hullámokban érkeznek meg öt vagy hat láthatatlan vetítőből. Különös víziókat látunk hatalmas fenyvesekről, tavakról, kéken csillogó víztükrökről, végtelen fehér tájakról, a sík talajból alig néhány méter magasra kiemelkedő monolit gránit tömbökről, amelyeket váltogatva idéznek meg a száz évvel ezelőtti festmények és a jelen digitális felvételei. Mintha zenei kompozíció részét képeznék, a képek ritmikusan ismétlődnek, egymásba folynak, mint ahogyan az év bizonyos szakaszaiban a finnek földjén egymásba folyik a nappal és az éjszaka is, hogy megszülessen az a bizonyos északi fény.

Nem csoda, hogy éppen erről a fényről kapta a címét a nagyszabású tárlat, amely az Osztrák Nemzeti Galéria a helsinki Ateneum Művészeti Múzeum együttműködése eredményeként született meg. A kiállítás előzménye egy másik, a korszakot ugyancsak átfogó módon bemutató tárlat volt Helsinkiben, amely a Felszín és Mélység. Korai modernizmus Finnországban 1890-1920 címet viselte. Néhány néven, az egyetemes művészettörténetben már korábban helyet kapott kimagasló értékű alkotáson túl számos olyan alkotó, mű került már akkor a közönség elé, amely Közép-Európában nemcsak a nagyközönség, de a szakemberek előtt is alig-alig volt ismert, nyilvánvalóvá vált: a modern finn festészet kezdetei nem 1900 utánra, hanem már a korábbi két évtizedre tehetők. A többi között ez indokolta a bécsi bemutató megrendezését, az Ateneum gyűjteményében őrzött munkák mellett számos finn és néhány külföldi múzeumból, közöttük a budapesti Szépművészeti Múzeumból kölcsönzött alkotásból.

Az összeállítás Bécs után a hágai Gemeeentemuseumban kerül közönség elé, de alighanem érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy Budapesten is bemutassák, hiszen a finn művészet olyan korszakát idézi föl, amelynek történése sok szempontból párhuzamosak voltak az itthoniakkal, ráadásul több esetben igen megtermékenyítő módon hatott a „finn példa” a kortárs magyar alkotókra, ahogyan azt nemrégiben az Ernst Múzeum Finnmagyar című tárlata dokumentálta. Eeliel Saarinen építészete, Akseli Gallen-Kallela és mások festészete etalonnak számított elsősorban a gödöllői művésztelep tagjai, de mások számára is. És nemcsak maguk a művek, a személyes kapcsolatok miatt vált fontossá a száz évvel ezelőtt erősen hangsúlyozott „északi rokonok” művészete az itthoniak számára, de azért is, mert a finnek – a magyarokkal ellentétben – azt az utat is megtalálták, amely szerte a nagyvilágban meghozta a gyors, széleskörű elismerést. Ez a siker a legátütőbb erővel az 1900-as párizsi világkiállításon volt megfigyelhető, ahol a finnek pavilonja világcsodává vált, köszönhetően Saarinen és építésztársai valamint a finn festők együttműködésének. A látványos, ma a városligeti Vajdahunyad vára képében tovább élő magyar pavilon sem volt sikertelen, mégis, ahogyan Maróti Géza kicsit kesernyésen megjegyezte: „mi valahogy túl sokat markoltunk”.

Mert egyébként egyformán a perifériáról indult el néhány évtizeddel korábban a két ország művészete, sőt, a finnek még nagy hendikeppel indultak. A svéd, majd a 19. században orosz uralom alatt élő finnek nemzeti kultúrája az 1830-as évektől bontakozott ki viharos gyorsasággal (1835-ben jelent meg a Kalevala első gyűjteménye, az 1840-es években rendezték az első kiállításokat, az első modern regény, Aleksis Kivi Hét testvére finnül 1870-ben jelent meg).

Van-e titka a gyors finn áttörésnek? – teszi föl a kérdést a Belvederében a látogató, miközben egyszerre érvényesülő, egymástól látszólag távoli törekvések érvényesülését figyeli. 1890-ben utazott például először Karéliába Gallen-Kallela, hogy az ősi finn kultúra értékeit megismerje, nyomában számos „fiatal finn”-nek nevezett követővel, akik széles körben elterjesztették a karelianizmus eszméjét, amely a festészet tematikáját is meghatározta, a jellegzetes finn tájak, népéletképek, történelmi, mitológiai jelenetek formájában. Ugyanakkor hatott a finn festészetre a kortárs skandináv művészet, mindenekelőtt Munch festészete, de az orosz törekvések is, és e sokszínű kapcsolatrendszer szövedékének szálai elsősorban Franciaországban, Párizsban fonódtak össze, miután a 19. század második felében a korábban főként Düsseldorfban tanult finn művészek véglegesen a fény városában telepedtek meg. Vagy a modern törekvések olyan központjaiban, mint Pont Aven, ahová a korszak finn festészetének egyik kulcsfigurája, Helene Schjerfbeck már 1880-ban, tehát Gauguinék előtt elutazott.

A tárlaton, noha évtizedeken át a vezető észak-európai modernistáék között tartották számon, tőle csak két, a tárgyalt korszak vége felé született mű látható, jelzéseként annak, hogy noha folyamatosan jelen volt, első önálló kiállítását csak 55 éves korában, 1917-ben rendezte meg. A művek sorát a „nagy közvetítő”, Albert Edelfeld jellegzetes finn tájat ábrázoló 1889/90-es Naplementéje indítja, ő volt az, akiről a kortárs művészeti író, Johannes Öhquist lelkesülten írta: „Edelfeld ragyogó, úgy mondhatjuk a legragyogóbb képviselője az ország annyira heterogén két népfaja közül az egyiknek. Anyanyelve svéd, a szellemét svéd hagyományok termékenyítik meg, műveltsége európai. Szíve azonban mégis az országé magáé, sőt nemcsak az országé, hanem az ország tulajdonképpeni lakójáé, a finn paraszté… Benne kúszik föl a finn művészet hirtelen olyan magaslatra, amely mint óriás emelkedik ki minden megelőző magaslat fölé.” Blomstedt, Stjernschantz, Enckell, Simberg vásznain a jellegzetes finn tájak mitológiai töltéssel, szimbolikus jelentéssel telítődnek, hogy azután Gallen-Kallela egyszerre drámai töltésű s igen dekoratív festményein a táj és az emberi figura a népi eposz, a Kalevala világának tájaival, szereplőivel váljon azonossá. Amennyire gyors és egyértelmű sikert hoztak ezek a művek alkotójuknak, annyira megosztotta a kortárs finn művésztársadalmat Gallen-Kallela egyik Bécsben is bemutatott főműve, az 1894-es Symposium, amelyen önmagát és két barátját ábrázolja éjszakai tivornya közben s amelyen a „tiszta, egészséges” táj a kételkedés, a vívódás, önvád, meghasonlás meglehetősen látványos jelentének kulisszájává változik.

Meglehetősen nagy szerepet játszottak a nőművészek a korszak új utakat kereső finn festészetében. Elin Danielson Gombogi önarcképei a belső, lelki tájak kutatásának dokumentumai, Sigrid Schauman, Ellen Thesleff finn, francia, olasz tájak dekoratív átírásában jeleskedtek. A finn természet, a népélet, a finn embertípus, a belső környezet egyik legkiválóbb ismerője viszont egy férfi festő, Pekka Halonen volt, akinek a korszak vége felé, ahogyan a Tuusula-tó partján álló egykori műteremházában lévő állandó kiállítása is mutatja, palettája kivilágosodott, művei egyre dekoratívabbá váltak, az inspiráló motívumok helyét egyre inkább a képalkotás legszemélyesebb jegyeinek az érvényesülése váltja föl.

Ez a folyamat lépésről lépésre megfigyelhető a korszak finn festészete egészénél is. Eero Järnefelt szürkés, naturalisztikus tájait, Juho Rissanen részletező realizmussal festett életképet csak néhány év választja el Alfred William Finch, Verner Thomé pointillista vízparti jeleneteitől, ennyi is elég volt azonban az éttöréshez, a finn festészet megérkezéshez a modernizmus kikötőjébe. A kortárs francia művészettel és elsősorban Gyagilev közvetítésének köszönhetően az orosz festészettel való intenzív kapcsolatok néhány évvel e párizsi világkiállítás sikere után 1908-ban a nagy párizsi, a finn festészetet, grafikát, építészetet, szobrászatot egyaránt bemutató tárlat révén újabb sikerek s ezzel újabb impulzusok érték a kor fin művészetét. Tovább erősítette a finn művészet pozícióit a Septem (hetek) csoport megalakulása 1912-ben, majd a helsinki Salon Strindberg 1913 után fölerősödött, a finn festészetet a kor vezető német, francia, orosz művészeinek társaságában bemutató kiállításrendező tevékenysége. 1914-ben például a Der Blaue Reiter művészeit mutatta be, két évvel később Kandinszkij egyéni tárlatát is megrendezte. Abban az évben alakult meg a korszak talán legjelentősebb finn művészeti csoportosulása, a November csoport, amelynek művészei 1917-ben állítottak ki először a Salon Strindberg-ben. A kubizmus, Cezanne művészete hatott elsősorban e csoport tagjaira, egyben azonban a „sajátos finn karaktert” fedezték föl műveikben már a kortárs kritikusok is. Ilmari Aalto, Alvar Cawén „eminens”csendéletei, enteriőrjei a kubista képszerkesztés törvényei szerint alakítják át a látványt, Marcus Collin drámai hangütésű vásznai erős szociális érzékenységre utalnak, Tyko Sallinen az emberi szenvedés iránti részvétet fejezi ki expresszív művein, míg Eero Nelimarkka nagy, egynemű síkokból építkező vásznai azt a biztonságot sugallják, amelyet a tájra, a közvetlen emberi környezetre való újra rátalálás jelent. A korszak záró éveiben, amelyek az önállósodás, egyben azonban a polgárháború időszakát is jelentették Finnország számára, igencsak nagy szükség volt ennek a biztonságérzésnek a hangsúlyozására.

Hol, mikor