Írásképek, képírások

Szabó Nóra festményei és kollázsai a Lajos utcai Kiállítóházban

P. SZABÓ ERNŐ

Írni vagy rajzolni valójában véve ugyanaz - Paul Klee számára, aki a mondatot papírra vetette, valóban egyszerre volt minden jel kép és betű, jel és szimbólum. Kerek, szabályos sorolba rendeződő betűi nem egyszerűen címet adtak a kompozíciónak, de maguk is részévé váltak annak, míg a képfelületen megjelenő jelek nem egyszerűen ábrázolták, hanem szinte írásjelekként absztrahálva sűrítették magukba a valóságot. Ha a képzőművészet és a verbálisan illetve írott szövegekben megjelenő információ kapcsolatának történetét vizsgálnánk, a Klee-művek bizonyára e hosszú história leggazdagabb fejezetei közé tatrtoznának.

E história azonban valóban végtelenül hosszú, kezdete a múlt homályába vész, folytatását, a digitális világ kezdetén még csak sejteni sem sejtjük. Mindenesetre számos olyan alkotás született meg a 20. században, amelyben a szövegek, kvázi szövegek nem egyszerűen a mű részét, mégpedig lényeges információkat hordozó részét képezik, hanem egyben reflektálnak is erre a hosszú történetre. Megidézik korábbi korszakok nyelvi jelrendszereit, dekonstruálják őket, hogy azután újraépíthessék, immár egy személyes, egyszerre kortalan és időhöz kötött képi struktúra részeként.

Többé vagy kevésbé sikeresen, következetsen építve a sajátos képi világot, vagy éppen egy-egy kaland erejéig rándulva ki arra a határoza6tlanul körvonalazható, de mindenképpen izgalmas területre, amely a kép és az írás találkozásának forrásvidékét körülveszi. Szabó Nóra számára - ahogyan a Lajos utcai Kiállítóházban rendezett tárlata mutatta - ez a terület éppen olyan természetes kísérleti terepe a kortárs művészetnek, mint amilyen természetes módon ötvöződnek a kortárs művészet kifejezési eszközei és az ősi jelek, jelhordozók. Bemutatója azonban nemcsak a jelen és a múlt ötvözésének a lehetőségén vagy éppen a nyelvi eszközök művészi, tudományos és köznapi formái közötti különbségeken gondolkodtathatta el a látogatót, de azon is, hogy mennyi olyan értéke van a mai magyar művészetnek, amelyekkel ritkán találkozunk, noha nagyon is jelen valóak.

Szabó Nóra alkotásai például már 1982 óta jelen vannak magyarországi kiállítótermekben is, bár alkotójuk majdnem fél évszázada külföldön él, e jelenlét azonban azért nehezen érzékelhető, mert öt vagy tízévenként rendezett egyéni tárlatokon vagy csoportos kiállításokon való ritka részvételek alkalmával manifesztálódik csupán, s a művész törekvéseinek következetes megvalósulása igazában csak a hazai és a külföldi bemutatók együttes áttekintése, bemutatása után lenne nyilvánvaló.

A művész Budapesten a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba járt, 1956 őszén budapesti tanulmányai megszakadtak, a forradalom után diákként vándorolt ki az Egyesült Államokba. Művészeti tanulmányait éppen egy évtized múlva, a syracuse-i egyetem képzőművészeti fakultásán folytathatta, 1966-70 között. A következő évben Bécsbe költözött, de ENSZ-diplomata férjét gyakran elkísérte a 80-as évek második feléig távoli tájakra is. Hogy a szellemi és valódi hazatérés szándéka már akkor megfogalmazódott benne, jól érzékelteti, hogy 1982-ben részt vett a Műcsarnok Tisztelet a szülőföldnek! című kiállításán, amely külföldön élő magyar művészek munkáit mutatta be.

Első alkalommal 1989-ben rendezett Budapesten egyéni tárlatot, szintén a Lajos utcai Kiállítóházban, 1995-ben pedig a Vasarely Múzeumban kerültek művei az érdeklődők elé. Ezeken a tárlatokon egy-egy korszak munkáit mutatta be, a mostanin válogatást láthatunk első budapesti bemutatkozása óta eltel több mint másfél évtized alkotásaiból. A válogatás több darabja szerepelt az előző bemutatókon is, újbóli bemutatásuk mégsem indokolatlan, hiszen az új kontextusban adnak igazán felelet például arra a kérdésre, amelyet Beke László tett föl az első tárlat kapcsán ("Mi lesz Szabó Nóra művészetében a követklező lépés? A felület transzcendentálása vagy a kép megjelenése rajta?"), illetve erősítik meg azokat a sejtéseket, amelyeket Kovalovszky Márta a következőképpen fogalmazott meg 1995-ben: "Megfakult kéziratokra, megkopott sírkövekre, az emlékezet működésére, annak sokszálú, megszakadó, majd újra folytatódó, bonyolult szövevényére kell gondolnunk Szabó Nóra művei előtt állva. És arra: hol következik be a pillanat, amikor e finoman és tapintatosan keresgélő motívumokból "feltündöklik a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy" (Kosztolányi)".

A legújabb művek és a 80-as, 90-es évek alkotásai tudatos rendezői elképzelésnek köszönhetően kerültek egymást szüntelenül ellenpontozva, erősítve egymás mellé a Lajos utcai kiállítóház intim hangulatú földszinti termeiben. Így vált igazán érzékelhetővé, hogyan alakult ki a csak rá jellemző közlendő, formavilág, ötvöződött eggyé a művészete fő jellemzőjévé váló írásképpel borított sztéléformában, és az, hogy milyen változatos módon jelenhet meg az ezredforduló művészetében az, ami mind a tudományos, mind a hétköznapi kommunikációban leegyszerűsödik intellektuális vagy érzelmi mozzanataira.

Újra és újra felbukkan művein az ősidők óta létező, de a kortárs művészetben nem gyakori forma, a törvényeket megörökítő, jel állítására szolgáló sztélé, s a nagy, befoglaló alakzat és az íráskép kapcsolata is fokozatosan vált szervessé, megbonthatatlanná az idők folyamán. Módszere is lépésről lépésre kristályosodott ki: sajátos "vegyes technikája" részét képezi a festett, rajzolt jel, de a ragasztószalag is, amelynek tépett darabkái egyszerre formálnak értelmezhető jelre emlékeztető, valójában azonban "olvashatatlan" írásjeleket és külöböző esztétikai minőségeket, attól függően, hogy milyen rétegekben kerülnek egymásra, vagy éppen átfestés, átrajzolás után hogyan szakítja le, távolítja el őket a művész, hogy éppen a kompozíciót dekonstruálásával tegye gazdagabbá, személyesebbé annak esztétikai hatását. "Évek munkája, keresése eredményeként találtam meg azt a metaforát, amellyel és amelyen keresztül a legjobban tudom kifejezni viszonyomat az engem körülvevő, állandó mozgásban lévő világgal, s amely e viszony szenzibilis és szellemi milyenségét legjobban kifejezi. Ez a metafora nekem az írás, az emberiség történelmén átívelő összekötő fonal" - fogalmaz a jelekkel borított felületre, eszközeire találásáról a művész.

Noha az írásképszerű jelek és az őket hordozó sztélé-, illetve oszlopforma már korábban megjelentek munkáin, első művei a Sztélé-sorozatból 1989-ben születtek meg, s a Vasarely Múzeumban láthatók is voltak, a mostani tárlat mutatja meg igazán a különböző periódusokból származó művek együttesével, hogy milyen gazdag az a világ, amelyből táplálkozik ez a művészet: a japán kalligráfia, költészet éppen úgy hatott rá, mint a kortárs plakátok természetes módon kollázzsá alakuló együttese. Egyszerre formálódik a művészi logika szabályai szerint, de alkalmazkodik a hely adottságaihoz is, hiszen a Lajos utcai teremsor kiválóan alkalmas műcsoportok bemutatására, egyik termének falfülkéjével pedig éppenséggel új munka, egy tekercskép elkészítésére ihlette az alkotót.

(Budapest Galéria Lajos utcai Kiállítóháza,

2005. V. 5-VI. 5.)