„Ciróka”

Kovách Gergő kiállítása a Dovin Galériában

RADÁK JUDIT

Ha kiállítás-megnyitóra megyünk, nem tudjuk megnézni a kiállítást. A megnyitó egyfajta társadalmi esemény. Megörülünk vagy nem, rég nem látott ismerőseinknek, beszélgetünk, borozgatunk, pogácsát majszolunk. Ha a kiállítás valóban érdekesnek bizonyul, jó esetben visszatérünk, hogy alaposabban megnézzük a műveket. A megnyitó szövegek többnyire a művészről, illetve a kiállított alkotásokról szólnak, erre vagy figyelnek, vagy nem figyelnek az ott lévők. Kovách Gergő ezt elkerüli, az est eseménye munkái kiegészítései is egyben. Ebben az esetben egy filmet mutatott be. A film érdekesen ötvözte a homevideó és a művészfilm jellegzetességeit. Az utolsó indiai útján készült képsorok közben a műhelymunkába is betekintést nyerhettünk.

A megnyitón még nem tudtam a magyarázatot, hogy miért kell visszajönnöm, hisz máskor elég egy –egy pillantást vetni a művekre. Hosszabb szemlélődés után jöttem rá a szobrok sajátosságára; nem engedik, hogy körbejárás nélkül elmenjünk mellettük. Az évtizedek óta bevett, rossz, magyar múzeumi gyakorlat szerint a szobrok ritkán vannak kiemelt, méltó helyen, sokszor posztamenseken állnak egy fal előtt, esetleg egy sarokba tolva.

Belépéskor a robosztus róka fogadja a nézőt. Először csak a gyerekes pózba beállított, bűnbánó, esetlen rókát látjuk. A kezeit nézegető szerény kisfiúból pár lépés után Superman lesz. A posztamenst körbesétálva fokozatosan tárul fel a szobor hátsó oldala, a fehér kisnadrág mellett a róka kék, köpenyhez hasonlító öltözete is feltűnik.

Tovább sétálva érezhető, hogy a többi szobor is rejt még titkokat. Kicsivel arrébb egy emberalakú és méretű káposzta, és egy hatalmas antropomorf kecske viaskodik. Az alapos mustra után a Kovách Gergőre jellemző gondolatiság figyelhető meg. A szobor precízsége mellett, vagy éppen az által a harcoló figurák több szituációt vehetnek fel, a néző állíthatja be, hogy melyik szereplőt szeretné a talpán látni.

A fal mellett sorakozó színes portréknál Kovách Gergő a reprezentációt szolgáló klasszikus műfajt alkalmazza, de nála ezek a fejek egy megragadott pillanat dokumentumaira utalnak. A kívül is, belül is élénken színezett szobrok inkább egy-egy ember sorsáról szólnak, nem személyiségekről. A látogatónak a National Geographic vagy a World Press kiállítás fotói jutnak az eszébe. Ez az érzékenység, ugyanakkor távolságtartás nagyon különös a szobrászatban, ez a dokumentumfotók jellemzője.

Kovách Gergő szobrászatában újdonság, hogy megjelentek a nagyon erős színek, melyekre hatással lehetett India egzotikuma; a filmben látott épületeket díszítő szobrok és az emberek kelméinek színkavalkádja. Ugyan az alumínium csillogása elmaradt, de nem hagyta el az olcsó anyagok használatát (purhab). Kovách Gergőtől megszokott paradoxon, hogy az anyagok egyszerűsége, olcsósága egyszerre van jelen az anyagok kivitelezésének mívességével. Fontos szempont, hogy könnyen dolgozható anyagokat választ, ipari segédeszközök nélkül, manuálisan – egyszerűbb kéziszerszámokkal - hozza létre a műveket.

(2005. V. 13–VII. 2.)