A kelet titka

A hárem motívum a 19. századi orientális témájú művészetben

SINKOVITS PÉTER

Kevés serdülőkorú férfi éri meg a felnőttkort úgy, hogy ne fordulna meg a fejében, milyen jó is lenne egyszer egy hárembe beszabadulni, ahol áttetsző selymekben gyönyörű bajadérok lejtik csábos hastáncukat. Nem gondolkodhattak másként a romantika korának festői sem. Nagy utazásokat tettek a mesés keleten, ugyanaz a vágy hajtotta őket, mint kései romantikus lelkű utódaikat.

Kremsben ez év nyarán rendezték meg a Hárem című tematikus festészeti kiállítást. A tárlat egy jól behatárolható korszakot tekint át, a 19. század második felét, amikor a kelet világa iránti érdeklődés már nem csupán vonzalom, hanem utazásokon, közvetlen élmény-szerzéseken megtapasztalt valósággá vált.

A keleti egzotikum iránti érdeklődés már a 18. század zenéjében, irodalmában és képzőművészetében is megjelenik, gondoljunk Diderot Fecsegő ékszerek című keleti miliőben játszódó regényére, Mozart Szöktetés a szerájból című operájára, de emlegethetnénk Rameau-t vagy Gluckot is. A festők közül elsősorban Giambattista Tiepolo, François Boucher, Nicolas Lancret műveit kell ebből az időszakból kiemelnünk.

A mesés kelet témái iránti fogékonyság igazi fellendülése a 19. században következik be, amikor jelentős történelmi események változtatják meg a térség arculatát. 1805-ben Egyiptom elnyeri függetlenségét, s kiválik az Ottomán Birodalomból, de bármilyen különösen hangzik manapság, hasonló érzéseket váltott ki a kor művészeiből Görögország függetlenségi háborúja is 1821 és 1830 között, amelynek során 1824-ben Meszolóngionnál a kor talán legjelentősebb romantikus költője, Byron szabadságharcos hősként életét vesztette. Mai gondolkodásunkkal az egykori Hellaszt semmiképpen sem tekintenénk az egzotikus keleti világ részének, de a kor szemlélői a török birodalomból éppen kiszakadt Görögországot még ide sorolták. A görög függetlenségi harcokkal ellentétes folyamat zajlott Algériában, ahol a franciák gyarmatosítóként jelentek meg. Az 1830-as években X. Károly csapatai elfoglalták a fővárost, Algírt, majd sorra hatalmuk alá hajtották az északi városokat. A hódítókkal együtt megjelent a francia kultúra és szellemiség is. Divatossá vált az írók, festők körében az újonnan felfedezett ún. keleti tájakra, Marokkóba, Egyiptomba, Algériába utazni, a Szahara végtelen homokdűnéi közé merészkedni. Flaubert másfél évig készíti elő észak-afrikai útját, noha tapasztalt utazó barátja, Maxim Du Camp társaságában indulnak el. Ez az út Flaubert romantikus neveltetésének beteljesülése, így a nagy elődök – Chateaubriand, Lamartine, Nerval – nyomába léphetett, s a rég megálmodott tájak és műemlékek látványától elvarázsolva új kedvvel fog az alkotáshoz. Hasonló utat jár végig Delacroix Marokkóban és Algériában, végig sajnálkozik azon, hogy a nők nem mutatkozhatnak nyilvánosan. Hazatérőben a festő Algíron keresztül utazik, s végre megismerkedhet a mesés kelet nőinek életével: az algíri kikötő helyi felügyelője megnyitja előtte otthona ajtaját. A hárem hangulata lenyűgözte a művészt. Naplójában lelkesedéssel ír élményeiről: „Milyen gyönyörű! Mint Homérosz idején! A nő a gineceumban a gyerekekkel foglalkozik, gyapjút fon, vagy gyönyörű szövetet sző. Íme a kedvemre való nő.” Delacroix igyekszik megőrizni benyomásait, számos rajzot, festett jegyzetet készít. Ceruzával vagy barna tussal rögzített rajzok, akvarellek töltik meg jegyzetfüzetét. A keleti élményekből táplálkozik az Algériai nők című festménye. Víziójáról naplójában is megemlékezik: „A halom selyem és arany között gyönyörű emberi gazellák.” Az ábrándozó, álmodozó fényűző kelmékbe öltözött nők érzéki látványa harmonizál a belső terek gazdag ornamentikájával. A marokkói utazás után Delacroix színei letisztulnak, fénnyel telítődnek. A fényben tobzódó észak-afrikai miliő új benyomásokhoz juttatta, új inspirációkat ébresztett a festőben. A tiszta színek következetes alkalmazásának köszönhetően új hatásokat képes a fényben vibráló felületen létrehozni, a tükör, az ékszerek csillogását megjeleníteni. Delacroix szívesen hasonlította a színeket a kottához, mindegyiknek megvan a maga tónusa, egymás mellé helyezve új árnyalatot, új minőséget hoznak létre.

Delacroix már marokkói utazása előtt is érdeklődött a keleti témák iránt. Elsősorban Byron inspirációjára 1827-ben festette korai főművét, a párizsi Louvre egyik nagyszerű díszét, a Sardanapal halála című hatalmas, 4x5m-es kompozícióját. A képteret uraló látszólagos káosz mesteri elrendezésben mutatja a haláltusájukat vívó szereplők félelmetes danse macabre-ját. A kompozíció alapképlete is a keleties vonást hangsúlyozza, hiszen vonalhálója az arabeszk motívumát idézi, a vonagló testek, a drapéria körbefutó redői egységes rendszert alkotnak, az élő szervezetként lélegző, vibráló képnek érzékiséget kölcsönöznek.

A témakör s a korszak talán legjelentősebb főműve természetesen nem szerepelhetett Kremsben, hiszen nem valószínű, hogy a Louvre legfőbb látványosságát bárkinek is kölcsönadná. Hasonló okok miatt nem látható Ingres Török fürdője a tárlaton, noha ez az 1862-ben készült festmény korban jól illeszkedhetett volna a tárlat együtteséhez, hiszen a bemutatott művek nagy része is a 19. sz. második feléből datálódik. A képnek ugyanúgy irodalmi előzménye volt, mint Delacroix művének, hiszen a 18. századi írónő Lady Montagu, az Egyesült Királyság konstantinápolyi nagykövete feleségének elbeszélését formálja képpé az idős 80 éves mester. A város legszebb török fürdőjében történteket meséli el az írónő, ahogy kétszáz nő a díszes párnákkal, szőnyegekkel borított pamlagokon pihen, s a rabszolganők fésülik, kényeztetik, illatos olajokkal kenegetik őket. Az eredetileg négyzetes formájú képet később a mester tondóvá formálta, feláldozva a jobb oldali nőalakot, amelynek csak feje és a karja maradt meg. Ingres erotikus víziója azonban nem kellett az egykori megrendelőnek, III. Napóleon császár fiának, Napóleon hercegnek, mert felesége, Klotild hercegnő szeméremsértőnek tartotta, és visszaküldte a művésznek. Most a Louvre féltve őrzött kincse, hasonlóképpen, mint A nagy odaliszk, amelyet 1814-ben festett a mester Joachim Murat, Nápoly királyának a megbízására. Ingres-nek nem volt szerencséje a művel, mert a leszállítás idejére Nápoly királysága elesett, Murat-nak és feleségének, Napóleon húgának is menekülnie kellett.

Az odaliszk eredetileg rabszolganőt jelent, lehet a háremhölgy szolgálója, rabszolgája, de jelentheti az úr, a gazda kegyeltjét, kiválasztottját is. A karcsú hosszúlábú rabszolganőt ábrázoló képen a Nagy fürdőző modelljének bájos szépsége, érzéki látomása tér vissza. A fekvő nőt mutató akt nekünk háttal fekszik, de fejével felénk fordul, a néző szemébe néz. Csak a turbán és néhány ékszer díszíti a kecses alakot, nemes kárpitokkal borított pamlagon pihen. Testének horizontális finom érzéki vonala, amely a kép teljes hosszán végignyúlik, nyugalmat kölcsönöz a jelenetnek, melyet a nő átható pillantása sem képes felkavarni. Az 1814-es odaliszkot természetesen nem sikerült a kremsi szervezőknek megszerezni, de Ingres tíz év múlva visszatért ehhez a témához. 1824-ben ismét megfestette egy sokkal kisebb 20x28 cm-es változatban, kevesebb invencióval, de az eredetire sokban hasonlító elrendezésben. Igaz, hogy a háremhölgyet a hívatlan tekintetektől óvó damasztfüggönyről elmaradtak a finom virágdíszítések, a fejdísz és a pipatartó sem olyan részletezően kidolgozott, mint az eredetin, s az egykori legyező színekben pompázó pávatollai ebben a változatban dísztelen függönybojtra emlékeztetnek. Mégis a kicsinyített változat is képes Ingres nagyszerű bravúrját megidézni, s ezzel a kiállítás magas értékrendjére utalni.

A nagymester művének közelében kapott helyet Franz Lefler Odaliszk indiai vízipipával című képe, ahol a háremhölgy szemből mutatja bájait, elomolva a puha kereveten, szolgálói a szerecsen és fehér putto, egy kislány és kisfiú teákkal, finom ételekkel kényeztetik.

Jellegzetes képtípussá formálódott a süppedős párnákon pihenő háremhölgy képe; François-Alfred Delobbe:N’Fissa, az algériai nő (1872) című képén a rabszolganő csábosan áttetsző muszlin pruszlikban, gazdagon díszített brokátbugyogóban, nyakán, fején aranyékszerekkel ékesítve jelenik meg, mellette természetesen az állandó attribútumként elmaradhatatlan vízipipával. Gaston Saint-Pierre: Fekvő odaliszkje (1896) hasonló elrendezést mutat: súlyos cizellált arany bokadísz, a pamlagon párnaként használt kitömött tigrisfej, mely a későbbiek során, a 20. században a gazdagabb polgári otthonok giccses rekvizituma lett.

Az életkép felé történő elmozdulás a szereplők számának növekedésével indult. Többnyire a háremhölgy fekete szolgálója jelenik meg a festményeken Giuseppe Aureli: Háremben (1891) című képén hárfával, Frederick Arthur Bridgman: Éjszakai pihenés egy háremben (1885), című művén gitárral, míg Antonio Maria Fabrés y Costa: A kegyencnő (1910), című tablóján a kényúr hanyatt fekszik a díványon díszes kaftánban mellette pihen kedvenc háremhölgye urával fesztelenül társalogva.

Kétszemélyes életképpé alakul Johann Peter Kraft: A hűtlen török nő (1825) című festménye. A turbános férfi kifejező gesztusokkal korholja a megtévedt, fejét megadóan lehorgasztó szépséges háremhölgyet. Eisenhut Ferencz Büntetésre várva (1890) című művén a mezítelenül elomló két odaliszk, lábuk kalodába zárva, álomba szenderülve hever teljesen kiszolgáltatva sorsának. Mögöttük az éles kardjára támaszkodva egykedvűen üldögél Hagaszi, aki majd az ítéletet végrehajtja.

A hárem témához szorosan kapcsolódnak a kiállításon felvonultatott életképek, melyeknek több alaptípusát is váltogatják a mesterek, hogy a hétköznapi élet színtereit bemutassák. A több szereplős fürdő jelenetek közül kiemelkedik a sokszereplős, a hölgyeket csoportokba rendezve bemutató Jean Léon Gérôme Mór fürdője. Ugyanez a mester festette A sakkozó háremhölgyek című kompozíciót, ahol a népes társaságban kibicként felbukkan a színes ruhákba öltözött felfegyverzett harcos. Rendkívüli népszerűségnek örvendtek a romantika festői körében a táncos jelenetek, mint például Ignacio de Leon y Escosura:Tamburintáncosnő egy háremben (1885),Carl Wilda:Táncosnő (1883) című festményén is tamburinon játszik az élénk színekbe öltöztetett, kecses mozdulatokkal hajladozó hölgy. Giuseppe Riva képén a keleti táncosnő áttetsző lepelben lejti csábos táncát, körötte zenélő háremhölgyek, s a kompozíció fókuszában a kényúr kedvtelve figyeli a produkciót. Természetesen a hétköznapok témaköréhez hozzátartozik az idilli élet árnyoldalának: a rabszolganők piaci árusításának, adás-vétel tárgyává degradálásának bemutatása is, mint például Giulio Rosati Vásár a hárem részére vagy Fabio Fabbi Rabszolgapiac (Egy rabszolganő kiválasztása)(1905) című képe, ahol az öreg szakállas kaftános férfiak alkudoznak a kiszemelt préda fölött. A piactér a mester kedvelt témái közé tartozott, mert többször, több helyszínre telepítve is megfestette, de szerepelt az együttesben Eisenhut Ferencz Rabszolgapiaca is 1888-ból, ahol a derékig levetkőztetett szépség megadóan tűri az idős férfiak tolakodó mustrálgatását.

A kiállítás a romantika festészeti tematikájának egyik, de talán a leglátványosabb részletét kívánta feldolgozni a mitikus szereplővé emelt nő középpontba állításával. A korszak művészetének feldolgozása a romantikusok kelet iránti vonzódásának színtereit Bécsben egy nagyszabású vándorkiállításon mutatta be 1994-ben, az Ägyptomanie. Egyiptom az európai művészetben 1730–1930 címmel. (Új Művészet, 1995/3. Egyiptománia összeállítás) Ez a tárlat három nagy múzeum – a kanadai Nemzeti Galéria, a Louvre egyiptomi részlege és a bécsi Kunsthistorisches Muzeum – együttműködésével jött létre. A kremsi rendezők nem vágyhattak ilyen babérokra, kisebb költségvetéssel dolgozhattak. Ennek ellenére rendkívül alapos munkát végeztek, megpróbálták a témakör legjelentősebb műveit a környező országokból begyűjteni. Jelentős számú magyar művész is szerepelt a tárlaton, érdemes kiemelni az életképek közül Tornai Gyula Marokkói könyvárusát, a korábban már emlegetett Eisenhut Ferencz Kakasviadalát, az aktok között Canzi Ágost Elek Arab nő (1844) és hasonló sivatagi pálmafás oázisos környezetbe helyezett Egy nő képe(1845) című művét. Kölcsön kaphatták a legszebb magyar akt festményt Lotz Károly Fürdőzőjét is a Magyar Nemzeti Galériától,

(Krems, 2005. VIII.???)