Oldódó gesztusokkal

Arnulf Rainer kiállítása Veszprémben

SZOMBATHY BÁLINT

Ha Günter Brus maximáját, mi szerint „az önbefestés a festészet továbbfejlesztése”, tágabb kontextusra vetítjük, akkor ennek a gondolatnak az ernyője alatt mindenképpen ott találjuk Arnulf Rainert (1929). Bár ő nem csatlakozott a bécsi akcionistákhoz – Brus, Hermann Nitsch, Otto Mühl és Rudolf Schwarzkogler alkotói köréhez –, a hatvanas évek végén kikísérletezett testbeszédével nagyon közel került az általuk képviselt akcionista művészetfelfogáshoz, amelynek alapötlete eredendően a festészeti gyakorlatból következett, és azt a fontos felfedezést hozta, hogy az emberi test az ábrázolásnak nemcsak témája és tárgya, hanem képzési felülete, anyaga is lehet. S bár a nyelv fogalmi kiterjesztésének módszerét tekintve Rainer legalább akkora falakat döntött le és olyan tabukat ingatott meg, mint Brusék, ideológiai indítékai lényegesen mások voltak, mint ahogy motívumvilága is „egyutas” felismerésekre épült. Amíg például Schwarzkoglerék az akcionizmust élő megnyilvánulásként, közvetlen testi manifesztációként értelmezték, Rainer általában hű maradt a képhez, pontosabban, a test képi ábrázolásához. Rainer erőteljes, indulatos ecsetvonásai a (fény)kép felületén cikáztak szerte, míg az akcionisták számára az élő test volt az ecset és a képi felszín, a közönség elé vetett látvány – annak az előzménynek a dacára, hogy egyikük-másikuk, mint például Brus, úgyszintén a festészetből vett lendületet. A kifejezettebb szemléletbeli különbségek így hát nem utolsósorban eltérő nyelvi értelmezéseken alapultak, mindamellett, hogy Rainer némileg más kulturális motívumokból és magatartásbeli mintákból merített, mint helyi nemzedéktársai.

Rainer jelenkori művészetének értelmezéséhez mindenképpen tudni kell ezeket az előzményeket, hiszen hatvanas évekbeli módszere – az átrajzolás és az átfestés – időközben nem szenvedett jelentősebb változást, inkább csak tematikai és technikai értelemben módosult, illetve csiszolódott, levetkezve a fiatalos szertelenséget, a megbotránkoztató és elbizonytalanító extremitást.

Az ideaművészet virágzásának idején Rainert a body art úttörői között találjuk, aki többek között saját magáról készült fotók kézi beavatkozásával hívja fel a figyelmet. A grimaszba merevült, torz arcábrázolások expresszív, feszült hangulata mögött valamiféle kollektív lelki alapélmény definiálásának a szándéka munkál, amit egyrészt a freudi és jungi pszichoanalízisnek a művészetre gyakorolt felszabadító hatása, másrészt a hallucinogén anyagok használata determinál. Rainer számára önmaga megfigyelése válik elsődlegessé; mintegy kifordítja magából a tudatalattiját, napvilágra hozza a többszörösen visszafojtott, kordában tartott emóciókat, jelentősen befolyásolva a kor művészi szabadságról alkotott fogalmi kereteit, valamint azt a viszonyulást, ami a szellemileg elmaradottak világa iránt nyilvánul meg. A raineri önfelmutatások ekkor szélsőségesen expresszív nyelvi állapotokat rögzítenek, az átrajzolások hol ritmikus, hol pedig kusza vonalrendszerében a kipányvázott, tehetetlen emberi lélek jajongása hallatszik, vagyis a szenvedésnek és a megpróbáltatásnak az az attitűdje válik ismételten láthatóvá, amely a legnagyobb német expresszionisták képein nyer primer megfogalmazást. A történeti hagyomány mélyárkát tehát Rainer egyéni módszerekkel próbálja szélesíteni, és ebben a törekvésében nagy segítségére van a hatvanas években képzőművészeti körökben újrafelfedezett fénykép. Ő nem saját testére fest, hanem az azt ábrázoló fotóra, új műfaji kategóriát hozva létre a testművészet tartományában.

A korai Rainer ismerete nélkül jelenkori munkássága sem igazán érthető, hiszen az eltelt évtizedek folyamán nem változtatott munkamódszerén, csak motívumvilágán. Másrészt a Rainerrel szembeni mai elvárások mindenképpen ifjonti műveinek innovatív természetéből táplálkoznak, és ez különös fénybe helyezi újabbkori műveit, amelyek immár nem egyes szám első személyben szólalnak meg, nem önfeltárulkozások és önvallomások, hanem legtöbb esetben címet is mellőző elvontabb, egyetemlegesebb látomások. A szerző a kézi beavatkozásoknak ugyanazt az expresszív ikonográfiai kulcsát, a széles ecsetkezelést alkalmazza, amelyet negyven évvel ezelőtt dolgozott ki, ám egy jelentősen tágabb megfigyelési körre rávetítve, mintha csak valamiféle végső sommázás szándékát lebegtetné elénk, amely egy kozmikus állandóban mutatkozik meg. Ha valamikor a saját testét tekintette mikrokozmosznak, akkor ez a fogalmi aura mára egy antropológiai kötelékektől javarészt mentes metafizikai látványba torkollt, amely az anyagiságában megfogható nyelv fineszeiről szól. Ha történelmi kategóriákban gondolkodunk, akkor Rainer mai művészetét a lírai expresszionizmus keretei közé helyezhetjük, attól eltekintve, hogy az emberközpontú világnak – a figurális ábrázolásnak – mégsem egészen fordított hátat. Néhány 2002-es alkotásán ugyanis a klasszikus szépségeszmény szellemében láttatott emberi torzók jelennek meg, melyeknek azonban immár nem sok közük van a korai Rainer antiesztétikájához, annak átértékelő, sőt felforgató szándékához. Másrészt érdekes mozzanatot képez, hogy Rainer ma már nem fotót, hanem lézernyomatot használ képzési felületként.

Veszprémi kiállításán a megállapodott, klasszicizálódott Rainerrel szembesülhetünk, akiből a zaklatottság, az egzaltáció érzése helyett a kiegyensúlyozottság, sőt, a melankólia hangulata árad. Az idegrángások és az erőteljes gesztusok néhai költészete immár visszafogottabb, kanonikusabb mederben kanyarog, itt már alig-alig érzékelhető az individuális történelem raineri konstrukciója, tudniillik annak a ténynek a megkerülhetetlensége, hogy egy néhai testművésszel állunk szemben, nem pedig csak azzal a festővel, aki anno monokróm átfestésekkel is jeleskedett. Úgy tűnik, a jelenkori Rainerből már inkább csak ez utóbbi maradt meg, ez a vonal bizonyult nála életképesnek. Reméljük, mégsem egészen ez lesz a művész életművének a poétikai záradéka, és a kézművészeti iparosodással járó bezárkózáson túl ezek a művek nem fogják megülni a lázadó Rainerről alkotott kedvező összképet, a radikalizmusáról híres történelmi személyiség alakját.

(Művészetek Háza, Csikász Galéria, Modern Képtár/Vass László Gyűjtemény, Veszprém, 2005. VII. 16–IX. 11.)