Kör

Széchy Beáta kiállítása

TATAI ERZSÉBET

„Elindultam valahonnan, az életemben egy kört tettem meg és visszaérkeztem a kiindulóponthoz”

Vajon mit jelent ez – az évezredek óta az örök visszatérést jelentő szimbólum – Széchy vonatkozásában? Talán azt, hogy Széchy hazatért, Budapesten rendezi meg visszatekintő tárlatát? Miféle hazatérés ez? Pesszimista számvetés, vagy egyszerűen a körkörös időszemlélet, esetleg a taoista bölcselet megnyugtató, örökkévalóság-hitének megtestesülése? Az biztos, hogy sem technikai, sem tematikai értelemben nem találkozunk visszatéréssel, Széchy ebben a tekintetben mindig megújul.

Széchy Beáta a 80-as évek elején grafikai munkákkal – régi fotográfiák átalakításával létrehozott ofszetnyomatokkal, kollázsokkal – lépett közönség elé, melyekkel rendre díjakat is nyert, a kritika pedig technikai érdekességük miatt dicsérte, formai minőségeit értékelte. Széchy Beáta „papírplasztikái”, tépett, varrott, négyzethálóba szőtt kollázsai, ofszet-montázsai valóban formai sajátosságaik révén nyerték aktualitásukat, mégis, ma bennük inkább azt tartjuk még fontosabbnak, ahogyan Széchy az általa kiválasztott témákat feldolgozza; azt, hogy átalakításai révén miképpen értelmeződnek át elfeledett emlékek. A különféle módon átalakított fényképek - a kiválasztás jelentőségén túl - a hozzáadott (vagy kivont) ikonográfiai, és a „tárgyi jelentés nélküli” technikai, vizuális elemek révén nyernek jelentéstöbbletet vagy jelentésmódosulást.

S hogy miféle jelentést, az korántsem elhanyagolható. Az 1981-ben készített Család című ofszetnyomat például egy kertben ülő, két kisgyermekét tartó, láthatóan fotózáshoz beállított apa és anya idillikus képe. A veteményes előtér mögött és az úri parkot reprezentáló háttér növényfüggönye előtt ülő pár között még egy virágcsendéletes asztal is áll, a polgári lakás kelléke, csipkével leterítve. Az egykori fényképész ezzel a beállítással próbálta meg bensőségessé tenni a családi jelenetet, az idővel azonnal tovatűnő pillanatot. Ezt a tovatűnést ezt a visszavonhatatlan múltba zárulást írta tovább Széchy valamennyi képmás fejének és szempárjának fekete kereszttel történő kitakarásával. Ezen egyszerű motívumokban rejlő ellentétek (a beavatkozás módja avantgárd, a keresztek pedig szinte ordítóan egyértelmű jelek) egymásnak feszülve hol tompítják egymás értelmét (a gesztus avantgárdizmusa nem engedi a didaktikussá szűkülést, a jel pedig nem engedi a pimasz, lázadó fölülfirkálás eluralkodását), hol éppen hátborzongatóvá teszik a gesztus együttesen létrehozott jelentését: a múltba térés végső megpecsételését. A fénykép megbarnítása hangsúlyozza a fotó régiességét, talált jellegét és így felhasználásának látszólagos esetlegességét, miáltal a művész távolságtartását is bejelenti; mégis ez a szín hozza meghitt lelki közelségbe a családot, miközben kontrasztos alapját képezi a föléhúzott fekete vonalaknak. Hasonló ellentmondásokkal telített a „virágcsendélet” körbevarrással történt kiemelése is. Hagyományosan a család – akárcsak a képéből kimetszett csendélet-téma – a női terrénumhoz tartozik. E fotó kisajátítása és továbbalkotása tehát ennek felvállalását is jelentheti, ám maga a megjelölés módja több mint furcsa: szokatlan, hogy a négyzetes kivágat varrva van, és hogy ferde (persze csak épp annyira, mintha ügyetlen lenne); az egyenetlen térhagyás a virágcsokor körül pedig, klasszikus mércével mérve egyenesen „felháborító”. A kép mindazonáltal ma inkább hat poétikusnak, mint felforgatónak.

Széchy javarészt világháborús fotográfiák felhasználásával készítet ofszetnyomatai nem egyszerűen háborúellenes művek, hanem a háború ironikus átírásai, kifordításai. A festéssel, montírozással olykor varrógépöltésekkel átalakított fotók tartalmilag szoros rokonságot mutatnak Martha Rosler Bringing the War Home: House is Beautiful című (1967–72) kollázs-sorozatával és Szenes Zsuzsa Ami korábban használati tárgy volt, most dísz című (1975) gyapjútűzéssel kihímzett gázálarcával. Széchy háborús képeket alakított át háborúval ellentétesnek vélt képekkel, módszerekkel, melyek eredménye a „férfias” háború varázstalanítása volt. A varázstalanítás kulcsa az eredeti háborús „ikon” valamilyen „nőies” dologgal való szembesítésekor létrehozott irónia, mivel e dolgok közötti kontraszt a háború abszurditását világítja meg, még akkor is, ha emlékeztet állandó borzalmaira. A hozzáadást mintha valamiféle „háziasítási” szándék hozná létre, a „kontraszt-anyagok” pedig rendre olyanok, amelyeknek semmi közük sincs a háborúhoz (puha anyagok, otthon, kézimunka, meztelen nő), ugyanakkor ezek a hozzáadott elemek azt is kimutatják, hogy minden – még az ártalmatlan is – része egy gigantikus, láthatatlan háborús iparnak.

Saját, személyes élményeit Széchy először 1986-ban, római tartózkodásakor rögzítette. Vizuális naplójába napról napra készített egy-egy képet, míg e képek sora hosszú leporellóvá terebélyesedett. Széchy leporellójával egyúttal első művészkönyvét is elkészítette, s ezután Amerikában egyre másra készítette könyveit. A könyv Széchy számára kultikus tárgy, az emlékek, tudás őrzője; olvasva, merítve belőlük az egyéniség építőköveivé, a titkos magánszféra alkotóivá is válnak. Széchy valamennyi könyvvel kapcsolatos munkája és könyvtárgya effajta „hermetikus” tudás manifesztuma. A bezárt, olvashatatlan könyvek, az esztétikus mintázatok, vagy a beavatatlanok számára értelmetlen jelek felmutatása mind sokkal inkább az elszigeteltség kifejezései mintsem a tudás közvetítői. Széchy könyvei mint tárgyak élnek; testiségükkel, látványukkal, olykor manifeszt bezártságukkal (mint a viaszba hajtogatott-öntött, ilyenformán lepecsételt és múltbazárt könyvtárgyai) a verbális, lineáris kultúrával szemben a vizualitást helyezik előtérbe. A megismerés korlátoltságát hangsúlyozzák az ismeret végtelenségével szemben.

Az „egyetemes tudást” jelképező könyvekkel oppozícióban – a személyes tapasztalatokat sűrítő, üvegekbe zárt levelek állnak. Ezek tartalma éppúgy nem látható, ahogy Széchy könyveié sem, és ahogy nem tudunk a lélek közelébe férkőzni. Ha el is olvashatnánk itthon maradt lányától, Veszely Beától kapott leveleit, nem értenénk meg, nem tudnánk pontosan, miféle érzelmet, örömöt, fájdalmat, vagy keserűséget esetleg magányt hordoznak, miféle emóciók, történetek és konfliktusok, szeretet és hiány mozgatta megírásukat, olvasásukat és megválaszolásukat.

Széchy Bea a kínai fejtörő játék a Tangram (1992) mellett az I Chinget, A változások könyvét – mely a Fu Shi császár találmányának tulajdonított 64 szimbolikus hexagramból – is érdeklődési körébe vonta. A távolkeleti kultúrák tanulmányozása beleilleszkedik Széchy könyv-tematikájába, sőt annak beteljesülését is jelenti, amennyiben Széchynél a könyvvel való foglalkozás a tudás megszerzésének lehetőségét képviseli, és mivel a keleti objektumokba tömörített tudás a mi orientalista szemléletünk szerint valami ősibb, igazibb tapasztalás, s ilyen formán a világ rendjében való eligazodás reményével kecsegtet. A logikai játék pedig, a tiszta geometria – kiváltképp, ha keleti – megnyugtatóan csillapítja a háborgó lelket.

A 90-es évek közepétől Széchy Beáta saját történetét és életét teszi művei tartalmává. Utolsó vacsora című projektjét 1995-ben kezdte azzal, hogy a Dallas Observer társkereső rovatában hirdetést adott fel, amire több mint 50 választ kapott. A különböző korú, színű és képzettségű, más-más anyagi és vallási és hátterű férfival való beszélgetésről dokumentációt készített. A művészi projektre nyitott partnerek közül Széchy kiválasztott tizenkettőt, akiknek „dokumentációja” installációjának gerincét alkotta. Széchy a 12 kiválasztott üzenetét saját szövegével együtt nagyméretű zászlókra nyomtatta. Nemcsak a cím, de a férfiak megfeleltetése az apostoloknak – így a művész krisztusi szerepkörben való megjelenítése – a szeretet vallásának egyszerre abszurd blaszfémiája (egy halandó, ráadásul nő került a középpontba) és komoly, női szempontú újraértelmezése. Így az „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” kulcsmondat személyessé, megszólítóan jelenidejűvé vált. A projekt lebonyolítása Sophie Calle alkotói stratégiája hasonlítható: Széchy alkotását is az apró jegyek, véletlen koincidenciák, kis történetek, a nagy történelemből a személyes, belső nézőpontból észlelhető keresztmetszetek iránti érdeklődés inspirálta. Ez a műve ugyanakkor „rövid ironikus kommentár a mai párkapcsolatokról, (…) modern példázat a szerelemről az internet, az üzenetrögzítő és a gyors autók korszakában”.

2001-es Floppy-Flóra című installációja egy színes virágmintákkal burkolt, floppylemezekkel borított padló, alóla vörös, szívritmusban pulzáló fény világít, a zenét madarak „szolgáltatják” Ország Mihály hangfelvételeiről. Ebben a mesterséges természetben manifesztálódik, hogy nincs két külön „mesterséges” és „természetes” világ; a természetet is mi konstruáljuk megismerésünk során. A floppykból átalakított virágos mező utalhat valamiféle természet utáni sóvárgásra, mintha e vágy megvédene gyorsan változó tárgyi környezetünk mulandóságától. A tárgyakban testetöltött mulandóságot azonban átszínezi a vörös szín és a szívhang. Itt az elmúlás feletti lamentálás helyett a megújulás feletti öröm munkál. Így az egyszerű körforgást, és a visszatérést Széchy művészetében a gondolatok egymásra rétegződése felülírja; az ív nem pontosan ugyanoda t

Értelmezi maga Széchy Beáta retrospektív kiállításának címét.

1982: 1. díj, Átalakulás-pályázat; 1. díj, Fiatal Művészek Stúdiója; 1983: Stúdió díj; 1985: 1. díj festészet kategóriában VIT-pályázat (Világifjúsági Találkozó); 1986: Stúdió díj

Andrási Gábor: Széchy Beáta kiállítása az Óbudai Pincegalériában. Művészet, 1984/2. 61-65.; P. Szabó Ernő: Fényképek és plasztikus képek. Magyar Ifjúság, 1985. június 14. 25-26.

Széchy Beáta 1987-ben az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, előszörKaliforniába ment, most Dallasban él és dolgozik, s a rendszerváltozás után kezdte újra Magyarországon bemutatni munkáit. 1990-ben megalapította a Magyar Kulturális Centrumot

Ezt Andrási Gábor fejtette ki Lombroso a könyvtárban címmel (1994. Kézirat). Széchy 1994-ben a Dorottya Galériában Outside-Inside / Kint-Bent címmel kiállította könyv-objektjeit.

A Csou-dinasztia korabelinek tartott jóskönyv világmagyarázat, mely a teremtést és az embert közös rendszerbe foglalja. A 64 hexagram a 8 trigram kombinációja. A trigramok az őselemeket jelképezik: az eget, szelet, hegyet, földet, vihart, tüzet, vizet, tavat.

„The Last Supper–90’s Style.” Turtle Creek News. April 27 1997. p. 8.