Jelképesképek

Földi Péter művei

LÓSKA LAJOS

FöldiPéter színes, szimbolikus, a mítoszok világát is megidéző nagyméretű festményeivel találkozhatott a látogató az idén nyáron a

SzinyeiSzalon-beli kiállításon, mely időben a szegedi tárlata után és a művészetét tárgyaló könyv megjelenése elé helyezhető. Mesés, mitikus távlatokba repítő képeinek ikongráfiája részben ismert a közönség, a gyűjtői és a tisztelői előtt, ám minden új jelentkezése meglepetéssel is szolgál. A felsorakoztatott tizenkét kép földből élő vidéki embereket jelenít meg, szeretnivalón groteszk főkötős asszonyokat, kicsit suta, de láthatóan kiegyensúlyozott férfiakat: a kondást, a kútásót, valamint környezetük rekvizitumait, az állatokat, a kacsákat, a nyulakat, a disznókat. E motívumok némelyike más összefüggésben, más kolorittal ott volt már korábbi képein is, akárcsak a mindenséget jelképező kör motívum, de a művészben megvan az invenció, mondjuk ki tehetség, amivel az ismerős, emblematikus formákat más összefüggésbe tudja helyezni, új jelentéssel tudja felruházni. Természetesen új témák is feltűnnek a bemutatón. Ilyen a transzcendens lét, a biblia egyes jeleneteinek, jelesül a keresztre feszített Jézusnak az ábrázolása. Földi korpusza elsődlegesen nem spirituális jellegű, inkább egy kultikus tárgy érzékletes, expresszív megtestesülése, rokona a művész környezetében fellelhető, falu szélén vigyázó kedvesen provinciális, megindító és karakteres pléhkrisztusoknak (ÉnIstenem, énIstenem, 2002).

A másik nóvum Földi festészetében a szociális kérdéseknek, a hiányoknak, a visszásságoknak az érzékeltetése. Korábbi figurái nem voltak ugyan jómódú emberek, de elesettek sem voltak, pontosabban nem hordoztak meghatározott szociális tartalmat. Eddigi pályája folyamán – emlékezetem szerint – még nem festett az élet perifériára szorult hajléktalanokat. Nos a jelen tárlaton az ő alakjukkal is találkozhatunk (Hajléktalan, 2003–2004).

Napjaink művészetének tárgyalása közben – noha posztmodern korunkban szinte minden stílus és kifejezésmód virágzik – gyakran szembe kerülünk a progresszió kérdésével egy-egy életpálya végigkövetése során. Miután a kép tárgya bármi lehet, e kérdés értelmét veszíti, inkább az válik elsődlegessé, hogy a művész miképpen lényegíti át, hogyan emeli egyéni hangon egyetemessé az ábrázolt témát. Földi Péter festményeivel az 1970-es évek második felében találkoztam először – első kiállítását 1973-ban rendezte –, tehát viszonylag korán. Azért érdemes ilyen messzire, szinte az indulásáig visszatekinteni, mivel abban az időben a színes, érzékletes festés egyéni kezdeményezésnek, különcségnek, sőt, a (neo)avantgárd szemüvegén át nézve retrográdnak számított. A 70-es évek honi művészetét ugyanis az akkorra már kiüresedett, tartalmát vesztett hivatalos művészet mellett a sík-geometrikus, majd hard edge kifejezésmód, a koncept művészet és a fotó határozta meg. Ezeken az irányzatokon kívül természetesen mások is léteztek. Az évtized elején alakult meg a szentendrei Vajda Lajos Stúdió, az évtized első felében teljesedett ki az archaikus művészetből és a népi tárgykultúrából merítő SamuGézának a pályája, illetve az évtized második felétől BuktaImréé. Utóbbiak munkássága mind tárgyát és szemléletét tekintve Földiével is rokonítható. Földi érdeme az volt, hogy – szemben az időszak festőivel – mert nagyon színesen és érzékletesen festeni, ami akkoriban nagyon nem volt divat, s egyéni stílusához azóta is töretlenül ragaszkodik. Az időszak művészeinek szemléletét egy példával illusztrálva, ezekben az években történt, hogy egy jeles neoavantgárd alkotó elajándékozta a korábban vásárolt festővásznait, mondván ezekre úgysem lesz szüksége többé. A sors fintora, hogy néhány év elteltével a 80-as évek elején megjelent új festészet, új szenzibilitás hatására a fényképezőgép helyett ismét az ecsethez nyúltak a művészek. Ma, amikor az új figuráció igen népszerű fiatal festőink körében, akik horribile dictu még tájképet is készítenek (bár leginkább fotó alapján), talán nem tűnik annyira különösnek Földi színes, figurális festészete. Ám ne feledjük, ő már indulása idején is mert és tudott egyéni lenni.

Művészetének első, a 70-as évek végéig tartó szakaszát a színes gyermekrajzokat megidéző, kevés motívumot felvonultató munkák – portrék, egy-egy madár, néhány növény – jellemezték (Madár, 1977). A következő évtizedben született alkotások viszont kompozíciójukat tekintve már összetettebbekké és szimbolikusakká váltak (Nyitvavanazaranykapu, 1983-84). Állatait, mindenekelőtt a kacsákat és a nyulakat emberi tulajdonságokkal, agresszivitással, kiszolgáltatottsággal ruházta fel. A szimbolikus elemek megerősödésével egy időben a képfelületek faktúrája is megváltozott, egyre plasztikusabbá lett: megjelentek a festőecset sörtéje által barázdált képfelületek (Karám, 1982, Vadászterület, 1983).

A 90-es években a képméretei egyre nagyobbak lesznek, figurái kollázsszerűen jelennek meg a tüzes – fehér, kék, sárga – színekkel megfestett, olykor körökkel, festékpúpokkal tarkított háttér előtt, szimbolikus jelentésük ugyanakkor még általánosabbá s egyben összetettebbé válik (Ahalászfeleségeésahalfia, 1999).

A bemutatott anyag a Vetésforgó (1995–1996) kivételével az ezredforduló után készült. E munka kulcsfontosságú életművében, mivel összeköti a korábban készült kör szimbolikájú alkotásokat az ilyen típusú 2000 után készültekkel. A kör kultúrtörténeti jelentése igen kiterjedt, szinte minden kultúrában megtalálható, valószínűleg a Nap és a Hold látszati képe révén. A tökéletességet és az emberi képzelet számára felfoghatatlan, transzcendens fogalmakat, a végtelenséget, az abszolútumot jelképezi. A körnek nincs sem kezdete, sem vége, nem jelöl sem irányt, sem tájékozódási pontot. Platón a legtökéletesebb formának tartotta, és Leonardo tökéletes embere is körbe van foglalva, hogy csak két konkrét példát soroljak a sok közül.

A Bőrrosta című képén (2003–2005) a kék háttér előtt a fölső sarokban egy női és egy gyerek fej látható, a fő motívum azonban a nagyméretű kör alakú, sámándobra és a napábrázolásokra egyaránt utaló bőrrosta, melyhez alul egy kacsa simul. Fontos megjegyezni, hogy Földi minden kozmikus hatású képe, a Nyitva van az aranykaputól a Bőrrostáig vagy a Kútásóig (2003–2005), konkrét cselekményből indul ki, abban jelenik meg a kör motívum, és válik szimbólummá. A Kútásó című kék hátterű festményen például a zöld kútkarikák közül egy fehér arc, a kútásóé tekint vágyakozva felfelé az égre, a fényre. A körbe foglalt, égre tekintő fej mellett ott látjuk a kútásás kellékeit, a karóra csavart kötelet, a vödröt.

Ahogy arra utaltam, a kereszt két festményen is feltűnik a bemutatott kollekcióban. Elvontabban, stilizáltan szerepel a Virágkereszten 1998–2005), ahol a kék bordűrös alapon az égre írt látomásként lebeg, ellenpontként pedig a kompozíció jobb alsó sarkában két lánygyerek látható két kacsával. Az „Énistenem, énistenem” című (2002) festményen viszont egy karakteresen színes népi korpuszt festett meg a művész, amiről érdemes részletesebben is szólni. A huszadik század második felének magyar művészei is gyakran ábrázoltak népi, faluvégi kereszteket, pléhkrisztusokat. Emblematikus megjelenítésével többször találkozunk KondorBélánál (Pléhkrisztus, 1964, Krisztusakereszten, 1971). Ugyancsak archaikus és expresszív SomogyiGyőzőnek 1974-ben készült szitanyomata, a Kereszt. Földi képe is ezt az archaizáló népi keresztet idézi meg, annyi különbséggel, hogy az ő sárgás, fehéres színvilágú festményén a keresztre feszített megváltó lábainál, a keresztfa tövében nem Ádám csontjai láthatók, hanem két kacsa.

A mesék hangulatát idéző, elbeszélő jellegű AkondásnővérekéleteII. (2003–2004) című festményen az egyes jelenetek, tárgycsoportok, az emberek és az állatok el vannak szigetelve egymástól. A képmező bal felén találjuk a disznókat, a malacokat babusgató nővéreket, felül az egymáshoz simuló, szivárványszínű, dekoratív mustrát képező malacokat, illetve ugyancsak bal oldalon alul a vályút.

Az állatszimbolikára épül az irizáló, kék-fehér Kígyókelmennek (2000–2003) című kép, melyen a hideg színekkel ábrázolt, rosszat jelképező, hullámmozgású két kígyót a bal felső sarokba szorított, két ijedt szemű fej figyeli. Ugyanez a montázs jellegű szerkesztés és intenzív kolorit jellemzi a Hídarepceföldre című (2002–2005) alkotást is, melyen egy férfi, egy nő, két kacsa és egy picurka híd látható.

Szinte dokumentum jellegű szituációt ábrázol a művész a már említett Hajléktalan című, dobozba bújt csavargót megjelenítő vásznon. A bezártság, kiúttalanság érzését sugározza ez a színesen megfestett, létező szociális problémára figyelmeztető munka.

Földi Péter munkái – ahogy ezt a jelen tárlat is bizonyítja – egyéni, karakteres kifejezésmódot képviselnek a kortárs magyar művészetben. Leginkább olyan alkotókéival rokonítható oeuvre-je, mint a fiatalabb generációhoz tartozó RegősIstván vagy HeckerPéter. Az ő regionális művészpályájuk nem köthető egyetemes áramlatokhoz, de éppen ezzel teszik egyénivé, különössé az ezredforduló magyar festészetét, s egyben gazdagítják az egyetemes művészetet.