A látható és láthatatlan valóság

Szobrász diplomázók, 2005

SOMOGYI ZSÓFIA

Az idei év szobrászdiplomái sok tekintetben követik az eddigi években tapasztaltakat: a családias hangulatú védéseken bemutatott alkotások szinte mind nagyon jó kvalitású, egyéni stílusú művek voltak, markánsan jelezve az egyetemi évek alatt folytatott munkát és fejlődést. A munkák egyben tárgyalva leginkább tendenciák köré csoportosíthatóak, amelyek felismerése kézenfekvő: szinte a szobrászat valamennyi technikája, fő világlátási, testet, teret kezelő-kihasználó módszere képviselteti magát a diplomamunkák sorában.

Ilyen például a figurális, realista alkotásmód, melynek jegyében ketten diplomáztak az idén, Kunos Kriszina Dóra, és Engler András. Munkáik a figurlitást eltérő módon értelmezték, de mindkettejüknék jóval többről volt szó több, mint mesterségbeli tudásról.

Kunos Krisztina Dóra helyspecifikus installációja egy nagy, téglalap alakú teremben kapott helyet, melynek hosszabbik, az ajtótól jobbra lévő részét töltötték ki fehér posztamensekre helyezett fehér gipszfejek: egy fiktív portré öntvényeinek egyedileg cizellált változataiból sorjázott geometrkius rendben 72 darab. A szabályos „portré-erdő” letisztult formáival, az ismétlődéssel egyfelől nyugalmat árasztott, ám ugyanezen vonások nyomasztó hatást is keltettek. Az „arctalan”, vak és néma tömeg képzete eszünkbe juttathatja Magdalena Abakanowicz figurális munkáit is, bár a hófehér, neutrális fejek jellege ellentétes is a lengyel szobrász munkáival.

Engler András a fenti tömeggel ellentétben egyetlen szobrot állított ki; viasz önaktot készített. Az egyenes álló, maga elé néző alak hallatlan finomsággal lett megformálva, mely utóbbit az anyag puha, meleg jellege is erősített. A hihetetlenül érzékeny, élethű megformálás azonban nem fordította át a művet a „realista” művészet gyakori csapdájába, a formák pontosságából adódó ürességbe. Az alak nyugodt tartását a jobb kéz nagyon finom emelkedése bontotta csak meg, ám ez a mozdulat tovább fokozta a férfiaktból áradó energia érzetét.

A látványhű kiindulás mellett organikus, természeti elemekből, illetve azok tágan értelmezett (vizuális) hatásaiból építkező, „absztrakt” alkotások is készültek az idén is.

Láposi Gabriella alkotása, a Boglya, egy különleges látványélményből kiinduló, rengeteg típusú asszociációs körből táplálkozó alkotás volt. Az embernagyságú, kaotikusan egymásba fonodó elemekből létrehozott mű valójában három ismétlődő formából állt össze, melyekből „nehéz volt káoszt teremteni”, ahogy maga a művész fogalmazott. Finoman megjelent a műben a geometrikus-szabályos és organikus-szabálytalan ellentéte is: az alapelemek négyzetes keresztmetszetű vas pálcákból lettek hajlítva, melyeken viasz applikációk jelentek meg – akár tövisekre felszúródott fürjek, jégcsapok képzeteit is keltve. Fontos tulajdonsága volt a műnek, hogy be lehetett menni a belsejébe, s hagyni, hogy körénk szövődjön egyszerre biztonságot adóan, de elnyeletést is asszociáltatva a Boglya.

Kulpinszky Renáta munkái is tájasszociációkat keltettek, bár egészen máshogy, mint az előző alkotás. A fehér falra helyezett zöld, a síkból csak finoman kimozduló formák ember által megmunkált tájak felülnézeti képeit, madarak absztrahált alakjait idézték, mintha a festészetből ismert „formázott vásznakat” láttuk volna térbe hajlítva. A geometrikus formákból építkező művek a nagyon erős, energikus zöldekkel is az organikus, természeti világot idézték meg.

Albert Farkas az eddigi évek kavicsai után munkái egyre növekvő méretének megfelelően hozta létre méteres alkotását: két, gömbszerűen összefonódó bírkózót, egy különleges, építészetben használatos betonöntési eljárással létrehozva. A Henry Moore formavilágára emlékeztető szobor rovátkolt-csíkozott felülete érzékeltette az alakok egymás felé mozdulásának ívét is, illeteve utalt a víz érintésére, amellyel az a benne található kavicsokat formálja.

Varga EszterEső című munkája nem okozott meglepetést, ő is a pár éve megkezdett alkotói vonalát folytatta, ő is monumentálisabb változatban. A sűrűn „zuhogó” vékony pálcák a diplomamunkán egy tájba fúródtak, amely köré furcsa ketrecet alkotnak. Az esőcseppek testet adtak annak az általában megfoghatatalan és az érzékeinkre bízott dolognak, amit egy műalkotás aurájának hívunk, annak a térdarabnak, amit az alkotás „kivág” magának a térből. Így a nyomasztó hatás mellett egyfajta térhálót alkotnak, amire felfeszülhetnek a tárgyak.

A látható valóság különféle értelmezései, illetve a természet ihletésének eltérő módjai mellett az ember által kreált „mesterséges” világ is több diplomamunkát megihletett.

Ordódy Tamás a Jazzanész portréja című munkájában visszanyúlt a 20. század eleji izmusok világszemléletéhez. A gép, jelen esetben a motor, mint az ember szimbóluma jelent meg, aki üzemanyaggal (az élet, a tapasztalatok) működik, s ezt felhasználva ad energiát, indul be. Amit létrehoz, az a zene, ez a motorra applikált trombitából is egyértelmű. A nemes anyagba, bronzba öntött mű a futuristák gépek iránti rajongását, Duchamp, Picabia, Leger „gépművészetét” is megidézi.

Németh József két betonszobrot készített, amelyeken a belső, fehér beton magot kívül sötét színű beton veszi körül, egy-egy nyíláson át engedve csak, hogy meglássuk e kettősséget. A kész műalkotást készülés közben, egy évig nem látta a művész, amíg az öntőformán dolgozott. Az architekturális asszociációkat is keltő mű így technikai bravúr is, s utal a magában fogalálás, befelé fordulás-kinyílás prpoblematikájára is.

Dajkó Tibor diplomamunkája háromszögszerű formájával, profilozásával első látásra építészeti elemnek is tűnhetett, ám az ívbe hajló részekből összeálló, sodronyok által lebegve tartott alakzat valójában legfeljebb fiktív építészeti elemként definiálható. A mű érdekessége volt még, hogy a tartó-szálak miatt igen súlyosnak, kőből valónak tűnt, ám valójában a pozdorja könnyű (és a statikai szerepet ismét csak kizáró) anyagából jött létre a műalkotás.

Pál Zoltán korunkra jellemző tevékenységeinkhez készített új jelzőtáblákat, melyek alapvetően követik az ismert formákat és színeket, grafikai jeleket. A táblák csak első ránézésre mai aktualitásúak: robbantani tilos!; vigyázat, taposóaknák!; molotovkoktélok dobálás tilos! és hasonló felszólítások képi jelei szerepelnek rajtuk, amelyek, ha kicsit is belegondolunk, nagyon is régóta aktuálisak már. A mű szándéka szerint a komoly-humoros, használatitárgy-műtárgy, high tech-lowtech ellentétpárokra is utalni kíván.

És végül két kivétel: az egyik régebbi korokhoz, világ-tudásokhoz vitt közel, a másik egy időtlen emberi probléma mai megfogalmazását adta.

Éltes BarnaNő ünneplőben című munkája a törzsi művészetek világát idézi, a rusztikusan megfont nőalak széles csípője, keskeny válla utal csak nemére, formái leegyszerűsítettek. Az alak mögött egy drapéria van felfüggesztve, amely nem egyszerű háttérként szolgál, nem csak saját teret teremt az alkotásnak. Utal az alak nemére is, és, a drapériák szerepeinek megfelelően, ki is emeli a világból – akár baldachinként, ágytakaróként, halotti lepelként tekintjük.

Borsós Miklós János munkájában a végtelen mai eszközökkel vizualizálható-asszociálható érzetét hozza elénk: detektívtükrök felhasználásával épített egy kvázi fényfolyosót. Az alkotás a sötétben elénk „vetíti” a mindig vágyott-keresett, az általunk ismert tér dimenzióján túllépő végtelent, az utat, amely a másik oldalra visz. Talán.