Rend a rendetlenségben

Az ornamentika alkalmazása Koncz András és Wächter Dénes szimultánképein

BORDÁCS ANDREA

A szimultán művek

A kortárs művészetben gyakran találkozni azzal a jelenséggel, hogy a művekben a különböző történetek, jelenetek nem lineárisan egymás után következnek, hanem egymás mellett vagy egymáson szemlélendők. Ráadásul a különböző műsíkok, rétegződések közt nincs hierarchikus viszony, sőt ezek az egymással egyenrangú elemek mind egyszerre befogandóak. A pszichológusok, filozófusok kutatásaik mellékkövetkeztetéseként gyakran foglalkoznak a szimultán észlelés és érzékelés jelenségével.

A kutatások alapvetően a primer észlelést vizsgálták, de a szimultaneitást mint művészet-befogadási élményt, még nem. Az irodalomban, mely alapvetően lineáris befogadású művészet, már korábban is történtek kísérletek ennek a szerteágazó, egymás mellett élő asszociációs halmaznak a megjelenítésére. A jelenség legjellemzőbb a videóművek esetében, ahol ez alapvetően úgy nyilvánul meg, hogy egy-egy mű egyszerre több falra vetül vagy épp több monitoron fut, ennek ellenére nem külön álló, egymás mellé helyezett vagy folytatólagos alkotások. Ezen alkotásoknak épp az adja a lényegét, hogy egyszerre kellene befogadnunk valamennyi szálát. A festészetben a szimultaneitás – bár erre a műfajra kevésbé jellemző – egymásra rétegződés által jelenik meg, magyar kortárs példát véve mondjuk: Koncz András, Várady Róbert, Wächter Dénes, Soós Nóra képein. A festészet esetében azonban nem okoz olyan befogadás lélektani problémát, mint a filmek esetében, viszonylag rögtön és „könnyen” értelmezhetőek a művek. E cikkem témája azon szimultán művek, melyeknek az egyik rétegét az ornamentika adja. Így e két halmaz metszéspontjába Koncz András és Wächter Dénes alkotásai kerülnek.

Gondolatok az ornamentikáról

Immanuel Kant Az ítélőerő kritikája című kötetében a szép mibenlétéről való eszmefuttatása során jut el a díszítőművészetig. A szép analitikája című fejezetben a szép általános érvényű meghatározását keresve különbséget tesz a kellemes és a szép fogalmak között, mivel a kellemes az, ami az érzékeknek tetszik, tehát a szerinte a gyönyör érzéséhez kapcsolható, s ez egy szubjektív érzet, s ehhez szubjektív érdek kapcsolódik. Szerinte a tiszta ízlésítélet független a vonzóerőtől és a megindultságtól (fenségesség érzete kelti). A közismert konklúzió: szép az, ami érdek nélkül tetszik. Az érdek nélkül tetsző forma keresése során eljut a díszítő művészetig. Ez a megközelítés más aspektusból jut el a problémáig, ma a szép fogalmát is másképp használjuk a szép fogalmát. Ugyanakkor ez a megközelítés nem számol az ornamensek eredendően szimbolikus jelentésével, amiről számos néprajzi leírásban olvashatunk.

Hannes Böhringer a Stílus és tárgyszerűség, Gondolatok az ornamentikáról című tanulmányában viszont a rend és rendetlenség dichotómiája mentén gondolkodik az ornamentikáról. Az alaklélektan művelőinek kutatásainak nyomán az ornamentika jelenségét arra az emberi attitűdre vezeti vissza, hogy az ember öntudatlanul, de önérdekből természeténél fogva hajlik arra, hogy a zavarokat elhárítsa, s valamilyen módon rendbe tegye, rendbe lássa a dolgokat, hogy „a még el nem készültet tökéletesítsük, a rendetlenséget rendbe oldjuk fel”. Ugyanakkor minden rendrakási kísérlet határokba ütközik. „Mindig megmaradnak a rendetlenség maradványai. Csak korlátok közé szorítják, félretolják, majd egy másik helyen újra felfedezik. Az eltakarítás, a rendteremtés annál inkább hajlik az erőszakosságra, minél kevésbé van tekintettel a zűrzavarban uralkodó rendre.” Úgy tűnik, valamilyen módon mindkettőre igény van az emberben, s az esztétikai élményét is az egyszerűség és összetettség, az áttekinthetőség és zavaró sokaság, mozgalmasság és nyugalom kereszteződése, a struktúrák és szimmetriák bonyolódása váltja ki. Ezek után talán nyilvánvaló, hogy ezt a sokrétű struktúrát talán legteljesebben az ornamentika képviseli, mely akár geometrikus, akár organikus formájú. Az összességében szinte áttekinthetetlennek tűnő motívumrendszer alapvetően a szimmetriára, az ismétlődő szabályos alakzatokból épül fel. Az ornamentika jórészében gyakorlatilag szimmetria, szabályszerűség ismétlődik szabályosan. Úgy tűnik, egyik legfontosabb feladata Alois Riegl ahogy az arabeszket nevezi – a végtelen mustra megmutatása volt, úgyis fogalmazhatnánk, hogy az ornamens tolakvás nélkül a világ végtelen mustrájára emlékeztet.

Ornamentika a kortárs magyar képzőművészetben

Az általam az ornamentika alkalmazása szempontjából elemzett két alkotó hasonló képépítése ellenére lényegesen más művészei attitűdöt képviselnek, s úgy vélem ebben az esetben ez nemcsak a szokásos „minden művész egyéniség”-jelenségről van szó, hanem belejátszik a lényegesen eltérő művészi szocializáció is, mely több mint generációs különbség, hiszen máskor a tizenvalahány év nem okoz ilyen lényeges szemléletbeli különbséget. Talán az a kulturális alapélményt adó kulturális környezet lehet a döntő hatású.

A magyar képzőművészetben a 80-as évek végén, 90-es évek elején többen is alkalmazni kezdték az ornamentikát a műveiken, de elég különböző módon.

Tót Endre (1938) bizonyos 90-es évek eleji alkotásain – bár nála tulajdonképpen a 70-es évek közepi esők és zérók is monoton ismétlődésük által felfoghatók ornamentikának – a festmény részét alkotó díszes rámát a kispolgári otthonok falát díszítő, festőhengerrel felvitt minták alkotják, mégis az arany és vörös indák többszörös egymást átfedése felvillantja a klasszikus keretek túlburjánzó ornamentikáját. Más festményein az ornamens mintái mint az ábrázolt mű jelenik meg. Az önmagában való szépség és esztétikum ironikus felfogásaként, a festőhengerrel sokszorosított tucat motívum szemben a művészet egyediség mítoszával. Tót a konceptuális művészet, akciók, fluxus stb., a Távollévő képek felől érkezik az ornamentikához úgy, hogy distanciát tart vele, ugyanakkor a teljes absztrakció Mondrianja is számos képén visszaköszön.

Koncz András (1953) a 70-es évek „fotókat csináltunk” közegéből érkezik a Heftige Malerie, az új vadfestészet szenvedélyes ecsetvonásaihoz (bár a vad gesztusok ellenére igen hidegek a képei), majd innen vált a többrétegű festményein megjelenő ornamentikához.

Napjainkban Wächter Dénes (1966) mellett még például Mátis Ritánál (1967) is fontos szerepet kap az ornamentika, de nála a festményeinek egzotikus és erotikus jellegét erősítik Pl. Nem voltam egyedül ma sem, Nana a kanapén (lásd ebben a lapszámban a ? oldalon), akárcsak az osztrák Elke Kristufek legújabb, fotóból festményre váltott alkotásain.

Koncz kontra Wächter

Koncz és Wächter műveiben közös a meglévő vizuális jelenségek kisajátítása, művészettörténeti motívumok, képek megidézése. Mindezt gyakran az ornamentika valamely formájával – organikus, geometrikus – keverik. Mindkettőjük képire igaz, hogy az ornamentika nemcsak kísérő, díszítő, mellékes elemként van jelen, hanem szerves része a képnek. Mégis lényeges különbség van a két alkotó attitűd közt, mely az ornamens használatában is megnyilvánul.

Koncz András képépítkezésében a különböző síkoknak kultúrtörténetileg mind kitüntetett szerepe van, az általa kisajátított, illetve megidézett vizuális motívumok vagy művészettörténeti mérföldkőnek számító ikonikus művek (pl.: Mondrian, Matisse, Tatlin, Picasso alkotásai) vagy a populáris kultúra szintén markáns, emblematikus eleme, mint például a Micky egér. Az ornamentika is ilyen folyton előkerülő kulturális motívum. Mindig megfigyelhető az aktív intellektuális reflexió a vizuális környezetünkre, s igyekszik olyan elemeket egymással összekapcsolni, melyek mind vizuálisan, mind tartalmilag is intenzív viszonyt létesítenek, többnyire a szembeállítás gesztusa fedezhető fel művein. Így például a Megesszük a 20. századot című festményén (ÚM, 2006/2, 39. o.) a szinte megállíthatatlanul burjánzó növényindák közé Mondrian-képet helyez, s ezzel kiegyensúlyozva az erőviszonyokat, s egyúttal megállásra készteti a mindent beborítani igyekvő növényzetet. Vagy a Piet Mondrian és Koncz András tapétamintában (2001) című képén az áradó vegetációt a mondriani struktúrák közé szorítva fegyelmezi.(Akár a Virágminta Mondriannal)

(Érdekes módon például Tót Endre, miközben vizuálisan teljesen másmódon reflektált Mondrianra és az ornamentikára, mint Koncz, mégis hasonló világérzés jelenik meg a két művésznél.)

Ez az oppozíció Mondrian írásából még jobban kiderül. „A Stijl – írja – meg akarja szabadítani az individuumot a »tragikus« elegyedülésétől és az univerzálissal harmonikus kötelékűvé kívánja alakítani. Az absztrakt festészetet univerzális dizájnná kell kiterjeszteni, olyan egyöntetű rend-alapvetéssé, mely varratmentes és átlátszatlan. Nincs már ornamens, díszítő varrás a toldáshelyeken. Az új alakítás átveszi a végtelen jelentés szerepét.”

(Gottfried Semper az ornamens eredetét a varrásban látta, mivel az ornamens egyszerre strukturál és elleplez. „A varrás az anyag, a szövetek és anyagok, a textusok végességének, töredékességének beismerése. Egymással összekötni és egybe kell tartani őket. Az összetoldozás, az egymáshoz varrás kényszere alkalmat ad arra, műgonddal valósíthassuk meg, hogy a szükségből erényt alkotva a varratot míves kötésbe és szövevényes csomózásba rejtsük…”)

Míg Koncz a különleges, kiemelkedő dolgokat tartja ábrázolásra méltónak, addig Wächter a tipikusat, a mindenhol előfordulót. Úgy tűnik ilyen szempontból Koncz intellektuálisabb, míg Wächter Dénes komplentatívabb alkotó. Szemlélődik a világban, s amit lát, minden vizuális információt áttranszformál a saját műveibe. Az általa megidézett festmények többnyire nem a főművek közül kerülnek ki, hanem szinte mind az „ilyet már láttam, de meg nem tudnám mondani ki csinálta” típusból valók másod-, harmadosztályú művészek művei. Más képrétegei is különböző szemléltető ábrák, mindennapjaink tájékoztató piktogramjai stb.

Az ornamens kettős természete

Akkor hogy is van ez? Hogy a különböző attitűd ellenére mégis mindketten előszeretettel alkalmaznak ornamenst a műveiken. Ebben is megnyilvánul a Böhringer-idézet, azaz hogy az ornamens számos kettőséget visel magán.

Koncznál minden képréteg külön-külön küzd a figyelemért, az ornamentika harsány színvilágával, erőszakos burjánzásával van jelen, olykor szinte be is kebelezi a többi képsíkot, alig látszik a másik réteg figurája. Nála inkább a klasszikus típusú, főleg növényi ornamentika jelenik meg, s próbálja meg birtokba venni a képet, nála mintha az egyes képépítő elemek harcból születne a mű. Ő főleg virágmotívumokat alkalmaz, bár kínai utazása után jobban megjelentek nála a stilizált, geometrikus jelegű ornamensek is.

Wäcternél az egyes képsíkok szinte összeolvadnak egymással, az ornamentika esetében elsősorban a körvonal jelenik meg, s nála ez gyakran geometrikus jellegű, például mór motívumként sejlik elő. Sőt, inkább az a jellemző nála, hogy ornamentikája többnyire felettébb sajátos, mivel nem a hagyományos motívumokat alkalmazza, hanem új, egyedieket hoz létre mindenféle tulajdonképpen említésre sem méltó motívumból, például árnyjátékból, emberfejekből, csecsemőjátékokból stb., s ezek a motívumok a szimmetria és ismétlődés által teljesen átveszik a kép struktúrájában is az ornamentika szerepét.

Míg Koncz Andrásnál az ismert elemek kisajátítása reflektált, azaz mindig olyat választ, ami fontos kultúrtörténetileg, valamilyen módon jelkép – a Micky egér mint a populatitás jelképe, Mondrián mint teljes letisztult absztrakció szimbóluma, Matisse a tobzódó vadságé stb. Ebből Wächter tulajdonképpen igazi kisajátító, mivel szinte nem is érdekli az általa ábrázolt vizualitás súlya, körbe néz a világban, válogatás, szelektálás, súlypontozás nélkül képes mindent modellnek látni.

Mellesleg a szimultán képek esetében is megfigyelhető az ornamens kettőssége. Mivel a szimultán művek a minket körülvevő világ sokféleségét, az egyszerre érkező számos ingerhalmazt szimulálják, amelyben nincs olyan típusú kitüntetett figyelem, mint például egy hagyományos műalkotás szemlélésekor, mégis az ember agya folyton kísérletet tesz arra, hogy valami módon rendet kreáljon ebben az áradó káoszban.

Az erről való kutatásaim ismertetése nem e tanulmány témája. A szimultán jelenségek a kortárs művésetben. Elhangzott a Napjaink vizualitása című konferencián, Veszprém, 2005. XI. 15–17. Megjelenés előtt.

Proust, James Joyce, Raymond Rassel, a noveau roman írói, Kafka, Cortazar stb. tettek próbálkozásokat áramló asszociációik könyves megjelenítésére.

Hannes Böhringer: Stílus és tárgyszerűség. Gondolatok az ornamentikáról. www.c3.hu/tillman/fordítások/Bohringer_Kis%E9rletek/Stil.html.

i.m.

i.m.