A boldogság lehetősége

Bekezdések Konok Tamás kiállításához

HUDRA KLÁRA

Sine loco et anno…

Művészete a magyar képzőművészet meghatározó része. Alkotásai az európai modern művészet magától értetődő darabjai. E sommás megállapításokat felülírva Konok Tamást olyan művésznek tarthatjuk, aki a 20. századi modern festészet „képviseletét” látja el a harmadik évezredben. Jól ismert életmű, mely az elmúlt időszakban, különböző léptékekben, mutathatta meg magát, rendszeresen, a hazai kiállítótermekben. A mostani kiállítás talán attól különbözik a többitől, hogy nagyobb kanállal méri a személyességet és az áttekintő jellegeget. „Sine loco et anno.” Visszatérő képcímekből önvallomás aztán kiállítás cím lett, ennek az Ernst Múzeum-belinek a címe.

Magától értetődő címválasztás, kiváltképp, ha az életmű indulunk ki, hiszen az a fajta sajátos absztrakció, melynek elkötelezte magát a művész valóban helytől és időzónáktól mentesen, szabadon tételezi magát, oly par excellance természetességgel, mint miként a fülünk nyitottá válik egy véletlenül meghallott dallam, vagy egy teljes odaadással végigült zenekari előadás befogadására. S magától nem értetődő, ha arra gondolunk, hogy Konok Tamásnál keresve se találhatnánk röghöz és történelmi időkhöz kötöttebb művészt. Könnyen és hatásvadászóan megfogalmazott illusztrációnak tűnhet, ám mégsem az: Konok absztrakt, geometrikus elvű festményeihez ősének, elődjének a magyar képzőművészetnek európai mértéket teremtő szobrásznak, Ferenczy Istvánnak a szobrászkörzőjét használja nap mint nap, a saját alkotói munkájához. Igaz, a nyomhagyó grafit, a csodálatos kézműves szerszám a körző szárához erősítve, óhatatlanul már korunk nagyipari terméke.

Kövek a bőröndben

Manapság kiállítás nem létezhet koncepció, azaz kurátori elképzelés nélkül. (Ez régebben sem volt másként, ám akkor egyszerűen kiállításrendezésnek hívták.) Konok Tamás művei ezúttal a következőképpen öltenek kiállítási „testet”: Az első kiállítási szakasz a Preludium elnevezést kapta, s a mester korai műveit mutatja be. Részben még a budapesti főiskolás évek alatt, részben a párizsi letelepedés útkereső éveinek egyrészt stúdiumszerű, másrészt experimentális alkotásait vehetjük itt számba. Lehetne-e úgy aposztrofálni, hogy a magyar festő európai festővé válásának etapjai ezek? A művész, akinek sorsa úgy hozta, hogy minden egyes életszakaszát, mobilitása révén, kellő távolságtartással és ezért páratlan ön- és korreflexitással képes interpretálni, egyszóval a művész nyújt fogódzót mindezeknek a megértéséhez. Így válik értelmezhetővé, hogy a főiskolán, ahol Csontváry látomásos festményei szolgáltatták a „dekorációt” a folyósokon (nem sokáig), Berény Róbert ismertette meg a cézanne-i alapelvekkel, oktatta a kompozíciók összhangzattanára, Bernáth Aurél a tonalitás és a térbeliség műtörténeti mélységeire, s ezekből a történelmi momentumokból válik érthetővé az a szerencsésen másfajta kommunikáció, mely az Andrássy úti épületben megvalósulhatott. S, ugyancsak ez által feltételezhetjük: akadtak érintkezési pontok az ötvenes évek Párizsával (az École de Paris-tól a Nouveau. Réalisme-ig és Yves Kleinig, stb.). Mégis Konok kollázsképei, melyek az asszimiláció időszakát meghatározták afféle tükörképek is voltak: az egzisztenciális és művészi statikusságból való kilépés tükörképei. Beszédes, regénybeillő – miként a mester egész életpályája – az a történet, melyben Konok eljutott az impresszionizmus szülőhelyére, a normandiai tengerpartra, s ott a homokból felszedett, összegyűjtött kövekkel rakta tele a bőröndjét. Vándorlás és röghözkötöttség, a látványra emlékező ábrázoló festészet és absztrakció – mintha ezt is szimbolizálná a tengermosta köveket egy kofferba gyűjtő félévszázados mozdulat. E korai évek zaklatott kollázsai, késő dadaista-szürrealisztikus képei a „mindent egyszerre” megmutatni vágyás és az egyben tartott festészeti kifejezésmód közötti útkeresés ma is frissen ható lenyomatai. Konok Tamás útja több „rétegben” is a választások útja, s a látványt a festészet gazdag eszköztárával szétbontó majd összerakó korai kollázsai a higgadt történeti visszatekintésben és a mostani megjelenésük meglepő intenzitásában mutatnak rá az elkövetkező, egyéni művészeti stílusra.

Ingres kutyája

A kiállítás második szakaszában Konok ún. élménymontázsainak egy egészen másfajta direktebb, ugyanakkor az előző, a látványkáoszt és a tiszta festőiség rendjét - szintetizáló szándékból - építkező képeihez hasonló, összetett munkáit mutatják be. Ezek a beszédes című, hol napló-, hol emlékmontázsok a klasszikus avantgárd szellemét követve idézik fel, a közvetlenség erejével, e gazdag művészi élet részleteit. Itt hirtelen ízelítőt kaphatunk a konok tamási festészet jellegzetes architekturális szerkesztettségéből. A festői életmű szerves részei ezek a munkák, melyek különböző periódusban keletkeztek. Az Ingres hegedűje, a Kivonatok erkölcsi bizonyítványomból vagy a Falon túl emlékezetes lapjai az ebből a szempontból legtermékenyebb nyolcvanas évek ikonjaivá lettek

Graphidion

„A hetvenes évek elején megindult munkáimban egy redukciós folyamat (…) a rajz alapvető lehetőségeire támaszkodtam. Ebben a periódusban indult meg a vonalak vékonytestű architekturája. (…) A graphidionok monokróm fekete ciklusában jelennek meg az elképzelt és minimumra redukált vonal-térkompoziciók. (…) Tipikus jelek és szimbólumok ebben a periódusban a geometrikus formák ..az Eclypse sorozat körmotivuma.” Konok Tamás önvallomása mellé Lucia Moholy ismertetése illik, mely a festő szubjektív architektúrájának legérzékletesebb megvilágítása: „Az összekötő ív még ma is érezhető a két művészet, a festészet és a zene között, főleg abban az értelemben, hogy a művész megkísérli: egy olyan szisztémát tegyen festészetének alapjává, amely a zenei gyakorlatban meghonosodott vokális és instrumentális rendszeren nyugszik. A zenei rend mellett színpadkép-szerű mozgásokat is beépít művészetébe, amelyek az egymást keresztező vonalhálózatokat még inkább sűrítik és gazdagítják: és mindez annak ellenére, hogy Konok minden tárgyi kötöttséget évek óta maga mögött hagyott. A közlésnek ebből a módjából fontos következtetéseket lehet levonni, ezek a művész alkotó módszerének elméletére és szándékaira mutatnak.”

Ismét az ős, és annak klasszikus főműve idéződik fel, a művészet antik, anekdótikus eredet-definiciójának megformálása, a Pásztorlányka márvánnyal körülírt alakjával. A pásztorlányka által rajzolt vonal (kedvese árnyékképe) és a térdeplő figura térből kimetszett sziluettformája kettős visszaigazolásával választja enigmának az ábrázolás nélküli, csak a vonalat, magát főszereplővé tevő alkotói rendszerépítéshez.

Így hozta létre a hetvenes években a Graphidion sorozat képeit, s velük egészen új és egyedi művészi tevékenységét, melyben a közös szervezőerő egyetlen dolog lett, lehetett - a vonal. A „téranyag” (a képsík) transzparens, pasztőzus illetve alapszínek meghatározta „anyag”: a vászon sík felülete. Innen képmezők válnak el váltakozó ütemekben, hogy a szabad és a kötött vonalak mint vékony rések, átmetszések, szakadékok avagy éppen ellenkezőleg, átvezető kötések tovább dolgozzanak a súlytalanná vált matérián. Faktúra, struktúra, textúra: a kép elviselhető könnyűsége.

Konok a posztmodern dekonstrukcióval szemben azt a fajta építészeti redukciót választotta, mely a klasszikus mértéket fejleszti, viszi tovább - a maga módján. A kiállítás ezen része, (nyílván ismét nem követve a szoros kronológiát), igyekszik a leghatásosabban a vonal, az elszabadult és megkötött vonal megjelenítésének különböző kompoziciónális megvalósulásait szemléltetni, az életmű törzsanyagából válogatva.

Konok újra és újra felhívja a figyelmünket mindent meghatározó meggyőződésére, miszerint: „A vonal anyagánál fogva a legszellemibb alkotóelem, amely képeimen a gondolatmenet harmóniáját és időbeli mozgását jeleníti. Úgy gondolom, hogy a festészetnek nem feladata, hogy a látványt utánozza, hanem, hogy a láthatatlant láthatóvá tegye Egy transzcendens világkép geometriájának «vékony testű architektúráját» találtam meg vonalhálóim világában. Képeimnek nincs története. Egy hely és idő (sine loco et anno) tér mélyén rejlő rend megteremtésére törekszem.”

A kritikus pillanat

A kiállítás negyedik szakaszában a Konok által megfogalmazott művészi program kiteljesedett alkotásainak aktuális darabjai kapnak helyet. A purista látvány-esztétika a zenei szinesztéziával von párhuzamot, a zeneiség által áthatott képiség, az ab ovo táblakép-festészetet vezeti el olyan dimenziókba, ahol már ott pulzálhat a személyesség is, megfoghatóan-megfoghatatlanul. Bonyolult és felelősségteljes feladat Konok művészetének elemzése, olyannyira mély és ágas-bogas gyökerekkel kapaszkodik a modern festészet altalajába, Szárba szökkenéséhez pedig nemcsak a társművészetek, hanem a filozófiai elmélyülés tápláló ereje is nélkülözhetetlen. De, éppen ezáltal nem válhat a művészre jellemző képarchitektúrális gondolkodás szárazzá és lelketlenné soha. Nagyméretű képek uralják a sokszor konkrét zenei párhuzamokat is felkínáló művek halmazát. Itt sem a kronologikus sorrend diktál, hiszen ezek az utóbbi években készült akril-festmények is követik művészetének lényegét, mely végső soron az anyagtalanság bénító erején való felülemelkedésben érhető tetten. Akkor is, amikor már a fehér papíron fehér formák monokróm szériában születnek, és akkor is, amikor szinte op artos pazarlással méri vizuális tételeit.

Konok Tamás ismert alkotói tudatosságáról. Talán ezért is magától értetődő számára, hogy a legteljesebb őszinteséggel, beengedje nézőjét alkotómunkájának fázisköreibe. A tökéletes mű tele van hibával - hangsúlyozza (Erdély Miklóstól - akihez egyébként jó barátság fűzte - ismerős a tétel: az alkotás tulajdonképpen az elrontások folyamatos korrigálását jelenti.). A tét tehát túl van az emberi-művészi munkán. Az örök („sine loco et anno”) dilemma, melyet kritikus pillanatként határoz meg a művész, egyszerre túl materiális és túl transzcendentális természetű: pusztán anyag maradt-e az elkészült mű, avagy képessé válik a szellemi minőséget nyert átlényegülésre? Vajon az, amit jobb híján „kegyelmi állapotnak” tart a művész, részesedett-e belőle, avagy …?

Sejthető, hogy Konok Tamás már jó ideje tudja a saját válaszait.

Konok Tamástól által idézett flaubert-i aforizmátból kiragadott részlet (a mondás így hangzik: a művészet egyenlő a boldogság lehetőségével).

Utalás a festő komolyzenei tanulmányaira.