Bordács Andrea
Kína-szindróma
Ázsia- és ázsiai reflexiók
a velencei építészeti biennálén
Velence, 2006. XI. 19-ig

Metacities – az idei velencei Építészeti Biennále hívószava, mely tükrözi, hogy az építészeti biennále a pusztán esztétikai minőségen túl a politikai, szociológiai szempontokra is egyre jelentősebb hangsúlyt fektet. Néhány évvel ezelőtt épp az volt a problémám a biennálén látható, amúgy felettébb izgalmas „épületfantáziákkal”, hogy ilyenekből egyet-egyet lehet építeni, de megválaszolatlan kérdés maradt, hogyan lehet egyszerre élhető és esztétikus városrészeket kialakítani. Ez pedig bizonyos szempontból nagyobb kihívás. Az utóbbi évek megváltozott szemléletű építészeti rendezvénye azt igazolja, ez a kérdés másoknak is fontos.
Az idei kiállítók a túlduzzasztott megavárosok által keletkezett problémákra keresnek alternatív válaszokat. Az egyik ilyen domináns jelenség a kínai migráció, ami az európai városokban való tömeges jelenlétük új üzleti, szociális, kommunikációs, kulturális, építészeti stb. helyzetet teremt, amivel mindenképp kell foglalkozni.
Számomra idén az volt a legszembeszökőbb jelenség, hogy a külvilág mennyire másképp látja a kelet-ázsiaiakat, mint amilyen az ő saját önképük, vagy amit ezen a biennálén szerettek volna mutatni magukból. Ma a „kínai” kifejezés valójában mintegy logóként magában foglal szinte minden távol-keletről származó dolgot (vietnamit, koreait stb. éppúgy, mint a valóban kínait), s gyakran az olcsó, rossz minőségű, alacsony technikai kivitelezésű termékek szinonímájaként használják. A kínai üzletek szinte minden európai nagyvárosban megtalálhatók, sőt akár egész kínai városnegyedek keletkeznek. Budapesten ilyen jelenleg még nincs, „helyette egy – különböző kulcsfontosságú sűrűsödési pontok (piacok, bevásárlóközpontok, fontosabb éttermek) – laza és szabálytalan hálózatát találjuk, amelynek látható épített elemei az itt élők fő tevékenységi körébe tartozó éttermek, boltok és az ezekhez kapcsolódó kiszolgáló funkciók .”1 A magyar pavilonban a re:orient – rejtett hálózatok architektúrája címmel reflektáltak a nálunk élő kínai közösségre. A projekt valójában két részből állt. Az egyik, a vizuális része a pavilonban látható kiállítás, a másik, a verbális, a katalógusban olvasható kutatások eredményeinek összegzése (pl. a hazánkban élő másodgenerációs kínaiak médiahasználatáról; a kelet-ázsiai bevándorlók épített környezetéről és térhasználatáról; a kelet-ázsiai kereskedelem építészeti vonatkozásairól; az új territóriumokról az építészetben témáról pedig rövid, de információ gazdag cikkek születtek). A két dolgot s a kutató teamet Nemes Attila koordinálta. A katalógus tartalmilag fontos írásokat közöl, ugyanakkor a kivitelezés meglehetősen „gagyi” (kínai?), túlságosan hangsúlyos grafikai megoldások nehezítik az olvasást.
A magyar pavilon kiállítási koncepciója a „Végy egy játékot, tanuld meg újrahasznosítani”2 elvre épült. A kutatások komolyságával szemben a látvány játékosságát helyezték (bár kérdés, hogy a látogatóknak, amennyiben nem olvassák a katalógust, mit mond ez a pavilon a jópofaságon túl).
Igazi ready made-ként a talált (vásárolt) bóvliból (nyávogó szőrmacskából, zörgő autókból, zenélő pingvinekből s egyéb, a Brehm számára is ismeretlen állatokból s más, eddigi ismereteim számára beazonosíthatatlan funkciójú világító tárgyakból) esztétikai igényű kompozíciókat „alkottak”. Csillogó-villogó, színes-szagos-zajos bemutatót. Mindenesetre szokatlant, de legalább emlékezeteset.
A dánok kevésbé vették könnyedre a kínaiakkal való együttműködés, együttélés kérdését, azt járták körbe, hogyan képes integrálódni a nagy hagyományokkal rendelkező kultúrkörből jövő népesség az ő létformájukba (a kínai hősi kultúrán, a népesség, a közlekedés s több más téma elemzésre került). Ők szemléltették a kutatásaikat fotókon és különböző ábrákon, s az ezek nyomán tervezett épületegyütteseiket, városrészeket is bemutatták, melyek állítólag a kínaiakat felháborították.
A magyar katalógusban Szemerey Samu tanulmánya épp azt a kérdést veti fel, hogy a robbanásban lévő kínai nagyvárosoknak milyen hatása lehet Európa építészetére, „ahol ez a folyamat látszólag csupán termékek és tudás áramlásán keresztül nyilvánul meg”.3
Ezekhez a sztereotípiákhoz képest, sőt éppen ezek ellenében fogalmazták meg magukat másképp a kínaiak és a japánok. Ha csak egy ilyen jellegű projekttel találkozom, az érdekesség szintjén marad a dolog, de az már nem lehet véletlen, hogy mind a kínai és a japán nemzeti pavilonban, az Arsenaléban  Tong-Li munkájában is teljesen más Ázsia-kép fogad minket. A Tong Li-projekt azt vizsgálta, hogy a kínai építészeti tradíciók milyen elemeit lehetne maivá formálni. Munkájának vezérmotívuma a hagyomány újraértelmezése, aktualizálása.
A kínai pavilonban a Wang Shu egy hatalmas, tájba helyezett „minimalista”, egyszerűségében is monumentális és látványos cserépinstallációját láthattuk, mely a tradicionális kínai építőanyagot alkalmazta az újabb technológiák helyett.
Míg a „kínaiakat” a bóvli, a low-tech szinte az egész világot ellepő áradatával azonosítják, addig Japán a high-tech világa. Mind a technikai eszközök, mind az építészet tekintetében a legmodernebb és legmagasabb szintű technikai, már-már futurisztikus elképzeléseket vártunk volna. Ehelyett a japán pavilonban Az ismeretlen japán építészet címmel Teronobu Fujimori csupa természetes anyagból (nádból, fából) készítette „építményeit”: templomot, mozit, lakóházvariációt.