Nagy Edina
Több kiállítás képei
Tízéves a STRABAG Festészeti Díj
LUMÚ, 2006. IX. 14–X. 29.

Több kiállítás képei, mégpedig klasszikus, falon függő, festett képei voltak láthatóak a nyárba hajló őszben a Ludwig Múzeumban közel másfél hónapig. Többségükben már ismert, vagy annak vélt képek, melyek nagy részével, ha máshol nem, hát épp a Ludwig Múzeumban találkozhatott már a közönség. A STRABAG-pályázatok és a jubileumi kiállítás szervezője, Pinczehelyi Sándor a díjazott művészektől korábbi és a kiállítás alkalmából készült műveket is bekért a tárlatra. A STRABAG-díj mint köztudott, festészeti díj, s ezen az első pályázati kiírás (1997) óta nem változtattak.
A jubileumi kiállítás tehát (szándéka szerint) áttekintést ad az elmúlt tíz év magyarországi festészetéről, annak is leginnovatívabb tendenciáiról. Ahogy a zsűri állandó, alapító tagja, Hegyi Lóránd a jubileumi katalógushoz1 írott megjegyzéseiben megállapítja:
„Az olyan hatásosnak tűnő témák, mint »a festészet a festészet után« vagy »a kép a kép nélkül« mindenképpen a festészeti médium állandó átalakulásáról, szerepváltásáról, funkcionális és nyelvi újradefiniálásáról tudósítanak. S miközben a festészet halála, vagy éppen újraszületése állandóan meghirdettetik, művészek generációi dolgoznak a permanensen újrafogalmazott festészet médiumában. Ez azt jelenti, hogy nincs festészet, csak festészetek; hogy nincs a festészetnek egy abszolút, univerzális, helytől és időtől független, bármikor és bárhol érvényes abszolút definíciója, hanem a mindenkori konkrét jelenségek hic et nunc érvényessége, a mindenkori konkrét festészeti jelenségek, metódusok, narrációk, referenciák egyedisége határozza meg a festészet történetileg konkrét jelentését.”2
Messze meghaladná ezen írás kereteit annak a (szinte költői) kérdésnek az eldöntése, hogy a festészetnek valóban van-e konkrét történeti jelentése, ám nem is célom, hogy erre választ találjak. S tulajdonképpen az a már-már közhelynek minősülő kijelentés, miszerint csak festészetek vannak, s hiábavaló lenne mindezek mögött valamiféle abszolút definíciót feltételezni, sem hat már a meglepetés erejével. Ám a kiállítás valóban tanúskodik a festészetek létjogosultságáról, metódusok, narrációk, referenciák és a többi egymásmellettiségéről. És a mindenkori zsűri – melynek állandó tagjai a díj megalapítása óta Hegyi Lóránd, Kovalovszky Márta, Néray Katalin, majd 2005-től Jerger Krisztina és Petrányi Zsolt, s 2006-ban a zsűrihez csatlakozott Készman József – ízléséről is.
E szempontot is figyelembe véve igazán érdekes végigmenni a kiállításon, ami a várakozásoknak megfelelően, meglepetést nem okozva, többé-kevésbé kronologikusan tekinti át az elmúlt tíz év szelektív festészeti (siker)történetét. Szinte szembeötlő az ízlések és áramlatok váltakozása a monokrómtól (Gál András) a tájképfestészetig (Hajdú Kinga), a „narratív” festészettől (Nagy Kriszta) a fotórealizmusig (iski Kocsis Tibor).
Amennyiben nem a szigorú kronológia, úgy a stílusbeli azonosság szolgált rendező elvként. Figuratív a figuratív, színes a színes, szürke a szürke, vagyis: monokróm a monokróm mellé, nagyjából ezt a képet tükrözte a kiállítótermek többsége. A túlságosan is logikus, kétszempontú elrendezés nem vált a kiállítás kifejezett előnyére, amely helyenként – s nem elsősorban magukból a művekből kifolyólag – meglehetősen egysíkú képet mutatott. Mindjárt a bejáratnál pl. a 2000-es és a 2002-es év díjazottjai, Hecker Péter és Radák Eszter kaptak helyet egymás mellett, szintén a feltételezett stílusbeli hasonlóságok alapján. Színesek, vidámak, harsányak a képek, sok rajtuk a néznivaló. A szoros egymásmellettiséggel és a képek nagy számával csak az a baj, hogy az avatatlan szem könnyen összemossa a csónakázó busót (Hecker Péter: Busó bevásárlószatyorral csónakázik, 2004) a színes virágos asztalterítőn imbolygó kávéscsészével (Radák Eszter: Ilyen dózis kávét tej nélkül képtelenség benyomni, 2002).
A másik kérdés, ami a látogatóban felmerül: milyen szempontok alapján döntöttek a szervezők a kiállított művek számáról? A nagyobból kevesebb is elég, a kisebből több is elfér, vagy esetleg valami más indok is megbújt a háttérben?
A rendezés ugyanis néhányaknak kifejezetten kedvezett – így pl. a külön termet kapott Soós Nórának vagy Cseke Szilárdnak, Szűcs Attilának, akiknek pl. nem kellett „osztozniuk” egy falfelületen másokkal; míg mások, fogalmazhatnánk úgy is, hogy ’pórul jártak’.
Haász Katalin és Vásárhelyi Zsolt képei például, bár nem állt szándékukban, szinte monokróm szürke falfelületet hoztak létre. A szorosan egymás mellé helyezett munkák sajnos, kölcsönösen gyengítették egymást, s mivel alkotóik nem ugyanabban az évben kaptak díjat, pontosabban, alkotói támogatást (Vásárhelyi Zsolt 2001-ben, Haász Katalin 2002-ben), a művek ilyetén elrendezését más nem indokolja, mint az, hogy a képek méretükben és tónusukban passzoltak egymáshoz. Ugyanilyen alapon kerültek egymás mellé feltételezhetőleg Braun András és Ernszt András (Braun András 1999-ben kapott II. díjat, Ernszt András 2003-ban alkotói támogatást) munkái, s mellettük alig észrevehetően – mert a méret nem passzolt – az 1997-ben különdíjjal jutalmazott Káldi Katalin filigrán karácsonyfadíszei.
Amennyiben azonban eltekintünk a rendezés hiányosságaitól, mindenképpen tanulságokkal szolgálhat a kiállítási körséta. Tanulságokkal a kiválasztás mechanizmusait, a módszerek és preferenciák sokféleségét és az ízlés változását illetően.
Sokféleségben mindenképpen az idei, 2006-os mezőny vezet: Kokesch Ádám díjnyertes, kisméretű, finom akril-plexi munkái, amiket az avatatlan szem szinte keres a kiállítótérben (ennek oka nem utolsósorban a plakátok, molinók, a kiállítás teljes reklámanyagának logójaként választott, kb. hússzorosára nagyított mű, az Untitled A I-II, 2006), s amelyek valóban szinte eltűnnek pl. Király Gábor nagyméretű, nyers, „klasszikus” festményei (A sportoló reggelije, 2005) mellett. Ehhez csatlakoznak még Szabó Ábel majdnem fotószerű ipari tájai (Gyártelep, 2006) vagy épp Cseke Szilárd különleges technikával készült erdősorozata (Velünk egykorú fák, 2004–2005). Az idei fődíj különben is kellemes meglepetés: Kokesch Ádám munkái mind az anyaghasználatnak, mind a technikának köszönhetően mégiscsak tágítják a pályázati kiírás műfajra vonatkozó szigorú határait.
A 2005-ös és 2004-es év kétségkívül a női művészeknek kedvezett: 2005-ben különösen a díjnyertes Szabó Dorottya, s az alkotói támogatásban részesített Moizer Zsuzsa munkái illeszkedtek a nemzetközi trendek közé. Szabó Dorottya lágy pasztelljei, a körvonalazatlan, kellemes figuralitás, Moizer Zsuzsa az újrafelfedezett és általa sajátos képi formába áttett örökifjú műfajokkal mint az önarckép, vagy technikákkal mint az akvarell, szorosan kapcsolódtak a nemzetközi irányvonalakhoz. Az ugyancsak alkotói támogatást kapott Soós Nóra pedig az örök női témák mint a bevásárlás, sminkelés, öltözködés stb. popos, könnyen megszerethető feldolgozásával tette teljessé a képet.
A 2004-es mezőnyben a díjnyertes Kovács Lola kitüntetett témája, a tekintet ugyanúgy magára vonta a zsűri figyelmét, mint Chilf Mária sajátos anatómiája vagy Juhász Dóra nonfiguratív, repetitív tematikája.
2003-ban a sajátosan értelmezett, adott esetben technicizált (a fődíjas Győrffy László – sajnos, nem tudok elvonatkoztatni a Terminátor-sorozattól) vagy éppen antikizáló (Oláh Mátyás László), klasszicizáló (Páll Tibor Krisztián), máskor pedig a sajátos fotorealisztikus (Csiszér Zsuzsi) figurativitás került a figyelem fókuszába.
Folytathatnánk a felsorolást, de nincs sok értelme a különböző évfolyamok feltérképezésével súlypontokat, ízlésbeli kontinuitást vagy éppen törésvonalakat körvonalazni, amelyek természetesen a díj alapításának évéig, 1997-ig visszakövethetőek lennének. Ugyanígy nincs értelme életutakat követni, latolgatni, mikor „jött be” a zsűri döntése, s ki az, aki nincs már jelen a kortárs festészeti szcéna nem túl népes (él)csapatában.
A díjazottak között minden évben vannak ún. „jól eladható” művészek – milyen furcsa, hogy szinte észre sem veszem, és művészekről, s nem a művekről beszélek, de az „eladható művész” kategória már régóta a szakzsargon része. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a díj, megalapítása óta, már presztízsértékre tett szert az alkotók, de főként a vásárlók, a magángyűjtők körében is, s mindenkinek rendkívül hasznos. Hasznos a befektetőnek, aki így a továbbiakban is befektet majd, a díjazottaknak, de ez, ugye, nyilvánvaló, s fontos a zsűrinek is, a szakmai kompetencia és a „helyes megérzések” okán. Figyelemreméltó, hogy, eladhatóság ide, eladhatóság oda, a STRABAG mint a díj finanszírozója, nem tart igényt arra, hogy részt vegyen a döntéshozatalban, akceptálja a mindenkori szakértői zsűri véleményét.
Az elismerés, némi költői túlzással, garantálja az üzleti sikert, ami természetesen a klasszikus műfaj sajátja is, ám a korábbi években díjban vagy alkotói támogatásban részesült művészek egy részének munkái azóta biztos befektetésnek minősíthetők.
S mindenképpen fontos adalék, hogy – és ez nem utolsósorban a pályázat szervezője, Pinczehelyi Sándor pécsi kötődésének is betudható – a díjazottak között szép számban találhatóak nem a fővárosban élő alkotók is. Az elhangzottakat és a díj történetének számos, itt fel nem vázolt epizódját összefoglalva: gratulálunk a díjazottaknak, a STRABAG-nak, és mindannyiunk érdekében további sikeres évtizedet kívánunk.