P. Szabó Ernő
Városok, építészet,
társadalom
A velencei 10. nemzetközi
építészeti biennáléról
Velence, 2006. XI. 19-ig.

A velencei építészeti biennálék rendezvénysorozatától nem idegen a tematikus bemutatók gondolata. Az „ősbiennálén”, még 1975-ben, a Giudecca végében álló szecessziós Stucky malom sorsával foglalkoztak a kiállítók, majd az első „igazi” biennálén A múlt jelenvalósága címmel szerveztek tárlatot 1980-ban. 1982-ben az iszlám országok építészetével, 1985-ben magának Velencének az épületeivel, azok rehabilitációjával, 1986-ban Hendrik Petrus Berlage munkásságával foglalkoztak. A csak 1991-ben rendezett 5. biennálén több tematikus tárlat is volt, a nemzeti bemutatók között különös figyelmet érdemelt az építészeti biennálék sorozatában először megnyílt magyar pavilon kiállítása a magyarországi szerves építészetről. A hatodik kiállítást 1996-ban Hans Hollein igazgatta, a központi kiállítás A jövő szenzorai – az építész mint szeizmográf címet viselte, a magyar pavilonban Bachmann Gábor A semmi építészete című kiállítása kapott helyet.
A 7. alkalommal a biennále igazgatója, a kiváló építész Massimiliano Fuksas a Kevesebb esztétikát, több etikát! mottóval hívta Velencébe az építészet sorsát – s ezen túl az emberiség jövőjét – szívén viselő építésztársait. Fuksas szerint ugyanis napjaink építészetének legfontosabb feladata, hogy olyan világméretű problémákra keressen választ, amelyeket nem egy-egy szakterület képviselői oldhatnak meg, hanem különböző területek szakemberei, s a szakembereken túl az emberiség különböző csoportjai összefogva oldhatnak meg. Az elmúlt évtizedek rendkívül gyors, valójában kontrollálatlan, átgondolatlan „fejlődése” elképzelhetetlenül nagy dimenziójúvá tette az urbánus környezetet a Föld egyéb területeihez képest, olyan megavárosok alakultak ki – Calcutta, Kuala Lumpur, Manila, Mexico City és mások – amelyek peremkerületeiben emberek milliói élnek nyomorban, s amelynek belső területein is már-már elviselhetetlenné váltak az infrastruktúra hiányai. Ezekben a városokban nő a bűnözés, az élet minősége megállíthatatlanul romlik. Négy évvel ezelőtt Massimiliano Fuksas, Több etikát, kevesebb esztétikát! címmel úgy figyelmeztetett az építész társadalmi elkötelezettségének a fontosságára, mintha csak arra is utalt volna, hogy az erről szóló közös gondolkodást a biennále keretein belül is folytatni kell – ami végül is a legutóbbi és a mostani szemlén is történik.
Két évvel ezelőtt Next címmel jelent meg Velencében a jövő építészetének számos lehetséges megoldása, a város és az azt körülvevő terület páratlan, de veszélyeztetett értékei megfelelő példatárral szolgáltak a rendezők mondandójához, ahogyan most is, hiszen a problémák lényegében nem változtak. 2004-ben az építészeti kiállítás egyik melléktárlata a szárazföldön elterülő Maghera, a több száz hektár területű olajfinomító és kikötő lehetséges átalakítását mutatta be. Hogy a tervek valaha is valóra válnak-e, ma is kérdés. Renzo Piano, napjaink egyik leghíresebb építésze, aki szeptember 10-én megnyitotta a 10. építészeti biennálét, s átadta az életműdíjat nem kevésbé híres tervezőtársának, Richard Rogersnek, távolról sem építészeti, hanem politikai kérdésnek tekinti az épített és egyáltalán, a környezet rehabilitálását, az emberarcú építészet megteremtését, úgy véli, „erős beavatkozásra” van szükség ahhoz, hogy elkerülhető legyen az egész Északkelet-Olaszország egyetlen nagy perifériává válása. „A városoknak nem szabad úgy tovább növekedniük, hogy elfogyasztják a környezetet. A városok belsejében lévő leromlott területek minőségét kell visszaadni, ahogyan azt Sesto San Giovanniban tettük.”
Ennek a projektnek, az egykori acélöntöde csarnokai helyén kialakuló új városi központ létrehozásának külön öszszeállítást szentel a 2006-os biennále az egyik központi helyszínen, az Arsenaléban, ahol Norman Foster egyik nagy munkája, a milanói Santa Giulia negyed revitalizációjának dokumentációja szintén a látogatók elé került. Milánó, a vele szinte összenőtt Torinóval együtt amúgy is főszereplővé vált a több száz méter hosszú kötélverő csarnokban, a Városok, építészet és társadalom című központi kiállításon. Újra azok a megalopoliszok kerültek ugyanis a biennále középpontjába, amelyekben mára a világ népességének jelentős része él. A városiasodás folyamata önmagában is óriási problémákat hozott a 20. században, hiszen ez a folyamat a föld számos pontján viharos gyorsasággal ment végbe. Míg száz évvel ezelőtt az emberiség 10%-a élt városokban, az ezredfordulón ez az arány 75%-ra növekedett, s egész régiókat elfoglaló megavárosok jöttek létre: Tokióban ma több mint 35, Mexico Cityben 20, Sao Paolóban, Bombayban és New Yorkban majd 19, Los Angelesben 12 millióan élnek. A legnépesebb európai város, London 9 millió felé közeleg, de Barcelona is ötmilliós városhalmazzá változott, hogy csak azok közül a metropoliszok közül említsünk néhányat, amelyek problémái, a hozzájuk kötődő megoldási kísérletek az Arsenaléban és a Giardini olasz pavilonjában megjelennek.
A biennále igazgatója, az angol Richard Burdett szerint az emberiséget fenyegető katasztrófa elkerülése érdekében a nagyvárosoknak meg kell újulniuk, s alkalmazkodniuk kell egyféle posztindusztriális helyzethez. „A tárlat elsődleges célja – fogalmazott Burdett – informálni és vitát kezdeményezni arról, hogy a városi környezetben élő közösség sorsa hogyan alakul abban az időszakban, amelyben a városok az emberiség egésze számára jelentenek kritikus helyszíneket.” Ebben a tér-idő koordinátarendszerén átívelő, dokumentumokban, fotókban, tervekben, makettekben megfogalmazódott párbeszédben a biennálén 16 metropolisz, 13 nemzetközi kutatóintézet, nemzeti tárlatai révén ötven ország, valamint 20 olasz építészeti iskola vett részt.
Az Arsenaléban felmutatott esettanulmányokhoz, a már említett városok mellett például Bogotá, Isztambul, Berlin, Sanghaj, Caracas nyüzsgő utcáihoz a Giardiniban régiókhoz, mikrokörnyezetekhez vagy éppen természeti katasztrófákhoz kötődő intézeti kutatások dokumentációja társult, de a központi épület középső nagy termeiben kaptak helyet azok a fotográfiák is, amelyeket a 20. századi metropoliszok vagy épen az ezredfordulós megalopoliszok különös szépsége inspirált. A C Photo Magazine által gondozott összeállítása a címnek megfelelően Városokról szólt, egyben azonban fotótörténeti kuriózumok tárává is vált a többi között Olivo Barbieri, Andreas Gursky, Eedward Muybridge, Bill Viola felvételeivel.
A nagyvárosok szépsége többnyire vasbeton és üveg – vagy éppen hullámbádog és hulladék anyagok – találkozásából született meg. A biennále egyik részkiállítása, a Citta di pietra viszont arra mutatott rá, hogy a 20. században más anyagból is születtek nagyvárosok, olyan anyagokból, amelyek mind funkcionálisan, mind esztétikailag tökéletesen illeszkednek alkalmazásuk helyéhez. A mediterránium kőből épült nagyvárosai Algírtól Szalonikiig, Baritól Alessandriáig az építészet egyféle aranykorát idézik meg, a 30-as évek világát, amely azután a történelem, az ideológia és a pénzvilág érdeklődésének változásai miatt a század második felében egyre kevésbé talált folytatásra. A törések, a nagyszabású urbanisztikai elképzelések, a kiváló művészeti teljesítmények és a városlakók életminősége közötti kontrasztok egyik legmegrázóbb példája Nápoly, amelynek perifériáján lakhatatlan, sokszor a szó szoros értelmében „élhetetlen” negyedek jöttek létre, s ahol most a kortárs építészet, művészet legprominensebb képviselői bevonásával formálják meg a metró tucatnyi állomását.
Csak néhány név a Metro-Polis című, a központi kiállítást kísérő tárlaton prezentált hírességek közül: Mario Botta, Massimiliano Fuksas, Zaha Hadid, Anish Kapoor, Hans Kolhoff, Gae Aulenti, Alessandro Mendini. Kapoor például óriási ajakként (amit nem kevesen bizonyára inkább szeméremajakként neveznek majd) tervezte meg a Montesantangelo állomás kijárati épületét, Boris Podrecca tervei szerint egyetlen óriási ufó belsejéhez válhat hasonlatossá a San Pasquale állomás belseje. Senki sincs azonban, aki komolyan gondolhatná, hogy Nápoly igazi építészeti, urbanisztikai problémáit megoldják ezek a sztárépítészektől, sztárképzőművészektől származó tervek, anélkül, hogy maguk a városlakók újragondolnák a tradíciókhoz, kulturális, közösségi értékekhez való viszonyukat. Ennek a folyamatnak a fontosságára figyelmeztetett a másik kísérő kiállítás, a kínai Tong-Li-projekt, amely a tradicionális kínai építészet gyökereit kereste meg, visszavezetve az épület homlokzatának az alapformáit a főnixmadár kontúrjaira, az „új gondolatot” pedig kiterjesztett szárnyú, meglehetősen sematikus emberfigurában fogalmazva meg.
Hogy hogyan kötődik a jelen a tradícióhoz, annak a problémának másik, valóban revelációszerű hatású megfogalmazására szintén kínai alkotó, a nemzeti pavilonban bemutatkozott Wang Shu vállalkozott, aki az Arsenale területén, a Giardini delle Tese-ben 1600 négyzetméteres installációt épített a tradicionális kínai építkezés egyik jellegzetes anyagából, a szürke tetőcserépből. Hasonló módon vizsgálta, idézte meg hivatkozási alapként a japán pavilonban Teronobu Fujimori a széles körben ismeretlen vidéki építészetet, a természeti anyagok felhasználásával, pontosabban magában a természetben végbemenő konstrukciót, amely, természetesen a maga szintjén, napjaink technikai színvonala felől szemlélve, de mégiscsak tökéletesen szerves kapcsolatot volt képes létrehozni a természet és az ember között az építmény segítségével.
Vagy éppen magával az építéssel, amely folyamat nemcsak a célszerűség, de a pszichológia, szociálpszichológia szempontjai szerint vizsgálva is meglehetősen izgalmas téma. Annyira izgalmas, hogy kifejezetten erre koncentráltak a francia pavilon kiállítói. Tizenkilenc részt vevő művész, illetve művészcsoport részvételével, Francis Lacloche komiszszár vezetésével olyan „metavillát” alakítottak ki, amelynek folyamatai, attól kezdve, hogy új építészeti struktúrát hoztak létre fémállványokból; azon át, hogy e térben a mindennapi élet folyamatait figyelhette meg a látogató, odáig, hogy maguk a nézők is részeseivé váltak a cselekménynek, az építészet és a közösségteremtés folytonos kölcsönös egymásra hatásáról beszéltek.
Ennek a kölcsönhatásnak a jegyében, egy-egy közösség sajátos fölépítéséből, karakteréből, fejlődési szakaszaiból következően, a legkülönbözőbb alapproblémák befolyásolják az építés aktuális feladatait. Az amerikai pavilonban a New Orleanst sújtó tengerár okozta károk helyreállításának a tervei jelentek meg, az izraeliben a háborús emlékművek tipológiáját tanulmányozhattuk, az orosz pavilonban pedig Alessander Brodszkij rajzai, fotói a várost mint az emlékezés és a képzelet által újraépíthető tárgyi-érzelmi együttesként fogalmazták meg. Egyben olyan installációként jelenítették meg, amelynek képzőművészeti értékei (akár a kínai vagy japán pavilonnál) egyenértékűek az építészeti kvalitással. A kétféle, egymást a legkülönbözőbb pontokon, módon átható művészet „csúszott össze” a magyar pavilon kiállításán is, amelyen nagyon jópofa installációt láthatott a közönség, csak éppen a villogó, csipogó együttes miértjére jöhetett rá nehezen – ha rájött egyáltalán. Magán a kiállításon ugyanis egyáltalán nem jelent meg a produkció egészének megszületését motiváló magyarországi kínai közösség, pontosabban meg sem említődött. Aki pedig később a katalógusból kíván tájékozódni arról, mi is történt a 2006-os építészeti biennále magyar pavilonjában (komisszár: Petrányi Zsolt, kurátor: Nemes Attila) az olvashat néhány sort, láthat néhány fotót a Józsefvárosi piacról, de fogalma sem lehet arról, hogy mit éltek át a magyar pavilon látogatói. Ha megütögették például a pavilon bejáratával szemben épült fal átlátszó műanyag tégláit, akkor a téglákban rejlő műanyag macskák panaszos nyávogásba kezdtek. Mintegy a balladában megénekelt Kőmíves Kelemenné harmadik évezred eleji, trendi örököseiként.