Pataki Gábor
Szür-naturalisták és „szür-kék”
Tiltás és tűrés. A Stúdió 1966-os és 1967-es kiállítása
Ernst Múzeum, 2006. IX. 24–XI. 8.

Az egyeduralomra építő politikai rendszereknek ritkán célirányos elvileg a demokrácia követelményei alapján álló szervezeteket létrehozni. Ahogy a Rákosi-diktatúra egyik fontos sírásójának a Magyar Írószövetség bizonyult, úgy rojtozta fel a Kádár-rendszer amúgy is puhább művészetirányítási metódusát az eredetileg éppen a feszültségek enyhítésére létrehozott Fiatal Képzőművészet Stúdiója. Az 1958-ban a különböző törekvések kanalizálására s nem utolsósorban a jól működő fiatal alkotói munkaközösségek vagyonának államosítására törekvő pártirányítás joggal szavatolt némi szabadságot a szervezetnek, a maga módján joggal remélve ezen kötelezettségek soha-be-nem-teljesítését.
Közben kiderült, hogy a szocreál felváltására javasolt, a Derkovits – Dési Huber – Uitz – örökségre építeni akaró, de mindebből csupán egy „szerkezetes”, enyhén geometrizáló posztimpresszionizmusig jutó új stíluskorszak hosszú távon legfeljebb a pártbizottságok és a házasságkötő termek reprezentációs igényeire nyújthat gyógyírt, így kezdeni kellett valamit az eddig csontvázként a szekrényben felejtett modernista-avantgárd törekvésekkel is. Amíg a kicsit az irodalmi élet „tűztáncosaival” egybevethető Máglya köziek1 (Fiastyúk utcaiak) hitbizományaként működött a Stúdió, nem is volt különösebb baj. Ám az utánuk a vezetésbe kerülők kezdték komolyan venni az addig csak papíron létező autonómiát. Létrehozták a szakmai-esztétikai kérdéseket tisztázni kívánó Elméleti Munkaközösséget, s 1966-ban elérték, hogy az Ernst Múzeumban rendezendő kiállításukat ne a Lektorátus, hanem saját testületük zsűrizze.
Abban a művészetpolitikai szituációban, amely ugyan hivatalosan az értékek sokszínűségéről beszélt, valójában azonban irtózott a különféle törekvések egymás melletti, világos artikulálásától (s még két évtizeddel később is szent borzadállyal fogadta a különböző irányzatok mentén szerveződő folyóiratok tervét) revelációként hatott az, hogy a szokásos egyenfőzelék helyett szürnaturalista, nonfiguratív, pop artos képek függtek egymás mellett a falakon. Az eltérő stílusok, művészetfelfogások versenyétől az apparátus rögtön zavarba jött. Tudta, hogy veszélyes szellemet engedett ki a palackból, de egyelőre megpróbált jó képet vágni hozzá. A Lektorátus ravaszkodó elhatárolódása a kiállítástól2 azonban már előrevetítette a következő év fejleményeit.
Mikor 1967-ben a Stúdió ismét saját válogatásában akarta megrendezni éves tárlatát, a hivatal mindezt már nem engedte meg: a sebtében összehívott „szuperzsűri” a falakról szedette le a szemléletét borzoló műveket. Nem sokkal utána sor került a renitens Stúdió-vezetőség menesztésére és egy olyan működési szabályzat bevezetésére, mely ismét a hivatalok jobbágyává fokozta le a szervezetet.
A különös a történetben az, hogy bár az apparátus nyilván nem ejtett krokodilkönnyeket a Stúdió védelmében, a támadás, a feljelentés a tagság közül indult ki. Az ösztöndíjakkal, Alap-vásárlásokkal megpatkolt középszer ugyanis 66-ban megijedt: mi lesz velük, ha rendszeresen a minőség lesz a kiállítások mércéje? Félelmeiket jól jelzi a szétvert vezetőség után újonnan felállított grémium elnökének, Veszprémi Imrének a megállapítása: „Elfogadhatatlan volt több ember számára, hogy pusztán szubjektív kategorizálás alapján valakit megfosszunk a kiállítás lehetőségétől a modernség látszatának ürügyén”3. Az aurea mediocritas egyik szószólója, Bugyil Ferenc festő meg is indokolta álláspontjukat: „azért nem szavazunk rátok, mert biztosan tudjuk, hogy mi nem kapnánk tőletek 1000 Ft-os Stúdió-ösztöndíjat”.4
A „szürkék lázadása” segítségével a hivatal így aránylag könnyen verte le a reformmozgalmat, a néhány időlegesen vagy véglegesen megtört művészpálya nem tűnt számukra túl nagy árnak a rendteremtésért. Az egyik fő perzekútor, Pogány Ö. Gábor 1968-ban már magabiztosan fröcsöghetett: „…nem kell annyira méltányolni a múltba ragadt individualizmus megrögzöttségeit, az egykoron ellenállásnak tűnt öncélúság megszokott reflexeit…az új nemzedékek gyanútlanabb könnyelműbb képviselőiből egyfajta állami ifjúság ötvöződött, kialakulhat belőle a népköztársasági ellenzék is…az egészséges fejlődésből következő elégedetlenség semmiképpen sem járhat együtt a burzsoá tudatformák rekonstrukciójával”.5
A magyar képzőművészet szerencséjére, mikor ez a belügynek szóló feljelentéssel elegyes publicisztika megjelent, már létrejöttek vagy szerveződtek a modern magyar művészet immár állami szervezetektől független kiállításai és csoportosulásai (Iparterv, Szürenon). A Stúdió történetéből egyet bizonyosan megtanulhattak a művészek: dőreség lenne bízniuk a hivatali gyámkodásban – a művészeti forradalmat az állami intézményrendszeren kívül kell megvívniuk.
Az Ernst Múzeum jól időzítette a Stúdió elbukott forradalmának feldolgozását az 1956-os forradalom 50. évfordulójára. Sok kitűnő, s még több korfestő jellegű művet sikerült összegyűjteniük. A fiatal művészettörténész kurátor egy fontos dologgal nem számolt azonban: hogy most történeti kiállítást kéne rendeznie. A fentebb röviden vázolt eseményeket ráadásul (a résztvevők s néhány a korral foglalkozó művészettörténész kivételével) szinte senki sem ismeri, ismerheti. A kiállításra gyanútlanul betévedő látogató megfelelő információk híján valószínűleg semmit sem ért az egészből. S ezen a katalógus sem segíthet: a nézőnek előre át kéne rágnia magát tanulmányain és interjúin, hogy egyáltalán kapiskálhasson valamit. Így pedig rögtön elbizonytalanodik az őt a falon fogadó, az összefüggéseiből kiragadott, dezorientáló Fajó János-idézet láttán, mely annak idején a kötelező szocialista obulus szerepét tölthette be. Majd az 1996-os kiállítás anyagából láthat egy kivonatot. Kissé bátortalan nonfiguratív próbálkozások váltakoznak kiérlelt főművekkel: (Karátson: Az ország, Lakner: Menekülő). Erős és hatásos a szürnaturalista blokk: Gyémánt műtermi csendéletén (Az idő melléktermékei) a lepkegyűjtemény s a kagylóhalom mellett a felhalmozott könyvek között manifeszt módon kandikál ki Read modern festészettörténete, Kóka és Korga képe a korszak fel-feltoluló atomháborús pszichózisának markáns kivetülése. Egy megújult, az emberi képességeket kiteljesítő szocializmus lehetőségeiben való őszinte hit tükröződik Vecsési ikonszerű Villanyszerelőjén, Herwerth József Lepárlóján. Mellettük szervetlen Picasso- vagy éppen Nagy István-utánzatok, későbbi önmagukra még alig emlékeztető művészek (Deim, Klimó), középszerű szobrok serege.
Ezek után következik a 67-es tárlat kizsűrizett anyaga, pontosabban annak „neoavantgárd” része. Köztük Altorjai mára már szegletkővé vált Integetős képével, friss lendületüket máig őrző Keserü Ilona-darabokkal, a magyar pop art egyik főművével, Konkoly La maison des Anges című kompozíciójával, egy remek Tót Endrével és Bak Imrével – és olyan tényleg gyenge produkciókkal, mint Lukoviczky csendélete vagy Józsa Bálint szoborterve. Majd, hogy a dologból amúgy sem sokat értő néző még jobban összezavarodjon, visszatérünk a 66-os kiállítás grafikai anyagához, ám e terem beugrójában ismét a 67-es elutasítottak következnek. Utóbbiak a Kádár-kor kedvenc „kétfrontos harcára” szolgáltatnak bizonyítékot: a zsürorok – teljesen következetlenül – a „hagyományos” anyagból is kiemeltek néhányat. Szó se róla, az itt látható művek valóban elég rosszak, de vajon Mustó János palóc ládás enteriőrje miért lenne gyengébb Demény Miklósnak ugyanezt a bútordarabot szerepeltető művénél, mely viszont vígan függhetett az előző évi kiállításon?
Ember legyen hát a talpán az a látogató, aki eligazodik e mostani bemutató abszurd szerkezetén. Ráadásul az ominózus 67-es kiállítás kegyelmet kapott részéről sem itt, sem a katalógusban nem találhatunk semmilyen információt sem. Így elmarad az összehasonlítás lehetősége.
Hiába hát a beléfektetett kétségkívül nagy munka, e kiállítás ebben a formájában nem képes meggyőző erővel felidézni az autonóm művészi gondolkodás és a hivatal, illetve a középszerűség egykori párviadalát.