Körkérdés

BORDÁCS ANDREA

Számomra általános jellemző volt az évben, hogy többnyire a nagy figyelemre igényt tartó kiállítások messze várakozásom alatt maradtak, s számos kisebb kiállító intézményben értek kellemes meglepetések.

2. Az év legnagyobb csalódása nem a művészek, illetve intézmények felől értek, hanem a kultúrpolitika felől. Folyamatos és többéves munkák, intézmények működése vált bizonytalanná. S noha többnyire jó részt mégis megtörténtek a kifizetések, illetve jövő évi kifizetéssel lehetett munkákat elvállalni, elbizonytalanította a művészeket, és a különböző feladatokban résztvevőket, ráadásul az egyes feladatokra felkért személyek számára a megbízó intézmények, illetve az őket képviselő személyek hiteltelenné váltak a késleltetett fizetésekkel. Rengeteg felesleges konfliktus született egymással régóta jól együtt működő partnerek között. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a politika szereplői számára nemcsak hogy nem evidens, de úgy tűnik fel sem merül az a tény, hogy kizárólag valamilyen kulturális eredménnyel lehetünk izgalmasak a világ számára.

Szakmai téren a várakozásom alatt maradt a Munkácsy-kiállítás, illetve a most látható munkái láttán érthetetlenül álltam azon érdemtelen tény előtt, hogy Munkácsy a legismertebb magyar művész a magyarok számára.

Szintén csalódással töltött el két olyan világsztár kiállítása, mint Gerhard Richter és Denis Oppenheim. Ezekben az esetekben nem magával az életművel volt problémám, hanem éppen azzal, hogy a bemutatott munkák, különösen Richter esetében messze nem adtak képet a művészek életművéről, arról miért is olyan jelentős művészek ők.

A legjobb kiállítások közé sorolnám Waliczky Tamás retrospektív bemutatkozását a Jövő Házában. Minden egyes munkáján látszik a technikai profizmus, és az, hogy valamely művészi tér, idő, perspektíva problémát próbálja meg körüljárni, van mondanivalója a műveivel. Váratlanság erejével és nagyon pozitívan hatottak rám Körösényi Tamás új szobrai a Műcsarnok apszisában.

Örültem, hogy idén egyre több helyszínen foglalkoztak a street art jelenségével, mely korunk vizuális képének szintén meghatározó jelensége a legitim, kiállítótéri művészet mellett.

Jól sikerült Gőbölyös Luca és Benczúr Emese székesfehérvári kiállítása, s a Várfok Galéria Arc poetica című tárlatán is számos olyan munkát láttám, mely váratlanul, s kifejezetten szépen vagy szellemesen oldotta meg ezt a feladatot (Nagy Gabriella, Nádler István, Győrffy László, Koncz András, feLugossy László). Maga a kiállítás címe is szellemes, jól megfogalmazza azt a gondolatot (akár véletlenül?), melyet jómagam is a Nárcissus utódai című, önarcképekkel foglalkozó cikkemben kifejtettem, miszerint minden önarckép valamilyen módon ars poetica. Sajnálom, hogy ez az egyszerű szójáték akkor ott nekem nem jutott eszembe.

3. Az év meglepetései, felfedezései közé tartozik Tóth Ágnes, akinek festészetét ugyan valamennyire ismertem már, de talán idén sikerült „befutnia”. Mind Essl-díjasként, mind a Kogart Alapítvány díjasaként. A másik fiatal művész, aki igazán szintén idén „debütált” Albert Ádám. Ő sem volt ismeretlen számomra, hisz róla is írtam már korábban egy katalógus előszóban, de a 2005-ös év néhány nagyobb bemutatkozási lehetőséget (a teljes veszprémi Csikász Galéria, Műcsarnok kis galériájában több hónap), önálló katalógust, számos publikáció hozott neki. Munkássága új színfolt a zománctáblával és a piktogramokkal foglalkozó hazai művészek sorában. A fiatalok mellett igazi felfedezés volt szerintem sokunk számára Reigl Judit a hazai művészettörténet számára eddig kevéssé ismert munkássága.