DÉKEI KRISZTA

Eltelt már pár hónap a Műcsarnok új igazgatójának kinevezése óta, mégis csak most, december végén jöhetett el az a pillanat, hogy tanúi lehetünk az intézet vezetőjével (Petrányi Zsolt) kiegészült kurátorcsoport (Készmann József, Molnár Edit, Páldi Líva) első közös bemutatkozásának. Az entrée a Magánügy? / Privat matter? című kiállítás, amely egyúttal a megújuló intézmény célkitűzéseit is elénk tárja. Mivel a művészeti élet szereplőire nem nagyon jellemző, hogy vállvetve összetartanának, sőt, afféle magyar mentalitásként a „dögöljön meg a szomszéd tehene is” beszűkült tudatállapotából tekintenek bármely rivális próbálkozásra, fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a Műcsarnok begyepesedett struktúrájának megváltoztatása mindannyiunk érdeke. Egy olyan állami és egyben művészeti intézmény, amely tárgyi feltételeiben nagyrészt megrekedt a 60-as évek végén, humán erőforrásai pedig a szocializmusban kialakult munkamorál élharcosaiként dolgoznak, nem nagyon válhat a kortárs nemzetközi Kunsthallék egyenrangú partnerévé. Ennek a lehetetlen helyzetnek a megváltoztatása pedig mindenkinek az érdeke, azaz közügy.

A kiállítás ingyenes kis katalógusába írt program szerint az intézmény vezetésének célja a megszokott kiállítási gyakorlat felülvizsgálata, azaz, hogy az ez idáig a kortárs művészek „templomaként” kezelt épület funkciója ne az egyes alkotók autoriter kanonizációja legyen, hanem olyan kiállítóhelyként működjön, ahol lehetőség van a különböző szakmai szempontok demokratikus párbeszédére. Szűnjön meg az intézmény kasztos, elefántcsonttorony-jellege, s lépjen a helyébe egy hatékony kommunikációval nyitottá váló, társadalmi tér!

Hogy nemcsak szépen hangzó elvekről, hanem tudatosan átgondolt gyakorlatról van szó, arra bizonyíték a kiállítás. A tér koncepcionális dizájnját – amely a kitüntetett kiállításnézői útvonalat tagolja – Kerekes Gábor tervezte. (A kitüntetettség persze nem jelenti azt, hogy a két oldalsó útvonal jelentéktelenebb lenne: kifejezetten jó párosítás volt például Kokesch Ádám hosszú falábakon álló, hideg és megközelíthetetlen Laboratóriumával szemben Csoszó Gabriella a Dunapart egész közelről szemlélt részleteiről, e sajátos „mikrotájakról” készült fotósorozata.) Kerekes a leharcolt állapotban levő posztamensekből (az egyiken például egy már halott szobrászunk neve is rajta maradt) és a kidobásra érett bútordarabokból különböző funkcionális, a művek kényelmes befogadását elősegítő, ülő-fekvő alkalmatosságokat állított össze, amelyeket hulladékanyagokból reciklált és a Retextil által készített színes ágyfotelekkel egészített ki. A középső termet teljes egészében egy tarka-barka sátortető borítja: a Chill-out sátor barátságos hangulatú félhomályában bárki nyugodtan heverészhet (és relaxál is) – ami ugye meglehetősen furcsa egy ez idáig szakralizáltnak tekintett közegben. A Műcsarnok templomra hasonlító alaprajzában az apszisnak mindeddig kitüntetett szerepe volt: ezt az olvasatot tagadja a rálátás elzárásával egy hatalmas, posztamensekből, pihentető textilmonstrumokból kialakított, minden oldalról megmászható Sziget. A pihenőhelyekkel tagolt, az alternatív kulturális események (pl. a romkocsmák, a Szimpla kertmozi, Sziget Fesztivál,Tűzraktár, Trafó, Kuplung, ambient zenei koncertek) hangulatát árasztó térkezelés egyértelmű nyitás a fiatal, 20–30 év körüli generáció felé, ami nem is csoda, hiszen a kiállító művészek átlagéletkora is csupán 34 év.

A kiállítás témája az egyéniségre reflektáló vagy személyes tapasztalatokból táplálkozó műalkotások és a kulturális köztér viszonya. Ezért sem meglepő, hogy a kurátorok által preferált médiumok nem a lehengerlő látványok közvetítésére, hanem az initimitás kifejezésére alkalmasak. Ilyen a grafika (Roskó Gábor talányos állatfigurái), a meditatív festészet (Szűcs Attila kollektív memóriából kölcsönzött, lecsupaszított sztereóképei), az akvarell (Chilf Mária „végtelennel randevúzó”, az egyéni tragédiát egyetemessé tágító sorozata) vagy a rajz (Vécsei Júlia apró, csak körvonallal ábrázolt „emberkéinek” mindennapi történetmorzsái). Továbbá a minimalista installáció (Benczúr Emese monumentális, pukkanós fóliába írt felirata: Never Close Enough to Things), a kisméretű videóinstalláció (Várnai Gyula a szűkülő-táguló Gutenberg-galaxist játékosan modellező munkája), az animáció (Pálfi Szabolcs kedvesen karikírozott, eredeti falusi szövegekkel mixelt, vezető nélküli Busza) vagy a szabadon rakosgatható hűtőmágnes (Rácz Márta focimeccsre átírt, kiragadott eseményeket társító „szappanoperája”). Interaktív művekben nem bővelkedik a kiállítás (bár rizikózni éppenséggel lehet), és nincs az információs és tömegkultúra vizuális kliséit felhasználó számítógépes grafika, digitális nyomat sem, csak a személyes kézjegyet megtartó, analóg technikával készült fotográfiák. Birkás Ákos fotóinstallációja (Gyűjtés) sajnálatosan mégis újra a szokásos, összekacsintós kasztrendszert állítja elénk: bármennyire is alapvető része Birkás munkásságának saját – a művészeti szcéna szereplőit felvonultató – környezete, szerintem nem az ilyen, Micimackó és barátai-típusú művekkel lehet nyitni egy szélesebb közönség felé.

Tudatos döntéseket ismerhetünk fel a kurátorok által felkért művészek névsorában is. Például a lassan túlhaladottá váló nőművészeti tendenciák helyett inkább a különutas (nő)művészeket preferálják. Fabricius Anna egyfajta saját élményeken átszűrt, inkább modellszerű gender-tematikát képvisel a fotóival (a meghívón is az ő egyik munkája látható), míg Loránt Anikó kiállított művének (Nem lép ki az ajtón és a világot megismeri), ennek a naplószerű vázlatsorozatnak a társszerzője – stíluskritikával nem elkülöníthetően – a kisfia. Szerepelnek a betagozódott intézményeket mellőző művészcsoportok képviselői (például Orbán György, Kokesch Ádám, Tibor Zsolt, akik a Hold utcai piacon vagy a Duna moziban is kiállító Klub-VH csoportban is közreműködnek) vagy az alternatív kultúra vonzáskörzetében alkotó közösségekhez (például a Sziget Fesztivál egyes helyszíneinek látványvilágát tervező Medence Csoporthoz, vagy a kender természetes felhasználását propagáló DNS alkotócsoporthoz) kapcsolódó művész (Magyar Gergely – Gerilla). Megjelenik a Magyarországon kevéssé ismert és gyakorolt globalizáció-kritika (The Randamroutines művészcsoport), a gyakran lenézett, aktivista murális grafika, a street art (Stark Attila), és a kiállítóterembe helyeződik a több műfajban is alkotó, rafináltan naiv egyéni hangú zenekarvezető, Rutkai Bori (alias Kovácsné Gyapjas Betonka) Super 8-as felvételek alapján összeállított „teremtéstörténete” is.

A kiállítás egyik, a címből is kikövetkeztethető célja lehet, hogy bemutassa egyes ismert művészek párhuzamos (nem ismert) művészi gyakorlatát: mondjuk kortárs művészek (Haraszthy István, Bak Imre) tulajdonában levő, kortárs képzőművészek alkotásaiból álló gyűjteményeket (JAVA-projekt, BBS). Ilyen meglepetés például a mások magánterében idegenként otthon levés kísérletét dokumentáló, 1997-ben készült videó (I’m home when I’m not) – Szacsva y Pál a rá jellemző, rétegzett-vetített fotómunkák mellett egy egészen új, játékos arcát mutatja a nézőnek, nem mellesleg pedig egy igen érdekes példát az intim privát terek megnyithatóságára. Kezdetben ilyen váratlanul ért KissPál Szabolcs videója (Szilánkok, Privát honfoglalás) is: egy zsidó temetőben látszólag véletlenül felvett és üldözőbe vett (csoda)szarvas képeihez társuló szöveg (keretként az entrópia atyjának és a Kristályéjszakának a felemlítésével) mégis arra utal, hogy a művészt, mint korábban is, a „referenciális rendszerek határvonalainak keresése, a kulturális és szemantikai tér, illetve a véletlen szerepe” foglalkoztatja.

A kiállítás nem kényszeríti passzív szerepbe a befogadót: az öncélú szórakoztatás, vizuális lehengerlés helyett a levegősen elhelyezett szellemes, ironikus és elgondolkoztató művekkel kelti fel a figyelmet. Ebbe éppúgy belefér a szomorú tűnődés a reális időn kívül álló nagypapának visszaadott élet fölött (Esterházy Marcell), mint a visító röhögés Gerber Pál önironikus diasorozatán (A művész útja az intézménybe, ahol nyitott szemmel álmodva kiállítja önmagát). Vagy mint a művészeti közteret elfoglaló partizánakció, melyben az alkotó csupán egy képcédula elhelyezésével annektálja a felirat feletti fehér falat (Mécs Miklós:Mű nélkül). Mi ez, ha nem a Műcsarnok fizikai és jelképes kontextusának átértelmezése?

web design: Atóca