Körkérdés

HUDRA KLÁRA

1. Annak ellenére, hogy természetesen a 2005-ös év kiállításainak csak egy igen kis töredékéről állíthatom, hogy aktív szemlélője voltam, mégis csábító annak a lehetősége, hogy letehetem voksomat egynémely üdvözítő jelenség, kezdeményezés, művészi megnyilatkozás mellett. A 2005-ös év, úgy gondolom, a modern magyar művészet történeti és kortárs értékeinek egyre tágabb és artikuláltabb reprezentációjának volt az időszaka. Meglepően gazdag év volt az elmúlt esztendő. Az más kérdés, hogy a jól „bevált” szakmai „elégedetlenkedés”, a művészi diskurzussal sokszor aszinkron műkritikusi-elemzői gondolkodás és nyelvi kifejezésmód sokszor nem találja meg azokat a találkozási pontokat, amelyek által a hazai kulturális életben a többi művészeti ág „sikertörténeteihez” hasonlóan érvényesülhetne a képzőművészet, annak ezerféle ága-boga, alternatívtól a main stream-ig.

Fontos kiállítások voltak meglátásom szerint például azok a gyűjteményes kiállítások, melyek tanúbizonyságot tettek arról, hogy a progresszív képzőművészet értékként őrzendő a köz- és a magánszférában egyaránt. Ilyen kiállítás volt a Fővárosi Képtár új szerzeményeit bemutató tárlata a templomtérben, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet beszámoló kiállítása a Budapest Galériában, Gaudens Pedit gyűjteménye Győrben és a Ludwig Múzeum újjárendeződése a Művészetek Palotájában. Az egyéni életművek a klasszikus avantgárd tendenciózus bemutatására is új lehetőségek nyíltak, például Pauer Gyula és Peter Weibel műcsarnokbeli gyűjteményes kiállításaival komoly előrelépések történtek a nagy volumenű paralel egyéniségekhez méltó kiállítások reneszánsza felé. Nem hagyhatjuk ki a másik végletet sem, a főváros hidroglóbuszán kívüli helyszíneket. Így a Hatvani Múzeumban elindult kiállítások sorára érdemes felfigyelnünk, egy „lappangó” gyűjtemény előterében olyan új felfedezéseket hozó tárlatokra, mint Bukta Imre és Palkó Tibor festményeiből rendezett kiállítás, itt kifejezetten a szembesítés jegyében. A kurátor-múzeumvezető, aki konokul igyekszik feléleszteni ezt a hajdani művészeti központot, nem mellékes szereplője a történetnek. Mert ha kiállításról beszélünk, akkor beszéljünk e műfajról a maga nemében: az egyszeri és megismételhetetlen esemény kerüljön fókuszba, az, amit akkor és ott láttatni engednek, bemutatni akarnak egy avagy több meghatározott szándékkal. Ebből a szempontból, azt hiszem, Kicsiny Balázs kiállítása a velencei Magyar Pavilonban – persze nem függetlenül magától a nemzetközi eseménytől – egy nagyon kompakt, végiggondolt kiállítás volt, sok és termékeny kontextust teremtve.

2. Csalódások nincsenek, csak rosszhangulatok, vagy pontosabban afféle „többletakarások”. Gerhard Richter német festőművész utazótárlata, egy „világnagyságot”, egy korszakos „fenomént” lett volna hívatott hazai földön először, eredetiben bemutatni. Halovány kísérlet lett az eredmény, az igazi helyett holmi laptopos másolatot kaptunk. Így hát talán már nem is olyan nagy baj, hogy szépen néma csendben megannyi társítható program és szellemi-pedagógiai reflexiótól mentesen, tűnt fel és el. (Bár korábban például Andy Warhol a 80-as évek végén – és nemcsak azért, mert a pop pápájáról volt szó – igen csak „nagyot tudott szólni”.) Az a számunkra újdonságként felmerülő elgondolás, miszerint a képzőművészeti kiállítás legyen közönségbarát és médiasiker szintén nem lehet negatív tendencia önmagában (Monet-tól Munkácsyig), az azonban a jelek szerint is elgondolkodtató hogy hogyan és miként kell nekiállni a nyugat-európai mintára működtetett merkantil-múzeumstratégiának.

3. Az a tapasztalatom, hogy nagyon érdemes a földrajzi „helyhez kötött” kezdeményezések mellett hitet tenni: ilyenek lehetnek például az aktuális alternatív helyszínek mellett a tradicionális művésztelepek Nyíregyháza-Sóstótól Mórig, Pakstól Szolnokig: én tehát most nem egy műre vagy művészre, hanem a művészek és művek „tartozkodási helyére” szavaznék.