KOLLÁR JÓZSEF

A művészek felelőssége a jelalkotók felelőssége; a mi általunk hátrahagyott jelek alapján tudatosodik majd a jövő századok emberében, hogy éltünk és gondolkodtunk.

Waliczky Tamás művészete (különösen az általam elemezni kívánt Trilógia) elsősorban metafizikai kérdésekre irányul. A metafizika mint köztudott, a „fizikán túlit” jelenti, „az első alapelvek” kutatása, illetve az ontológia problémái találhatók a centrumában. (Napjainkban a gondolkodásról való gondolkodás értelmében is használják a terminust.) A metafizika központi magja az ontológia, amely a létezés tanulmányozásával foglalkozik, vagyis azzal, hogy miből áll a világ. Az ontológia problematikája látszólag egyszerű, hiszen egyetlen mondatban megfogalmazható: „Mi van?”. A kérdés egy szóval megválaszolható: „Minden”. Ebben a válaszban mindenki egyetért, hiszen azt állítja, hogy ami van, az van. Csupán a részleteket illetően nincs egyetértés évszázadok óta. Néhány filozófus, például Quine, nem szeretik a túlzsúfolt univerzumokat: „Sérti esztétikai érzékünket, hiszen a lakatlan tájakat kedveljük…” (Arról, ami van). Szerinte létezni annyi, mint egy változó (műnévmás, például x) értékének lenni, a digitális univerzumban létezni annyi, mint programok által kezelt adatnak lenni. „A számítógép a világ megismerésének új eszköze lehet. Előkerülhetnek a régen elfelejtett tudások mértanról, matematikáról, logikáról, a valóság ezerarcú formáiról. Tudomány és művészet újra összekapcsolódhat. Elveszítjük az egyszeri, megismételhetetlen gesztust, de nyerünk egy új gondolkodásmódot. Esetleg ráébredhetünk, hogy a gesztus nem is olyan fontos, hogy a műalkotások mindig is tartalmukkal hatottak” (Waliczky Tamás: A számítógépes művészet kiáltványa).

A számítógép által generált világban olyan lények élnek, mint a logikával foglakozók idegeit borzoló Pegazus, amely valójában nem létezik. Egy nemlétező tulajdonságairól való beszéd komoly logikai, ontológiai problémákat vet fel, s ez minden fikcionális dologra igaz, így Waliczky Tamás Erdő című művére is, amely a quine-i szándékokkal összhangban meglehetősen redukált ontológiára épül, ugyanakkor mégis alkalmas egy platóni értelemben zsúfolt univerzum ábrázolására, egy bonyolult architektonikájú, képzeletbeli térben való utazás élményének megjelenítésére.

Az Erdő komputeranimáció, olyan háromdimenziós tér, mely egy fáról készült fekete fehér rajzból kiindulva készült. A művész által alkotott program lehetővé teszi, hogy az erdőben minden irányban mozogni lehessen, miáltal egy végtelen utazás élményévé válik a „célszerű lődörgés”. Az Erdő univerzumának ontológiája egyrészt tehát reduktív, hiszen egy fáról készült rajzból építkezik, másrészt a viszont nagyon bonyolult struktúrájú képzeletbeli térben találja magát a néző, követve a virtuális kamera meglepő mozgását. Waliczky szerint ez az ontológia a számítógépes művészet lényegi ismérve. „A kényszerű korlátok – felbontás, szín – találékonyságra ösztönözhetnek. Ráébredhetek a szűkszavú fogalmazás előnyeire, hogy milyen kevés elemből felépíthető egy látvány, milyen egyszerű eszközökkel is létrehozható egy kép” (A számítógépes művészet kiáltványa). A „mi van?” kérdésre tehát az Erdő azt válaszolja egyrészt, hogy egy fáról készült rajz a világ, másrészt viszont a bonyolult mozgásokat végző virtuális kamera és egyéb programozási bravúrok révén egy végtelennek látszó univerzum „van” jelen. Az Erdő a sajátos utazás következtében az idő művészi ábrázolásának is izgalmas darabja. Heidegger szerint az idő azonos az „ittléttel”, mely akkor válik valóban önmagává, mikor előre fut önnön elmúlásához. Ebben az előrefutásban alakul autentikus idővé, ily módon lesz valódi ideje. Az idő, mivel az enyém, nem homogén, hanem idők által szabdalt. Az idő az individuáció elve. „Az ittlét – mely az átlagosban tartózkodik – az előrefutás jövőiségében válik először önmagává; az előrefutásban lesz láthatóvá saját egyedüli sorsának egyedüli egyszeriségeként, itt és mostjaként, a maga egyedüli elmúlásának lehetőségében” (Martin Heidegger: Az idő fogalma). Waliczky erdeje számomra ezt a furcsa előrefutást reprezentálja, vagyis az „idő időit”.

A Tájkép című műve szintén az idő problematikájával foglakozik. Az animáció egy esőben ázó falut jelenít meg, és azt a pillanatot ábrázolja, amikor hirtelen megáll az idő. Az esőcseppek mozdulatlanul a levegőben maradnak, csak a virtuális kamera él tovább a halálba fagyó, és ezáltal autentikussá váló vidéki időben. A falu ideje megáll, a kameráé azonban tovább folyik a múltból a jövő felé. Az egyik idő autentikussá válásának tehát csak úgy lehetünk szemtanúi, ha egy másik továbbra is inautentikusan telik. A kamera „átlagosban tartózkodó” ideje teszi lehetővé, hogy a falu „sorsának egyedüli egyszeriségeként” megmutatkozzék. A kamera ábrázolja az elmúlásba való előrefutást, különben mindez láthatatlan maradna: a falu halálának ideje kívül van önnön idején, csak egy másik idő által válik „mérhetővé”.

Ugyanez az időproblematika tematizálódik Az út című művében, mely egyben reflexió a pespektívikus ábrázolásra. A 3D-s komputer animáció a centrális perspektíva mögött rejlő ontológia megsemmisítése: egy küklopsz tekintete helyett, ami a végtelent szimbolizáló horizontra szegeződik, s amely elképzelés mögött egy neoplatonista metafizika található, a kétszemű Waliczky az enyészpontot a lehető legközelebb helyezi a nézőhöz, miáltal az épületek váratlanul eltűnnek a befogadó tekintete elől. Ráadásul minél távolabb van egy objektum, annál nagyobb, és minél közelebb, annál kisebb. Az animációban látható három futó alakra is igaz mindez, a legközelebbi a legkisebb és a legtávolabbi a legnagyobb, viszont az ő méretük sohasem változik, szemben a néző szeme elől eltűnő faluval. Számomra a futók reprezentálják a heideggeri értelemben vett inautentikus időt, szemben a furcsa és a néző szeme elől a halába tűnő faluval, mely előrefutva önnön elmúlásához, megtalálja saját, a csak rá jellemző idejét. A három alaknak a levegőben való futása kifejezi az út szellemi jellegét is egyben, ugyanakkor a cél elérhetetlenségéből eredően a „lét elviselhetetlen könnyűségét”. Nem könnyű megtalálni a „hazafelé” vezető utat. „Úgy érzem magam, mintha eltévedtem volna és valakitől megérdeklődném a hazafelé vezető utat. Azt mondja, majd ő elvezet, és elindul velem egy szép, sima úton. Egyszerre csak véget ér az út. S ekkor így szól: »Most már nem kell egyebet tenned, csak megtalálnod az innen hazafelé vezető utat« (Wittgenstein: Észrevételek).

A trilógia harmadik darabja, a Kert, szintén a centrális perspetívára való reflexió darabja. Az egyszemű küklopszként látó mozdulatlan felnőtt helyett a kétszemű, örökmozgó, kíváncsi gyermek világát és nézőpontját állítja a középpontba. Waliczky által „vízcsepp-perspektívának” keresztelt ábrázolási mód teszi azt lehetővé, hogy az univerzum minden objektuma, a mindig centrális helyet elfoglaló gyermekhez való viszonyában reprezentálódjék. Ez nem egy külső, rögzített nézőpontból való világdarab megjelenítése, hanem az ábrázolt univerzum belülről tárul elénk. A mindent tudó külső szemlélő látásmódja helyett az önnön világával dinamikus viszonyban lévő ágensé, a felfedező archetípusának tekinthető gyermeké vagy a gyermeki kíváncsiságé. E szerint a metafizikai megközelítés szerint a világ végső elveire való rákérdezés mindig szükségképpen belső helyzetből történik, és nem a világon túli, vagyis isteni perspektívából. Az örökkévalóság nézőpontja csak áttételesen adatik meg számunkra, a rendszerből való kilépés élménye, például a vallási tapasztalat által.

Utóbbi élményhez nagyon hasonló számomra, amit Waliczky Tamás az idővel tesz a Tájkép című művében: hiszen olyan ismerős és annyira kelet-európai, mégis megrázó és „szép” (idézőjel nélkül soha!), ha megáll az idő.

web design: Atóca