MÁTHÉ ANDREA

A négy kiállító műveit nem a tanulmányok, a doktori iskola vagy az „eredményesség” szempontjai alapján szeretném láttatni, mivel szándékom, hogy elkerüljem az ezzel járó – valószínűleg hamis útra terelő – csapdákat. Hiszen attól, hogy négyen egy intézményben, egy időperiódusban, egy hagyományból tanulnak, még nem jelenti azt, hogy ezek alapján összemérhető az, amit műveikben létrehoznak. Fokozottan igaz ez akkor, amikor nem is hagyományos értelemben vett hallgatói státusról van szó, hanem felnőtt (részben), érett alkotókról, akik arra vállalkoznak, hogy az éppen születendő alkotásaikat, művészi pályájuk egy szakasza során létrejött műveiket intézményes elvárásokba illesszék bele, ezzel eleget téve a DLA-program (gyakorlati) követelményeinek. Ugyanakkor ezt a kötöttséget és előírást sikeresen kell ellensúlyozniuk a „szabad művészetek” és a művészi szabadság érvényesítéséért, hiszen e nélkül nem lenne értelme és tétje munkáiknak.

Azt választanám kiindulópontul, amit Rényi András fogalmazott meg a festészetre vonatkozóan, de amelyet kiterjeszthetünk általában a művészetre is, amennyiben elfogadjuk, hogy az „nem idegen-közömbös tárgyakkal történő manipuláció, nem optikai szemfényvesztés vagy technikai bravúr, hanem fizikai tevékenykedés, testek közötti kommunikáció, modell és festő [alkotó] közvetett érzéki érintkezése. … A képmásnak, a lét árnyékának, ahogy Lévinas mondja, saját, tapintható teste van, amely a festő és modellje közé simul. Ebben az értelemben az alkotói folyamatra, a létrehozásra, az úton létre, az alkotó-mű-néző hármasának dialogicitására és kommunikációjának terére is figyelhetünk, miközben a műveket – a „képmásokat” – szemléljük. A kiállított művek a test/ek és a tér/terek közötti kapcsolatot különböző módon tematizálják: hárman – Guttman Barbara, Nyári Zsolt és Varga Rita – a testre helyezi a hangsúlyt, Korodi János pedig a térre.

A technikailag a hagyományos festészet eszközeivel készült nagyméretű Korodi János-képek (mestere Tolvaly Ernő) erős – főként a vörös és a fekete – színekkel és a lendületesen felvitt, a geometrikus formákat megbontó, de azokra emlékeztető alakzatokkal utalnak a perspektivikus térlátáson túlira. Az itt kiállított néhány festménye csupán része annak a folyamatnak, amely a konkrét terek megfestésével kezdődött, és fokozatosan jutott az absztrakt terek különféle szintű megjelenítéséig. Így létrehozott művei, melyek a gesztusfestészet, a hard edge és a figuralitás elemeit is egyként alkalmazzák, hűvösnek és gigantikusnak, az emberi dimenziókat túlszárnyalónak tűnnek, bár az alkotói szándék – feltehetően – arra irányul, hogy felhívja a figyelmet arra a láthatót meghaladóra, ami mégis hatása alá vonhatja egész testi valójával az embert.

Nyári Zsolt (mestere Bencsik István) ellenpontozásokra – függőleges/vízszintes, légies/tömör, sötét/világos, kicsi/nagy - épített két plasztikája pop artos ötleten alapul, amelynek összefüggései kezdetben rejtettek, majd hirtelen, egyszerre tárulnak fel a befogadó számára. A két plasztikán megjelenő ujjlenyomat – a test egyik legegyénibb, legkarakterisztikusabb része – első pillantásra mind eredeti méretében, mind nagyításban másnak tűnik, mint ami. A figyelő szem és a körbejáró tekintet számára heurisztikus felismerésként villan be a plasztikák mikéntje és hogyanja, összetartozásuk megtorpanásra késztető térbeli megfogalmazása. Az anyaghasználat – kő, fém, kerámia – erősíti a különbözőség és összetartozás együttesét, a testtudatra- és tudatosításra történő reflexiót.

Guttman Barbara és Varga Rita anyag- és eszközhasználatukban különféle technikákat ötvöznek a hagyományos festészettől a diatechnikán és hanghatásokon át a videóig. Guttman Barbara (mestere Keserü Ilona) egyik installációján a fanyar iróniát sem mellőzve a női-anyai szerepre utal, míg másik munkája a triviális emberi mozgásokat térben relativizálja. A sziluettszerűen megjelenő utcai járókelők ismétlődő jelenetsorait a háttér homályos, nem tisztán kivehető utalásszerű jelzése – lombok? fal? árnyék? árnyak? – időben is kitaszítja a jelenből, és mintegy eltörölhetetlen múlt jeleivé változtatja őket. A hagyományosan megfestett vásznakra vetített mozgó vagy éppen csak kimozduló, távolságtartó, tér-és időbeli distanciát sugalló képek sajátos diszpozíciót teremtenek munkái köré.

Varga Rita (mestere Tolvaly Ernő) nagyszabású, koncepten alapuló összetett installációja egy egész narratívát hoz létre, mely éppen in progress mutatja magát. Kiindulópontként három kultuszfigura kisplasztikáját láthatjuk, amelyek talált tárgyak, s közülük a kiállításon az installáció központi szereplőjeként a mozgó (eredetileg marcipánból készült) baba „kerül játékba”, a másik két figura (egy kerámia munkásfigura és egy porcelán Elvis) mintegy előre jelzi a fennálló és megvalósításra váró lehetőségeket. A játék baba groteszk, színlelt dekorativitása a szépség hamis utánzataként jelenik meg felmutatva azt az ízlés- és világbeli szörnyűséget, ami körülvesz bennünket. A báj (színlelése) és a borzalom, az irtózat és az irgalomra szorultság, az üres csillogás és az üdeség iránti óhaj, a vigasztalanság és a hamis vigadalom közötti oszcillációk, vibrálások megteremtenek egy olyan világállapot-színpadot, ahol a színek szinkronban nézhetők festményen, fotókon és három egyszerre vetített, egy témájú, de elcsúsztatott videofelvételen. A különböző (élő, játék, kirakati, modell) babák különféle szerepeinek bizarr, de mindenképpen találó egybejátszása és végül a (fel)robban(t)ás mindenféle talmiság efemerségének valamint az ízlésválságnak groteszk, játékosan ironikus kifigurázását magában foglalja. A befogadói figyelmet alaposan megmozgatja a különféle közvetítőkön megjelenő halmozott információ, de ezt sikerül összetartania a vizuálisan jól megszervezett központi témának, így ez a változatosság nem terheli túl a művet, hanem a legszélső határáig tágítja lehetőségeit.

A Hattyúház kiállítóterme alkalmas arra, hogy a négy eltérő, útjaikon máshol és másfelé tartó alkotó műveit szerencsésen elrendezze és mindazzal együtt jelezze „elkülönböződésüket”, hogy láthatóvá teszi: valóban nem közömbös tárgyakkal történő manipuláció történik, hanem érzékenyen reflektáló, kommunikációt kereső művészek kutatnak a világ letapintásának lehetőségei után, hogy megtalálják azt a képmást, amely nem talmi, nem ál, nem hamis, hanem igaz és valódi testiségében – ha árnyékként is -, de mégis csak sikerül rámutatnia a létre.

Rényi András, Testek világlása Hermeneutikai tanulmányok, Kijárat, Budapest, 1999., 305. o.

web design: Atóca