Körkérdés

NAGY EDINA

1. Az év legjobb kiállítása véleményem szerint a Mű-Terem Galériában 2005 szeptember 10 –október 9. között megrendezett, A magyar festészet rejtőzködő csodái (Válogatás magyar magángyűjteményekből II) című kiállítás volt. A kiállított anyag minden várakozást felülmúlt, a két, helyenként háromsoros rendezés sem volt zavaró, az álmélkodás elfeledtette a felcsiszolt, tükörsima, becsillogó folyosót, a spotlámpák éles fényét. Itt nem áll módomban felsorolni a kiállított művészek listáját Aba-Nováktól Kmetty Jánoson keresztül Vaszary Jánosig, ami persze, magáért beszélne, elég csak annyit mondani, hogy a válogatásban rendkívül sok magas színvonalú munka kapott helyet. A múlt század magyar festészetének reprezentatív seregszemléjére került sor, remek Berény Róbertek, Bortnyikok, Kontulyok, Szőnyik, és már megint a felsorolásnál tartunk… Annak ellenére, vagy talán annak köszönhetően(?), hogy az anyagot sok helyszínről, több gyűjteményből – bár ez a kifejezés nem minden esetben találó – válogatták össze, egy egyenletesen magas színvonalú, egységes képet közvetítő tárlatot láthattunk. A képeket nézve az a (jogos) benyomásunk támadhatott, hogy a kiállítást hosszas, rendkívül alapos kutatómunka és gyűjtés előzte meg, aminek eredményéhez nem férhetett kétség. Kár, hogy a tárlat nem kapott kellő figyelmet a szaksajtó részéről, ami adott esetben növelhette volna a látogatók számát, mivel ezt a kiállítást látva az is újból beleszerethetett volna a festészetbe, aki eddig más álláspontot képviselt.

3. Az év legrosszabb kiállítása az Ernst Múzeumban 2005 december 1–2006 január 1. között bemutatott Vásárcsarnok, s ezt nemcsak az élményközelség mondatja velem. Tulajdonképpen bizonytalan vagyok a döntésemet illetően, mégpedig a tekintetben, hogy a felkérés szerint képzőművészeti kiállításokat kellene minősíteni, s az Ernst Múzeumban látottak alapján nem vagyok biztos abban sem, hogy a Vásárcsarnokon/ban (képző)művészeti anyagot láttam. Voltak videók, fotók, tárgyinstallációk, aztán volt még építészettörténet, a vásárcsarnok, mint köztér kialakulásának történeti(?) (mint pl.: ókor – reneszánsz – 1960 - 2000) – ha ki is hagytam valamit, maximum egy ’korszakot’ - dokumentációja. Mindez összedobálva, igénytelenül, minősíthetetlen állapotú, foltos, koszos paravánokon, összetaposott (!), szétesőfélben lévő posztamenseken. A magyarországi kiállítási intézmények pénzügyi helyzetével (többé-kevésbé) mindannyian tisztában vagyunk, de fekete-fehér festékre a legtöbb helyen még futja. A képcédulák három kategóriába voltak sorolhatóak: 1. felkasírozott (ezen belül félig, vagy teljesen leválva a falról, jobb esetben ferdén felragasztva), 2. átlátszó ragasztóval (többnyire ferdén) fecnikre felragasztott, 3. nem létező képcédulák. A rendezés a koncepció teljes hiányáról tett tanúbizonyságot, amit még fokozott az egyik paraván mögé bezsúfolt műtárgyvásár látványa, mivel az ember első pillantásra azt gondolhatta, hogy a földre helyezett kerámia pörkölteslábasok és levesesfazekak is részei a kiállításnak…a tematikába éppenséggel beleférne. De természetesen láttunk már koncepció nélküli kiállításokat. Az installálás módja azonban elterelte figyelmünket a koncepció kereséséről, hogy a bosszankodásnak és a hitetlenkedésnek adja át a helyet. Felelős magyarországi kiállítási intézmény munkatársai nem engedhetik meg maguknak, hogy falaik között ilyen zsibvásárra bukkanjon az akár véletlenül odatévedt látogató.

3. Az év felfedezettje (másképp fogalmaznám, ha tudnám) számomra Kerekes Gábor (1975), végzettsége szerint festő, egyébként pedig fotós, kurátor, installátor és térrendező (bizonyára kihagytam valamit). Épp ez utóbbi az, ami felhívta figyelmemet munkáira. A terek, ahol Kerekes Gábor otthagyja a keze nyomát (számára központi jelentőségű fogalom), egész egyszerűen másképp néznek ki. Ez természetesen minden térrendezés egyenes következménye, de ez esetben valami más is történik. Kerekes számára szinte mindegy, hogy egy klubról, kisgalériáról, szabadtéri rendezvény helyszínéről, vagy nagyszabású kiállítótérről van-e szó. Szokatlan, újrafelhasznált, vagy éppen soha senki által nem használt tárgyakat helyez el a térben, kölcsönöz nekik új funkciót, helyezi azokat más kontextusba. Teszi mindezt játékosan, könnyedén és színesen. A terek átértékelődnek, a nagyobb kisebbnek, a kisebb hirtelen nagyobbnak tűnik, addig nem sejtett összefüggések, térbeli kölcsönhatások válnak érzékelhetővé. A recycling Kerekes Gábor munkáinak alapvető eleme (ld. pl. a Retextillel való együttműködést), ami különösen szimpatikussá teszi a létrehozott funkcionális műveket, amiket leginkább használható vagy hasznos műtárgyaknak neveznék. Kerekes Gábor újraértelmezi az objet trouvé sokat látott műfaját, új színt kölcsönözve annak – szó szerint és képletesen egyaránt.