Kollár József

A térbeliséggel szemben a zenéhez hasonlóan a digitális médiaművészet alapja az időbeliség, akár az én-é, mely „csak belső koncentrációként és önmagába való visszatérésként válik” azzá, amivé lennie kell (Hegel, Esztétika, 317). A zenehallgatás élményéhez tehát nagyon hasonlót él át a digitális hullámokban önmagát figyelő korunk hőse. A tér helyett az idő áramló közegének megtapasztalását teszik lehetővé. Az időről való tűnődés legszebb metaforája Herakleitosztól származik: „kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, vagyunk is, meg nem is vagyunk”. Mi, Herakleitosz kései utódai, miközben tükörképünket nézzük a digitális folyóban, testünkön átfolyik a gének információ-folyama, és agyunkat a kulturális gének parazitái fertőzik meg.

A Pillanatkép című kiállításon a digitális folyó hullámai furcsa, esztétikailag értékelhető mintázatokat formáztak (pl. Mátrai Erik: A Vörös-tenger szétválasztása; Forgács Péter: A dunai exodus, Lévay Jenő: Harmonográf). „Az idő folyik az éj közepén” – írja Tennyson. „mindenki alszik, de az idő hallgatag folyója (…) folyik a réteken, a pincékben, a térben, egyre csak folyik a csillagok között” (Borges: Az idő). A kiállított művészek alkotásai közvetlenül vagy áttételesen a fénysebességgel áramló digitális folyó mintázatait ragadják meg, melyeken az idő és önmaga tünékenységén tűnődő Herakleitosz különféle képmásai tükröződnek. Az alkotók pátosz nélkül néznek szembe önnön esetlegességükkel, a „lét elviselhetetlen könnyűségével”. Nem hiányzik a Pillanatképekből „a mersz, (…) a bölcsesség, (…) a tehetség, hogy valahogyan jelezze: az idő folyékony, egyik pillanat sem fontosabb a másiknál, és minden pillanat elillan (Vonnegut: Kékszakáll, 89).

A Pillanatkép – Médiaművészet 2005 című kiállítást érdekesnek tűnik számomra Kundera regényén A lét elviselhetetlen könnyűségén keresztül tekintve. Az előzetesen hozott törvények alapján végrehajtott cselekedetek súlyosak, de a választások terhét leveszi a vállunkról maga a törvény, a többiek jóváhagyó fejbiccentése. A kreativitáson alapuló erkölcsi döntések az esztétikai ítéletekhez hasonlóan lazaságot igénylenek, könnyűnek látszanak, de elviselhetetlenek is egyben, mert nem áll mögöttük a tömeg jóváhagyása, a társadalom bárgyú, aranyfogvillantó mosolya. A kiállítás jó néhány alkotása magán viseli a lét elviselhetetlen könnyűségét: Kozma Éva – Veres Szabolcs Géza: Parancsolsz?; Lendvai Ádám: High Speed Shutter; Örkényi Antal: Kőeér. Kosztolányi Esti Kornél éneke jól megragadja ezt a fajta művészi attitűdöt. A költeményben megfogalmazott relativizmus éppen túlhangsúlyozottságának következtében a felszínes olvasás során homályban hagyja a tényleges üzenetet: a kreativitáson alapuló egyéni döntés és választás értékét, a lét elviselhetetlen könnyűségét. Kosztolányi szkeptikus a világot egyneműsítő elvekkel szemben, mert azok elszegényítik a sokszínű valóságot, hasonlóan, egyebek mellett, Ravasz András:Music Puzzle, Sugár János Kép a falon című alkotásaihoz. A kiállított művek jó része a jövő fényében láttatja a jelent és a múltat. William James szerint a szabad akarat „a világban jelentkező újszerűséget jelenti, a jogot annak az elvárására, hogy a jövő, legmélyebb elemeiben csakúgy, mint felszíni jelenségeiben nem feltétlenül ismétli meg és utánozza a múltat”. A lét elviselhetetlen könnyűsége nélkül nincs ilyen értelemben vett szabad akarat. Az új megtapasztalására, a szabadságra irányuló törekvés elviselhetetlenül könnyű. Ennek a létértelmezésnek súlyos alátámasztása Örkény Antal Kőegér című műve, amely egy számítógépes egeret két tonnás kőgolyóként modellál. A kiállítás egyes művei a gépek és az emberek szimbiotikus viszonyát vizsgálják, olykor ironikus formában (Beöthy Balázs, Pereszlényi Rolland és Mesterházi Zsolt: Dupla buborék, Netlab: 1575.42 MHz). A kiállítás terében bemutatott gép-ember kapcsolatnak és az én illékonyságának megvilágító kontextusát nyújtja Ian M. Banks sci-fije, az Emlékezz Phlebasra, mely olyan űropera, amelyet a galaxisok végtelen tereiben adnak elő. A Kultúra és az idiriek közötti háború kellős közepén találja magát az olvasó, milliók halálát beteljesítő „frontvonalon”. Az idiriek szent harcot folytattak, a kultúrabeliek, vagyis a sziporkázó gépek és a kevésbé tündöklő emberek, pedig „azért harcoltak, hogy megóvják szellemi-lelki békéjüket” (532). „A Kultúra nem egyetlen dolog, hanem minden egyes őt alkotó emberi egyén és gép” (185). A Pillanatkép című kiállítás értelmezhető az idiriek és a kultúrabeliek harcát reprezentáló alkotás-együttesként. A regényben a Kultúra egyik féltve őrzött szuperszámítógépe, egy Elme az általa irányított, majd a háború forgatagában találatot kapott űrhajóról csodával határos módon elmenekülve a Schar kietlen világának alagútrendszerében bujkál. Az idiriek nagy erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy megtalálják, és tervvisszafejlesztés révén megértsék, valamint alkalmazzák az Elme létrehozását lehetővé tévő magas szintű tudást. A Kultúra mindent elkövet, hogy visszaszerezze, mielőtt az ellenség megkaparintaná. Az idiriek zsoldosaként az alakját változatni képes, önnön identitását gyakran elveszítő, majd megtaláló furcsa akcióhős, Bora Horza Gobuchul indul az Elme felkutatására. Odüsszeuszhoz és az itt kiállított művészekhez hasonlóan őt sem csupán a külső célok elérése motiválja, hanem az, hogy tetten érje mindig változó önmagát (Lévay Jenő: Harmonográf, Szacsva y Pál: Labdajáték). A regényhez hasonlóan a kiállítás arra a paradoxonra is rávilágít, hogy az elmosódó ének halmazából álló főszereplő csupán akkor válik jól megragadható kvázi-tárggyá, amikor küldetése bevégeztetett, vagyis meghalt. „Mintha az összes ember, akit élete során megszemélyesített, az összes szerep, amit eljátszott, az összes alak, amit magára öltött, a kómába esése után elszivárgott volna belőle, és magával vitt volna egy darabot az ő tulajdon énjéből, teljesen kiürítve ezáltal az Alakváltót” (534). A kiállítás alkotói szerint önmagunk számára elérhetetlenek maradunk, csak mások képesek elmosódó pillanatfelvételeket készíteni rólunk. A bujkáló Elme is hasonló identitásproblémákkal küzd, mint az Alakváltó. „Volt azonban egy kevésbé releváns, mégis sokkal aggasztóbb probléma is, amit az Elme felfedezett. Ezt a következő kérdésben fogalmazta meg: kicsoda ő valójában?” (221). „Nem az a lény, akinek gondolja magát, szólt a zavarba ejtő válasz. Mert tudta, hogy mostani énje soha nem lenne képes kigondolni mindazt a dolgot, amire régi énje képes volt. Értéktelennek érezte magát. Korlátoltnak, esendőnek és… butának” (222)

Pál apostol azzal az állítással, hogy „mindennap meghalok”, azt kívánta kifejezni, hogy tényleg minden nap meghalunk és feltámadunk. Folyamatosan születünk és haldoklunk, életünk agónia. Ebből adódóan az idő a legfontosabb metafizikai kérdés. „Ki vagyok én? Kicsoda bármelyikünk is? Kik vagyunk? Talán egyszer megtudjuk? Talán nem. De addig is, mint Szent Ágoston mondta, a lelkem ég, mert mindent meg akar tudni” (Borges: Az idő).

web design: Atóca