Muladi Brigitta

Slow Art – Csendélet, portré és táj a kortárs flamand és holland művészetben

Mennyi idő telt el Pieter vagy Willem Claesz csendéletei, és Koen Vanmechelen installációja, Samuel van Hoogstraeten tájképei és Jan Koster tájfotója között? Változnak-e az idők? Talált-e a művészet új témákat?

Ezeket a kérdéseket vetették fel a kiállítás rendezői Mattijs Visser és Christiane Jungklaus. Az Ein Fest der Malerei/A festészet ünnepe a holland és flamand képzőművészeti hagyományokat, a 16–18. századi festészet műfajait sorakoztatta fel, és mellé helyezte az utóbbi húsz év aktuális alkotásait, ezzel válaszolva is a felvetett kérdésekre. A művészet nem számolta fel klasszikus műfajait, csak a technikai bázisát terjesztette ki az új anyagokra. A 38 kortárs művész között találunk már nemzetközi ismertségű alkotót és fiatal pályakezdőt, de mindannyiukban közös az absztrakciótól való eltávolodás és a történeti műfajok adta figurativitás. A csendélet, a portré és a tájkép különös beúszása a kortárs holland és németalföldi művészetbe a kiállítás koncepciója szerint a történeti előzményeknek tudható be. A művészettörténetben nemcsak földrajzilag elhatárolt területe a flamand festészet, hanem megkülönböztethető stílusjegyekkel is bír. A protestáns Hollandia és a katolikus szomszédai ugyan eltérő képformákat mondhatnak magukéinak, de a köztudat „északi” művészetként gyakran egybemossa. A protestáns Hollandiában a kereskedők és a jómódú polgárok megrendelései nyomán a hétköznapi élet higgadt, manírmentes megörökítése vált jellemzővé, világi csendéletek, zsánerek, portrék, tájképek formájában. A katolikus flamand területek mecénása az egyház és az arisztokrácia, díszesebb, formagazdag oltárképeket, az úri pompát kifejező portrékat, gazdagon burjánzó – bravúrosan megfestett, giccsbe hajló – csendéleteket, várt el a művészektől. Az időbeli távolság és a területi közelség összemosta az eltéréseket az északi realizmus, és a déli, fény-árnyékhatásra építő, kissé misztikus művészet között is –, amelyekre egyaránt a részletgazdagság, sokszor a kíméletlen valósághűség jellemző – és a holland és németalföldi művészetet homogén stílusként vagyunk hajlamosak kezelni, még az eltérő korszakok figyelmen kívül hagyásával is.

Úgy tűnik, hogy a flamand területek kortárs művészete – amit a szervezők újra csak egységként szemlélnek – tudomást nem véve a 20. század eleji absztrakt művészetről (amely úgyszintén helyspecifikusnak tűnt) a századokkal korábbi tárgycentrikus látásmódhoz tért vissza.

Az új technikák – fotó, videó – mellett itt, a kortárs kiállításokon gyakran háttérbe szorult, anakronisztikusnak ítélt festés, rajzolás is helyet kapott. Ez a momentum alátámasztja az alapkoncepciót (Slow Art/Lassú művészet), amely a svájci Füssli (18. századi) elméletére rímel: „Az élet gyors, a művészet lassú.” Ennek tárgyi megvalósulása Carsten HöllerKörhintája, amely a lassúságot nyomatékosítva 24 óra alatt fordul egyet. A brüsszeli művész egy ritka kutatást végez, a kiállítás látogatók „nézési” szokásait vizsgálja. A „látogatók viselkedésének kutatója” a művészetét arra használja, hogy a gyanútlan érdeklődőt összezavarja, megpróbálja kibillenteni a megszokott „szemlélődésből”. Mint írja, tárgyaival ki akarja gyógyítani az embereket a káros bizonyosságtudatból és bizonytalanságokat ébreszt, kételyeket generál, kétséget ültet a „kétségtelen bizonyosság” helyébe.

A Körhinta ezt valóban szemlélteti ezt, hiszen a 24 órás „átfordulás” alig érzékelhető, sőt az sem tűnik bizonyosnak, hogy ez a cirkuszi mutatványos eszköz valóban egy műtárgy szerepét tölti-e be a múzeum előterében?

Az idő-karusselbe ülve a legkülönfélébb művészeti kísérletek alanyai lehetünk, ha nem sietünk vissza a kiállítóteremből „élni”, hiszen a művek valóban úgy kerültek kiválasztásra, hogy a megértésük is időbe teljen, de legalábbis kérdéseket vessenek fel, melyek megválaszolásához a múlt és a jelen hosszas átgondolása legyen szükséges. A kiállításhoz így valóban nélkülözhetetlen az írásos anyag, amely jelen esetben egyedi megoldással készült összefűzött képeslapsorozat és egy egylapos kihajtogatható leporelló, amelyen az alapkoncepción kívül az összes tárgy rövid leírása és fekete/fehér képe szerepel. És ha mégis csak idő híján lennénk, otthon még bepótolhatjuk a műtárgyak szándékoltan időigényes tanulmányozását. Az anyagtakarékos és hasznos katalógus-pótló egy műanyag tokban még elegáns darab is. (Ezt csak azért elemzem ilyen hosszan, mert sokszor hiányát érzem némi rövid leírásnak, akkor is, ha katalógusra nem jut.)

A két kiállítás együttműködése persze magyarázat nélkül is megvalósulna, de az asszociációkat a rendezők nem bízták a véletlenre és koncepciójukat világosan megfogalmazták, noha a hagyományos holland és németalföldi festmények adta műfaji csoportok világosan elkülönülnek a kortárs művek esetében is.

A tájfestészet a reneszánsz korban lépett előre a háttérből valóban önálló műfajjá és a holland táj különös atmoszférájával évszázadokon át központi szerepet kapott. A téma a kortárs művészeket is foglalkoztatja, a legkülönbözőbb technikák használatával. Jan Koster 36 apró fotóból gondosan – mint kirakójátékot – állította össze tájképét, amely felvonultatja a holland táj minden ismérvét: tág horizonton hatalmas facsoportok, vízfelületek mellett tehenek legelnek, fekszenek éppolyan banálisan, mint Paulus Potter „altholland” festő képein.

Rob Johannesma kézikamerájával járja a vidéket, hogy a „műhelyében” komputertechnikával hozzon létre klasszikus tájérzeteket. Luc Tuymans és Antonietta Peeters valóságos tájak festői megörökítésével kísérleteznek, úgy, hogy a végeredmény az absztrakt és a figuratív határterületén elhelyezkedő mű lesz. Peeters egymás mellé helyezi rezzenetlen horizontjait, ahol a zöld növényzet és a kék ég egyenlő szélességű sávként jelenik meg, így művei egyfajta szövött textíliára, tapétamintára emlékeztetnek.

C. A. Wertheim önarcképeit helyezi tájba, itt éppen nagyvárosi környezetbe. Valósághűen megfestett festményei műszőrmékkel, festett selyemkendőkkel, dobozfedelekkel, a kollázs és asszemblázs műfajával keverve különös időn kívüli atmoszférát sugároznak, a művészet és a giccs határterületét vizsgálva. Wertheim műveihez stilisztikailag kapcsolható a számos kiállításról ismert Mark Manders tárgyegyüttese, amely a kiállítás rendezőinek értelmezése szerint egyszerre táj, enteriőr, portré, csendélet. Manders installációi saját környezetéről mesélnek, és így akár önarcképekként is felfoghatóak.

A portré és a csendélet keveredik Philip Provily fotóján, ahol egy tükör játssza a főszerepet, azt mégsem látjuk, csak a végeredményt, a kettős portrét. A koncepció szerint Provily és Michel Francois művének előzménye Jan van Eyck Arnolfini házaspár című műve, ahol a tükör az elrejtett valóságot tükrözi vissza.

A történeti portréműfaj az ember önreprezentációjának eszköze, akár megrendelt portréról, akár önarcképről van szó. A németalföldi hagyományok előfeltételezik a kíméletlen emberábrázolást, amelyet (a nemzetközi ismertségű) Rineke Dijkstra fotográfiái visszafordítanak. Az itt látható művén a gyermeki lét és a felnőtté válás között ingadozó fiatal lány sérülékenységét mutatja be, ami éles ellentéte a történeti portrékon megörökített személyiségek öntudattól duzzadó kisugárzásának. A rajz személyes és intim műfaját Juul Kraijer elidegeníti, női portréja ijesztő maszk, a beteg emberiség groteszk arca.

Erzsébet Baerveldt munkája a klasszikus Piéta toposzt használja megrendítő önarcképéhez, ahol embernyi agyagból gyúrt saját szobrát próbálja szüntelenül feltámasztani. A tehetetlenül lehanyatló agyagtest szilárd váz nélkül nem engedelmeskedik a művész akaratának, összeomlik. Így válik a törékeny művészlét és a létért folytatott állandó küzdelem jelképévé.

A csendélet műfaj, amely történeti kialakulását tekintve a szakrális témák „pereméről” került ki és vált a németalföldi művészet központi témájává, talán a legkönnyebben „emészthető”, és azonnal számos asszociációt ébreszt. Mégsem található ki, hogy Elske Neus képernyőin mászó csigák előzményei a 17. századi csendéleteken (pl.: Abraham Mignon festményein) feltűnő apró állatok lennének, amelyek a vanitas-képek egyetlen élőlényei, néhány kis bogárral együtt. (A csiga lassúsága miatt a kiállítási koncepció szimbóluma is lehetne.)

Cindy Wright túldimenzionált csendéletei kizárólag halott állatokat ábrázolnak extrém helyzetben, ami úgy tűnik, hogy nemcsak a bravúros festészeti technika megmutatására szolgál, hanem a vanitas-gondolatkör mai átirata. (Wright műve a hazai kortárs Horváth Krisztián üvegpalackba zárt kígyóját juttatta eszembe.)

A történeti csendéleteken megörökített bogarak ihlették Jan Fabre hatalmas, kitinpáncélokból kreált, a mennyezetről belógatott kissé taszító szagú bogár-plasztikákat, amiket a Ludwig Múzeumban (még a budavári épületben) itthon is láthattunk. A mű utal Rembrandt művére, a hatalmas kiterített, fellógatott levágott ökörtestre is, ami „egy agresszív ikona az életerőnek.” (Mattijs Visser)

Carlo Mistianen utalva az asztali csendéletek és a koponyák szimbólumrendszerére, szalvétákból és csészékből állította össze új vanitas-képét, két egymáson nevetni látszó morbid koponyákkal, melyek egyértelműen az elmúlás tragikomikus tényére utalnak.

A halál a témája Desiree Dolron Xteriors című sorozatának, ahol a fényviszonyok, a misztikus atmoszféra és a kiterített test Rembrandt Tulp doktor anatómiáját idézi vissza.

Az élet impulzusát eleveníti fel Berlinde De Bruyckere (nemzetközi művészeti vásárok gyakori résztvevője), a halál ábrázolásával – mint Abraham Hendricksz van Beyeren 1651-es vanitas-képe, de a manipulált lótestek – amiket tehetetlen hústömegként állít ki– a jövő torzult géntechnológiájára is utalhat.

A holland és flamand művészet körhintájában ülve, bármilyen lassan is forog körbe, kissé elszédülhettünk. Carsten Höllernek nemigen sikerülne – a látogatók viselkedésének tudományos vizsgálatával sem – annak az asszociációs mezőnek a feltérképezése, amit a kiállítás látogatói bejártak. A kortárs művek sokfélesége, nyitott értelmezhetőség, és a klasszikus művek párhuzamos jelenléte valóban megengedte a kurátorok akaratának érvényesülését, és örömmel hagytuk magunknak levezetni a hagyományos műfajok továbbélését, újjáéledését a kortárs művészetben. Vajon itthon milyen eredménnyel rendezhetnénk hasonló kiállítást?

web design: Atóca