Sinkovits Péter

A mester 100+l éves korára a Műcsarnok reprezentatív kiállítást rendezett két hónappal a 101. születésnap után, talán abban reménykedve, hogy a késleltetett ünneplés idejére a katalógus, netán még a mester életművét elemző tanulmánykötet is elkészül. Ugyanis ez a gyakorlat Európa nagy kiállítási intézményeiben, Kunsthalléiban. Munkám során sokat járok külföldi kiállítások sajtófogadásaira, amelyet vagy a megnyitás délelőttjén, vagy a nyitás előtt egy nappal rendeznek, de minden esetben kész sajtóanyaggal, katalógussal várják az újságírókat. A katalógusban olvashatók a tanulmányok, melyek feladata az életmű anyagának elemzése, értelmezése. Ezzel indul minden komoly kiállítás. A rendezők abból a felismerésből indulnak ki, hogy a tárlatot nem csupán a kis létszámú szakma, hanem az érdeklődő, a művészet iránt fogékony közönség számára is készítik, akiket el kell látni információkkal, tájékoztató anyagokkal, hogy a kiállított művek szellemiségéhez, esztétikai értékeihez közelebb kerüljenek. A mű befogadásának élményét a katalógusban közzé tett esszék, tanulmányok olvasása a nagyobb közönség számára is megfoghatóvá teszik. Ezért támogatják az államok, így Magyarország is különféle csatornákon keresztül a kiállítási kiadványokat, hogy a kortárs művészet megértésének, és a képzőművészeti kultúra terjesztésének hatékony eszközei lehessenek.

A tárlat az életmű áttekintő bemutatására vállalkozott. A két kurátor – Andrási Gábor és Pataki Gábor – az anyag ismeretében olyan összeállítást készített, amely a szerteágazó pályakép legsikeresebb műveiből, s a százéves mester bemutatójának igazi ünneplését biztosította. Szép és jó kiállítást rendezni, ez volt a cél. A nagyszerű életmű erre kitűnő alkalmat kínált.

A bemutatott első képek a múlt század 40-es éveinek elején készültek. A korábbi művei és a korszak sok más alkotása is a II. világháború bombázásainak áldozata lett, amikor a Regent-ház pincéjében lévő német lőszerraktár felrobbant, s Lossonczy lakása képeivel együtt megsemmisült. Néhány kép azonban a csodával határos módon átvészelte a kataklizmát, ezekből kaphattunk ízelítőt a Műcsarnok termeiben.

A kiállítás rendezői csupán részben követték a kronologikus sorrendet, mivel egyes termekben a jellegzetes motívumformák alapján, másokban a kép szerkezetes felépítése szerint fűzték fel összefüggő láncolattá a különféle korszakokban készült műveket. Ez a módszer a formai szerkezet változásairól számot ad, de nem képes bemutatni egy-egy alkotói periódus szerteágazó törekvéseit, s nem tudja áttekinteni a formanyelv gazdagodásának, fejlődésének folyamatát. A katalógusban szerencsére már valamivel jobban sikerült az időrendi szerkesztés gyakorlatát követni, s így egy rendkívül hasznos szakkönyvet létrehozni, noha ebben a kiadványban olyan művek reprodukciói is szerepelnek, amelyek a kiállításról hiányoztak. Ilyen esetekben –a pontosság kedvéért, illetve a későbbi kutathatóság szempontjait is figyelembe véve--jelezni szokták az eltérést, különösen, ha abba is belegondolunk, hogy a munka nem sokkal a kiállítás bezárása előtt jelent meg, tehát idő is adatott a pontosításra.

A tárlat legkorábbi képe, az 1942-es Konfiguráció, festése idején Lossonczy Tamás 38 éves. A további korai képek 1946–47-ből származnak, tehát a művész 42–43-éves korából. A katalógus nem tisztázza egyértelműen, hogy a korábbi alkotói periódus művei közül- kivétel nélkül- mindegyik a bombatámadás áldozata lett és megsemmisült, vagy esetleg egy-két festmény lappang egykori barátoknál, ismerősöknél, felkutatásra és bemutatásra várva, avagy léteznek ilyen alkotások a műterem homályában is, csupán a kurátorok rostáján hullottak át.

Érdemes azonban a művészettörténet néhány nagy mesterének életútját felidézni, hogy életüknek ebben a periódusában mit hoztak létre. A sor élére mindjárt a Brancacci-kápolna ifjú mestere Masaccio kívánkozik, kinek 26 évet adott a Teremtő, s ez alatt a quattrocento egyik legnagyobb mesterévé érett. Giorgionénak is csak 33, az éjszaka nagy német festőjének Adam Elsheimernek 32, a pointillizmus kidolgozójának és legnagyobb mesterének, Seurat-nak is csak 32 év adatott. E rövid alkotóévek alatt az egyetemes művészettörténet jelentős életművei születtek meg. Jól ismerjük Lossonczy Tamás legendás munkakedvét, egy évszázad alatt sem lankadó művészi ambícióját, mely az öregedés testi bajain, fájdalmain is úrrá tud lenni, hogy minden akadályt, nehézséget leküzdve megteremthesse művét. Nem volt ez másképp korábban sem, a fiatal alkotó ugyanezzel a lelkesedéssel munkálkodott képein. 1926-ban tanulmányutat tesz Párizsban, 1929-ben, Hollandiában Huszár Vilmossal s Piet Mondriannal ismerkedik meg. Milyen szellemi hozadéka lehetett ezeknek az utaknak? Hogyan formálták a fiatal alkotó kibontakozóban lévő munkásságát? Sem rajz, sem kép, sem feljegyzés nem maradt meg ebből az időből, amit a kiállítás látogatói elé tárhattak volna? Ha ez valóban így van, az tragikus és sajnálatos.

A kiállítás korszakindító, első képei a veszprémi Vass gyűjteményből kerültek Budapestre. Ezeken a festményeken Lossonczy Tamás ívelt vonalú háromszögekből építkezik. A művek alapegysége az ikerháromszög, melyeket Pataki Gábor monográfiájában szabadság jelképekként értelmez, mert ezek a légies formák a mestert – visszaemlékezései szerint – a szabadon szárnyaló szitakötőre emlékeztetik. A két 1941-42-es Konfiguráció

idézi fel leginkább a kiállításról hiányzó pályakezdő művész képeinek szellemiségét. Térben átúszó geometrikus és hatalmas alaktalan, szétterülő formák töltik be a felületet, a szürrealisztikus absztrakció jellegzetes formavilágát idézve. Emlékezetem szerint csak az egyik Konfiguráció volt kiállítva, a másik csak a katalógusban szerepel.

Láthattuk viszont a korszak egyik igazán jelentős képét , a Láncreakciót (1946), ahol Lossonczy egyszerű eszközökkel dolgozik, színes karikák, sárga, vörös, zöld, fekete körök képezik a kompozíciót.

Ezekkel a képekkel már az érett, saját kifejezésmódjában megbizonyosodott művész jelenik meg. Az akkori korszerű művészet irányzatai közötti eligazodásban sokat segíthetett az egykori Bauhaus tanár, Kállai Ernő. A katalógus életrajzi részében így ír erről, amikor felesége meghívta a nagy ideológust. „Kállai első látogatása délután kezdődött, és másnap reggelig tartott. Barátságuk egész életre szóló tanulságokkal járt.” „A bontakozó fiatal tehetségek és irányzatok türelmes és sokat tapasztalt pártfogóra találtak Kállaiban, aki változatlan odaadással fogadott mindent, ami új.”

1948-ban a kommunista puccs kiszorította a művészeti életből a jó barátot, Kállait, s a baloldali érzelmű Lossonczy Tamást választás elé állította, vajon megpróbál-e szocialista realizmushoz közelítő képeket festeni, vagy kései posztimpresszionista irányzathoz csatlakozni, mint a Gresham mesterei, vagy végleg kivonul a művészeti életből. Lossonczy hiteles ember volt az ötvenes években is, a vázolt dilemmát átérezte, és súlyosan meg kellett szenvednie. Fölvették a Magyar Képzőművészek Szövetségébe, majd kizárták, újabb felvételi kérelmét durván elutasítja a Szövetség hatalomhoz simuló szárnya Pátzay Pál vezetésével. Embert próbáló időket kellett megélnie, s egyenes derékkal és a művészetbe vetett hittel tovább dolgoznia. Lossonczynak sikerült. Hogy hogyan, arról a kiállítás nem mutat be semmit, pedig ezeket a képeket már nem bombázhatták le az angol repülők. Többek között saját tulajdonomban is van egy szép martonvásári tájkép ebből a korszakból, amit a mester biztatására vásároltam meg a BÁV-tól, s megállapíthattam, hogy Lossonczy egyáltalán nem utasítja el ezeket a műveit.

Az 1956-os forradalom után, a kádári konszolidáció idején Lossonczy kezdi visszanyerni egykori aktivitását, ám a hivatalos művészeti élet most sem fogadja be, de kezét nem tudja lefogni. A forradalom kataklizmája érik képpé a Tisztító nagy vihar című művén, amelyet ötévi érlelés után 1961-ben fejez be. Nyugodtan állíthatjuk, hogy nemcsak Lossonczy életművének, de a magyar művészettörténet e korszakának is főműve. Örülök, hogy közöm lehetett ahhoz, hogy ez az alkotás a Magyar Nemzeti Galériába kerülhetett, hiszen ez a mű a szakma számára teljesen ismeretlen volt, a műterem sarkában összetekerve pihent 1961-óta, s türelmesen várta újra felfedezését. Ezen a festményen szinte tobzódik formákban, ritmusokban, alakzatokban, színekben, ebben a forgó, lüktető kavalkádban megjelenik a Lossonczy piktúra szinte teljes eszköztára. Ez az igazi kibontakozás időszaka, s a kiállításnak is ez a legerősebb része. Ebben a periódusban készül, 1963-ban az Ősvilág című festménye is, a Szombathelyi Képtár egyik értékes kincse, ahol a mester a színekről lemond, szürkék és feketék uralják a művét. A jégkorszak víziója is lehetne, vagy a madáchi falanszter egyik színtere, esetleg színpadképe, vagy a Lossonczy-féle metafizikus festészet egyik érett darabja. Nem a grisaille finom relief formáit idézi, hanem a hatalmas és nagy távlatokat sejtető képtérben az egymásba átnyúló, egymásba gabalyodó, egymásra tekergő anakondaszerű hengeres nyúlványok harca zajlik, melyet hideg kékes szürkék és kemény feketék rusztikus formái erősítenek fel. Ezzel ellentétesek a fekete vonalakkal jelzett geometrikus elemek, valamint a vonalhálókból szőtt építmények; lebegő, szállingózó papírsárkányok elegyének elidegenítő hatása. Kétértelműségükkel, játékosságukkal a harcra és küzdelemre vonatkozó asszociációinkat megkérdőjelezik.

A mester a 60-as éveire érik be igazán. Sorra készíti a sorozatokat, képcsaládokat, ettől kezdve mű együttesekben gondolkozik. A tárlat fő termei hiteles képet adtak erről a felfokozott aktivitásról. A rendezők itt már nem is tehettek mást, minthogy a jellegzetes képtípusokat, hasonló kompozíciós megoldásokat csokorba szedjék, és a közönség elé tárják.

Lossonczy a szürrealista absztrakció teljes arzenálját felvonultatja festményein, nem fogy ki a képi ötletekből, hiszen szünet nélkül készíti apró rajzokon vázlatait természeti tárgyakról, kövekről, fákról, levelekről, hogy vizuális képzeletét, rajzkészségét karban tartsa. Az 56-os forradalom után megjelennek a tárgyi utalások, a fenyegetően egymáshoz közelítő konstruktivista fej, mely félelmet, dühös indulatot jelképez. A fürdőzők, virágot szedők, napozók parafrázisai is feltűnnek a katalógusban, kései pointillista utalásokkal, de a kiállításról kimaradtak, mintha bemutatásukkal Lossonczy absztrakt művész imázsa csorbát szenvedett volna. Pedig a 90-es évek második felébe n ismét visszatér a sematikus, de ábrázoló módszerhez, részint figurák kubisztikusan tördelt formáinak alkalmazásával, részint sajátos reduktivista, sematizáló alakformálással. Az Ernst Muzeum százéves születésnapi kiállítására megjelentetett albumban láthatóak azok a 40-es évek közepén készített akvarellek, amelyekben valóságos téri környezetben – tengerparton, romok mentén, virágzó fák tövében, szerelmespár pásztoróráján – jelennek meg az absztrakt szürrealisztikus, geometrikus formák, amiből megállapíthatjuk, hogy Lossonczy Tamás nem ragaszkodik doktriner módon az absztrakt formáláshoz, hanem igazi szabad szellemként alkotói invenciójához igazítja formai eszközeit.

A kiállítás nagyszerű és nagyszabású áttekintést ad a 101 éves mester pályájáról, még a centenárium közeledtével készült művek is magas művészi színvonalról tanúskodnak, bizonyítván, hogy Lossonczy Tamás alkotókedve az évek során nem lankadt, nem apadt el, hanem újabb és újabb területeket fedezett fel, ahol legendás aktivitását kiélhette.

web design: Atóca