Ördögűzés rajzokkal

Banga Ferenc illusztrációiról

MAROSI ERNŐ

Azt mondják a kodikológusok a középkori kódexekről, hogy már azért sem lehettek általánosan elterjedtek, s nem is állhattak mindenkinek rendelkezésére, mert rendkívül drágák voltak. Egy-egy pergamenre írott könyvnek nemcsak előállítása s írásán kívül esetleg még festéssel, aranyozással való díszítése került sok fáradságba és pénzbe, hanem már eleve az anyaga is: ha belegondolunk, minden kódexben annyi juh földi maradványait kell látnunk, ahány íve van; például egy-egy szép, vaskos fóliókötet akkora nyájat jelent, ahány lapja van. Egy vagyont ér – vagy ha fantáziánk így működnék, mellesleg hatalmas mennyiségű birkasültet és más ennivalót. Ehhez képest a késő középkor óta elterjedt papír, amely egykor Vörösmartyt az „országok rongyáról” szóló elmélkedésre indította, s amelytől bennünket manapság az informatika leglelkesebb hívei igyekeznének elbúcsúztatni, szárazabb és semmilyen kulináris élvezethez nem köthető, de mindenképpen olcsóbb alapanyag. Mindenesetre, nehéz elképzelnünk azt a világot, amelyben, ha valakinek firkálni lett volna kedve, pergamenfecni végképp nem, de papírszelet, buta szórólap háta vagy újságpapír letépett széle, netán választási kopogtató cédula sem nagyon, s eleinte még sokáig csak módjával kerülhetett keze ügyébe. Mi lett volna Banga Ferencből akkor? Kolostorok réme, könyvtárosok által körözött kódexrongáló és hírhedt épületfirkáló lett volna, mert aligha kétséges, hogy elementáris rajzoló hajlamát aligha tudta volna fékezni.

Ezzel szerencsésen túl is lennék első mondanivalómon, a művész jellemzésén, azon a megállapításon, hogy rajzoló művészete spontán és alapvetően örömteli tevékenység, amely abból a tapasztalatból adódik, hogy ha valamely alap áll rendelkezésünkre, s hozzá jól fogó, nyomot hagyó eszköz, ceruza, toll vagy más efféle, a papíron mindenféle formákat tudunk létrehozni. Ezek a formák előbb-utóbb emlékeztetni fognak valamire, de leginkább arra a folyamatra, ahogyan fantáziánk létrehozta, alakította őket. A legtöbb gyerek kipróbálja az alakításnak ezt a folyamatát, amely nagyon hamar szinte mámoros dühvé változik. Nem egyszer alig lehet megállni, míg a sok-sok nyom egyenletesen el nem borítja a papírt. Csak idővel alakul ki valamilyen gazdaságosság, az egyszer megcsinált jel békén hagyásával nem rá, hanem mellé egy másiknak az elhelyezése, a folyamatnak tagolása s nem az egésznek egybehalmozása. Ebben a legtöbb gyereknek majd az iskolában szigorú tanár bácsik és nénik diktálnak fegyelmet és szabályt, el is véve kedvüket az egésztől. Banga Ferenc láthatóan képes volt megőrizni az anyagokkal való bánásmód spontaneitását, fenntartani vagy szándékosan visszanyerni a firkáló gyermek érzéki örömét, s így kialakítani félreismerhetetlen és utánozhatatlan, egyéni rajzmodorát. Ezzel a jellegzetes stílussal nem hogy egy rendszerető könyvtárossal, hanem, ha graffitire adná a fejét, még egy közepesen érzékeny közterület-fenntartóval szemben sem jósolnék neki hosszabb alkotói jövőt.

De időzzünk még egy keveset a könyvtörténetnél! A bekötött pergamenlapokra írott könyv tudvalevőleg a késői ókor hagyatéka. Megelőzi a papirusztekercs, amelyet a középkorban bizonyosan mint a könyv régebbi formáját – s nem utolsó sorban mint a szent könyvek hagyományos formátumát – ismertek, őriztek, olykor utánoztak is. Ez a könyvtípus – kultúránként különböző módon, jobb kéz felől balra, vagy ahogyan a mi kultúránkban szokásos, az ellenkező irányban haladva – hosszú fejtegetések, különösen elbeszélések folyamatos feljegyzésére s az írással párhuzamosan, illusztrálására volt alkalmas. Ennek a könyvtípusnak elévülhetetlen érdeme, hogy benne szinkronba hozható a történet írásbeli elbeszélése és az azt követő kép. Hosszú narratívák megszakítatlan, kontinuáló elbeszélései és képsorai egészítik ki és magyarázzák egymást: a kép illusztrálja a megfelelő szövegszakaszt, az viszont rávilágít a kép értelmére. Nem tudni, nem is nagyon érdemes, mi volt előbb, a szöveg-e vagy a kép. Amint azt is nehéz eldönteni, vajon az egyiptomi fáraók haditetteinek, a halott túlvilágra vezető útjának a templomok szent útjainak falait díszítő hosszú jelenetsorai voltak-e előbb vagy az ilyen tárgyú papirusztekercsek. Vannak persze jelei annak, hogy a képes történetmesélés talán megelőzte az írást, például azoknak a vadászatjeleneteknek az esetében, amelyeket a neolitikus kor embere festett a sziklafalakra. Nemcsak ezek a képsorok idéztek fel magukban is egyfajta történetmesélést, keltettek életre szöveget, hanem valójában minden hasonló, kontinuáló jelenetsor, esetleg anélkül is, hogy érteni, vagy megfejteni képesek lennénk a szöveget. A képsornak van valamilyen saját logikája: látjuk, hogy a fegyveresek hogyan üldözik a vadat, míg el nem ejtik. A király felvonul az ellenség ellen büszke harcosaival, aztán egymásba gabalyodnak a küzdők, majd hullák halmai borítják a csatateret, keselyűk gyülekeznek a halottak fölött, s végül a győztesek végeérhetetlen sorban viszik a zsákmányt, hajtják a rabszolgákat.

Az elbeszélés sorrendje eltéveszthetetlen és félreérthetetlen. Ismerős a jelenség, Örkény István is eljátszott a fordított temetés ötletével, s nincs komikusabb mint az egyre nagyobb sebességgel hátra futó, majd a léc felett ugyancsak hátrafelé átlendülő magasugró a fordítva vetített filmen. Ezzel máris jeleztük, hogy – ugyan megváltozott médiumokban – a képi szekvenciák kultúránk elválaszthatatlan és elidegeníthetetlen részei mindmáig. A képes irattekercsek elbeszélő képsorai azonban az ókor után átvándoroltak a kódexekbe, s ezzel sokat vesztettek jellegükből. Miközben fennmaradtak a római diadaloszlopokra mintegy spirálisan feltekert képszalagok, s nagyrészt megőrződött az épület falain a nézőt végigkísérő képsávok hagyománya is, az írástekercsek képsorai nagyrészt a kódexekben szükséges tördelés áldozataivá váltak. Az antik epika illusztrációi, aztán az ótestamentumi könyvek, a Zsoltárok könyve képsorai többnyire ilyen tördelésben – többnyire tényleg részeikre szakítva, törve – maradtak ránk.

Amikor Banga Ferenc úgy döntött, hogy visszatér az írástekercs hagyományához, egyben a képi narratív régi módjának előnyeit is igyekezett visszahódítani. Ezzel kétségtelenül egy, az utóbbi valamivel több mint egy évszázadban érvényesülő kulturális tradícióhoz csatlakozott. Egy tanulmányában Werner Hoffmann hívta fel a figyelmet egy rendkívül sokat mondó egybeesésre a modern képalkotás és a művészettörténet akkor megjelenő új szemléletmódja között. Franz Wickhoff bécsi professzor 1895-ben adta ki a „Bécsi Genezis”-kéziratról szóló monográfiáját, amelynek legfontosabb eredménye volt a képi elbeszélés rehabilitálása, a megértés egy népszerű, olykor meglehetősen nyers és durva, de mindenképpen kifejező ábrázolásmód iránt. Tudjuk, Wickhoff volt annak az Alois Rieglnek a közvetlen előzménye, aki a Késő római iparművészet lapjain a hanyatlás helyett a szépséget és a finom tagolást nélkülöző művekben megnyilvánuló, az antikvitás végén megjelenő elvekben kereste e művészet magyarázatát. Hoffmann Wickhoff művének megjelenésével két dátumot állított párhuzamba, mindkettő a népszerű művészet egy-egy tipikus műfajára vonatkozott: 1889-ben jelentek meg az első bandes dessinées Franciaországban, s 1897-ben az első amerikai comic strip. Ezzel jelezte, hogy a képi narratíva a 20. században a tömegkultúra műfajaként, népszerű fogyasztási cikként támadt fel, s ezt a kevéssé előkelő jellegét valószínűleg jórészt megőrizte más médiumokban is.

Banga Ferenc illusztrációi kiváló példái ennek a szépséghiánynak és – olykor ijesztő, máskor komikus – durvaságnak. Világa határozatlan, szorongató világ, amelynek síkká lapított terében árnnyá vált, testüket vesztett és mintegy csak kifejezésüket hordozó sötét figurák űzik, kergetik egymást. Nyughatatlanok, harsányak, úgy gesztikulálnak, hogy az már maga a trágárság, anélkül, hogy külön-külön bármit is fel lehetne róni nekik. Láthatóan közönségesek, sőt, mi több, ijesztő, démoni lények, nyilvánvalóan nem is hús-vér emberek, hanem árnyak. Mintha kísértetek szabadultak volna el, hogy zabolátlan röhögéssel, sivalkodva és üvöltözve parodizálják az emberek viselkedését. Magunkra ismerünk bennük, de micsoda nyugtalanító felismerés, jelenítsék meg akár férfi és nő viszonyát, vagy ugrándozzanak klasszikus időmértékes verslábakat skandálva. Nincs mit tenni: szabadulnunk kell tőlük mint egy lidércnyomástól, el kell űznünk őket valahogy. De hogyan? Csak a hitújítóhoz fordulhatunk, aki nagyon tapasztalt volt ebben a dologban. Asztali beszélgetéseiben olvassuk, hogy „Anno 1533 Luther doktor így szólt: - Minden éjjel, ha fölriadok, ott az ördög, és vitázni akar velem. Rájöttem, ha nem segítenek az érvek, quod christianus est sine lege & supra legem, legjobb az ördögöt mindjárt egy finggal elzavarni.”

Vulgáris megoldás? Talán használ. Banga Ferenc rajzai szembesítenek bennünket azzal, mi történik, ha éjjel felriadunk, s vitázni akarna velünk az ördög. Nem a megoldás vulgáris; vulgáris, közönséges és kimondhatatlan a szorongás maga, amelytől nehéz szabadulnunk. Ezt a kimondhatatlan tapasztalatot, a belsőnkből kivetített álmok ijesztő világát és kétértelmű árnyjátékát csak a kibeszélés képes oldani. Ezért az ősi képi elbeszélés formájának felújítása, amely talán megnyugvást, lelki békét hozhat számunkra még „e Kattintott Fénykorszakban” is. Talán még a mi Kattintott Képkorszakunkban is, amelyről persze Tamkó Sirató Károlynak még nem lehetett sejtelme.