Szigorúan ellenőrzött nyomatok

A 60-as évek magyar grafikája Székesfehérváron

LÓSKA LAJOS

Az 1957-től 1968-ig tartó időszak művészetet megújító, ugyanakkor erősen ellenőrzött grafikájával ismerkedhet meg a nagyközönség decembertől áprilisig a CsókIstvánKéptárban megrendezett Aranykor, Az 1960-as évek magyar grafikája című tárlaton. Jelentős ez a napjainkban „nagynak” aposztrofált generáció indulását jelentő etap mind a film, mind az irodalom, mind a képzőművészet területén. Ha most csak az általunk tárgyalandó műfajt, a képzőművészetét nézzük, ekkor alakult számos progresszív csoport, társulás – a szürnaturalista Csernus-kör, a Zuglói-kör, az Iparterv és a Szürenon –, az egyéni pályákról nem is beszélve. Az azóta eltelt évek, évtizedek folyamán természetesen többször, több helyen és több alkalommal is rendeztek kiállítást a korszak képzőművészetéből. Az ezekről beszámoló összefoglalások közül én most csak kettőt említenék, az 1983-ban Székesfehérváron, szintén a Csók Képtárban megrendezett, Akibontakozásévei1960körül(1983), illetve a Magyar Nemzeti Galériabeli Hatvanasévek(1991) című tárlatokat. Sajnos e kiállításokon a festészet és a szobrászat, illetve az akcióművészet mellett viszonylag kis terület jutott a grafikának. Ezért is üdvözlendő vállalkozás a jelenlegi rendezvény.

Mielőtt azonban az anyag méltatására rátérnék, szükséges felidéznem, ha csak néhány mondatban is, a korszak sajátosságait. Mindenekelőtt jeleznem kell, hogy bár az ötvenes évekhez képest a kulturális irányítás mindenhatósága valamelyes gyengült, a múlt század hatodik évtizede még mindig a mindent ellenőrző, számon kérő kultúrpolitika időszaka volt. E szemléletet, a hatalomnak a művészetfelfogását, a művészetekhez való viszonyát jól jellemzi az évtized legelején kibontakozó ÚjÍrás vita. A vélemények ütközését NémethLajosnak a Megjegyzésekképzőművészetünkhelyzetéről című tanulmánya váltotta ki, melyre igen sokan reagáltak pro és kontra. A kulturális irányítás álláspontját mindenekelőtt RényiPéternek, és AradiNórának a szocialista realizmus pártosságát számon kérő vitairata képviselte. „Németh Lajos írása mindvégig figyelmen kívül hagyja, hogy a világon ma két társadalmi rendszer van, s a mai egyetemes képzőművészetet is áthatja az állandóan élesedő világnézeti harc” – szögezi le Aradi Nóra. A viszonylag gyakran dúló ideológiai viták elsősorban a monumentális műfajok – köztéri szobrászat, freskó festészet – körül folytak, ennek köszönhetően a kamara műfajnak tartott grafikákat nem ellenőrizte olyan árgus szemmel a kultúrpolitika. De azért annyira figyelte, hogy több grafikusnak bezáratták a kiállítását, illetve kizsűrizték munkáikat az országos bemutatókról. Sőt az 1961-ben induló országos Miskolci Grafikai Biennále első katalógusának a bevezetőjében D. FehérZsuzsa egyértelműen kijelölte a követendő utat számára: „Kollwitz lélekbemarkoló realizmusa, Derkovits drámai mozgósító ereje, Masereel modern embereinek lelki gyötrelmei, Szőnyi tájainak, életképeinek lírája, a szovjet grafikusok forradalmi lendülete, a mexikóiak monumentalitása olvad egységes hatássá, nagyszerű példává a ma művészetének munkájában.”

Mindennek dacára a képgrafika az időszak legprogresszívebb műfajává nőtte ki magát, a fenn idézett irányelvektől függetlenül művelői nem mindig, az évek multával egyre kevésbé tükrözték az ideológiai elvárásokat, ahogy ezt az egyes biennálék díjazottjai is bizonyítják: HinczGyula (1961), KondorBéla (1963), FeledyGyula (1965), CsohányKálmán (1967), PásztorGábor (1969).

A korszak grafikájának sokszínűségét bizonyítja, hogy az új stílust teremtő Kondor Béla mellett jelen voltak a háború előtti rézkarcoló nemzedék modorában dolgozó grafikusok, akiknek meghatározó képviselői a festői, fény-árnyék hatások ellentétére építő kifejezésmódban dolgozó SzőnyiIstván és VargaNándorLajos. Hincz Gyula és ReichKároly munkáira ebben az időben Pablo Picasso klasszikus rajzai hatottak leginkább. Balladás hangnem jellemzi Csohány, Feledy, és LenkeyZoltán, illetve expresszivitás WürtzÁdám előadásmódját. Ám a legkarakteresebb és a legeredetibb stílust, mely az enyhén zsúfolt, klasszikus düreri tradíciókat, illetve a mágikus realizmust idézte meg, SzabóVladimír, GrossArnold, RékassyCsaba,GyulaiLíviusz képviselték.

A mezőny azonban még így sem teljes. Mellettük – ugyancsak a hatvanas évek elejétől – a progresszív, egyetemes irányzatokhoz kapcsolódva több, a biennálékon, „hivatalos” tárlatokon nem nagyon szereplő alkotó dolgozott, így a szürnaturalista Csernus Tibor, a mágikus realizmusra utaló kifejezésmódot művelő Major János és Maurer Dóra, a munkáin pop art motívumokat alkalmazó LaknerLászló, illetve az időszak végén induló BaranyayAndrás, aki a felismerhetőség határáig nagyított testrészeket ábrázolt lapjain.

A Székesfehérvári kiállítás rendezői kicsit sokat markoltak, amikor az időszak valamennyi grafikai műfaját, a rajzot, a sokszorosított grafikát, a könyvillusztrációt egy kiállításon akarták bemutatni. Célravezetőbb és talán meggyőzőbb lett volna, ha a felsoroltak közül egynek, mondjuk a sokszorosított grafikának a legjellemzőbb darabjait vonultatták volna fel (ebből van különben legtöbb az anyagban).

De nézzük a tényeket! Az ajtón belépve a földszinti teremben KassákLajosnak majd egy tucat, a klasszikus avantgárdot idéző geometrikus kompozíciója fogadja a látogatót (Vonalrajz, 1960). Mellettük MartynFerenc rajzai és akvarelljei, bár a hatvanas években készültek, mégis inkább az európai iskolás kifejezésmódját juttatják eszünkbe (Harcosfeje, 1960, Busó, 1966). A korszak egyik meghatározó figurájának, Hincz Gyulának a nyomatai Picasso klasszikus formáit idézik. Jómagam viszont most nem ezekre a klasszicizáló, monumentalitást sugárzó alkotásaira hívnám fel a figyelmet, hanem egy festőibb, bensőségesebb, klasszikus témát, a három gráciát megjelenítő fekete, vörös, zöldes Címnélkül nyomatára (1965). BorsosMiklós pannon panteizmusa igen népszerű volt a korszakban (Lovaskép, 1966). Szabó Vladimír varázslatos mesevilágát ugyan már a háború előtt kialakította, mégis megkapóak a szakmát, a gyűjtőt, a festőt megörökítő karcai. Afestő (1959) című grafikája végső soron egy groteszk életkép: az öreg piktor dolgozik a festőállványra erősített képén, mellette egy fiatal, a szerelemet, az erotikát szimbolizáló lány látható, illetve az idő múlására figyelmeztető, kötögető öreg hölgy macskával, a kép hátterében pedig egy női akt tűnik fel. Bölcsesség, játékosság, irónia, bujtatott erotika, sőt némi szentimentalizmus is jellemzi a művet. A lépcsőfordulóban SzalayLajos expresszív, mitológiai témát feldolgozó tusrajza (Hector, 1979) fogadja a látogatót, mellette BarcsayJenő több konstruktív munkája látható. Közülük talán a legnívósabb az épületek szerkezetét kiemelő, kicsi mérete ellenére is állandóságot és szilárdságot sugárzó rajza, a Konstruktívtáj (1962). Bálint Endre viszonylag nagyméretű linóleum metszetén, mintegy montázsként, a művész emblematikus töredékei – három figura, lófej (lovas), kerék, szentendrei ablakrácsdarab – jelennek meg laza, mégis összefüggő együttest alkotva (Kompozíció, 1963). A lépcsőforduló után Korniss Dezső vörös-fekete kalligráfiáival, OrszágLili kőszerű figurákat ábrázoló tusrajzaival, a lépcső tetején pedig BaranyayAndrás kézfej- és vállkivágataival találkozhatunk. (RészletI-V, 1970).

A felső nagyteremben a korszak képgrafikája és illusztrációi kerültek a falakra. Többek között olyan emblematikus, viszonylag gyakran szerepelő művek, mint Gyulai Líviusz Nagymamáktengterpartja (1969), Rékassy Csaba Pálinakfőzdéje (1970), MajorJánosVárosa (1964), LaknerLászlóSzájI–II című (1969) szitanyomata vagy Gross Arnoldnak a Művészekkertje (1960 k.). Természetes, hogy e munkák szerepelnek a korszakot összegző kiállításokon, én mégis más, kevésbé ismert, ám nívós alkotásokról szólnék.

Például Kondor Bélának egy nem túl ismert, de igen karakteres rézkarcáról, Azuhanóemberekésafényképész (1966) címűről, melyen mindazok az attribútumok (a szárnyas, késes, zuhanó és összegabalyodó, küzdő ember-angyalok) megtalálhatók, amik annyira jellemzik expresszív, egyszerre spirituális és a hétköznapi tárgyakhoz egyaránt vonzódó művészetét.

A már említett, düreri tradíciókhoz és mágikus realizmushoz egyaránt köthető aprólékos-míves grafikusok, Gross, Gyulai, Rékassy, Gácsi Mihály munkái közül egy Rékassy-grafikát, a Kovácsok címűt emelem ki. A mű a Dózsa-kiállításra készült. Már olyan nyomatain, mint a Fazekas (1964) és a Lakatos (1965) fellelhetők a mágikus realizmusra, áttételesen a szürnaturalizmusra utaló motívumok, mindenekelőtt a tárgyakkal telezsúfolt képtér. Ennek az alkotásmódnak a legkiforrottabb, legjellemzőbb lapja a Pálinkafőzde (1970). Ebbe a kvázi mesterségeket bemutató sorba tartozik a klasszicizáló stílusú Kovácsok című karc is, ahol a kaszát kalapáló kovácsmestert és három segédjét veszi körül a sok apró tárgy és szerszám.

Ízig-vérig szürnaturalista, tárgyakkal, figurákkal telerakott CsernusTiborBungalow című (1960), visszakaparásos technikával készült rajza. Ugyancsak kevéssé ismert Major Jánosnak szikár, tárgyszerű, szűkszavú, mágikus realizmussal rokon rézkarca, az Ablak (1961).

A kiállított anyagban a hivatalos művészetirányítás által is elismert mesterek munkáit többek között a balladás, népi kifejezésmódban alkotó Csohány Kálmán grafikái (Furulyázófiú 1960 k.), valamint Reich Károly és Würtz Ádám nyomatai képviselik.

A néhány kiválasztott mű (minden művésztől több alkotás látható) rövid leírásával igyekeztem érzékeltetni a korszak grafikájának magas színvonalát, amit igen jól dokumentált a tárlat.

Nem hagyhatom említetlenül azonban néhány hiányosságát sem. A 60-as évek művészete már egy lezárt korszak, meghatározott, elismert kvalitású művekkel és művészekkel. Ezért tűnik fel, hogy nem szerepelnek például DeimPál, Maurer Dóra és PásztorGábor nyomatai, holott ők az etap grafikájának meghatározó egyéniségei. Az egyes művészek kiemelésével sem lehet mindig egyetérteni. Túl nagy hangsúlyt kap például Gácsi Mihály művészete. Nem számoltam meg, de úgy tűnt, tőle van a legtöbb mű kiállítva annak ellenére, hogy nem ő a korszak legjobb grafikusa. Hiányosság továbbá, hogy SzászEndre, aki pályája során talán ekkor készítette legnívósabb grafikáit, karcait, csak könyvillusztrációival van képviselve.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a kiállítás az előbbiek ellenére is jó keresztmetszetet ad a korszak grafikájáról. (Talán alaposabb összegzés születhetett volna, ha csak egy grafikai műfajra, például a rajzra vagy a sokszorosított grafikára koncentrálnak.) Nagy erénye továbbá, hogy a múzeum saját anyagán kívül szinte minden jelentős vidéki gyűjteményből (Ferenczy Múzeum, Szentendre, a miskolci Herman Ottó Múzeum, a Szombathelyi Képtár stb.) láthat lapokat a látogató, s ennek köszönhetően olyan munkákkal ismerkedhet meg, amelyekkel így együtt, egy csokorban gyűjtve sohasem találkozhatott.

(CsókIstvánKéptár, 2005. XII. 5–2006. IV. 30.)