Arcok elmosódva
Alakszandar Tinei kiállítása

Amikor a szamuráj felemelte a kardját, hogy ellenfelére sújtson, szeme soha sem a vele szemben álló alakra volt kiélesítve. Mindig kicsit mögé nézett, a vállán túlra, így az emberi formát elmosódottan látta maga előtt. De pont ez a lencse-eltolódás volt szükséges ahhoz, hogy hajszál pontosan szúrjon vagy vágjon. Nem a részletek kiélezettségével célozta meg ellenfele testének érzékeny pontját, hanem a lágy elhomályosodásban, az elnagyzolt vonalakban ragadta meg. A keleti ember mindenkori lelkülete mutatkozott meg itt is, hogy tudniillik a világ dolgai mindig levezethetők néhány alapvető szellemi és fizikai tulajdonságra. Egyrészt: minél távolabbra nézel, annál közelebbre látsz, másrészt: a test is szellem, mint ahogyan a szellemnek is van teste.
      Ez a szemléleti alapállás mutatkozik meg Alekszandar Tinei, Budapesten élő moldáviai alkotó műveiben is. Ha túl közelről nézzük őket, inkább a befejezetlenség hatását keltik, ezért mindig kissé hátra kell lépni előttük, méretüktől és technikájuktól függetlenül. Az elhomályosult látásmód, illetve a lazán felvitt pigmentáció Tineinél alkotói koncepcióvá, egyéni vonássá válik. Bizonyosan nem véletlen, hogy javarészt portrékat fest, mégpedig fényképek alapján, másolva őket, visszafojtva azok realista részletességét. Az idő ködén át, fátyolszerűen adja őket vissza, bepácolva őket a költőiség lágy könnyedségébe, talányokkal teli homályába. A fotográfia valósághű dokumentáris tulajdonságait átirányítja a balladai félhomályba; ami kézen fekvő, azt áthelyezi a történetiség ködébe, rájuk húzva a mitológiai párát, a nosztalgikus sejtelmességet.
      Kiállítási anyagának egy része 51 portrét számláló sorozatból került ki, melyeknek közös tulajdonsága, hogy a modellek valamennyien szakállat viselnek. Túlnyomórészt a jelenkor és a múlt ismert személyiségei, úgymint Raszputyin, Matisse, Darwin, Che Guevarra, John Lennon, Robert de Niro, Saddam Hussein, Brancusi, Harald Szeemann stb. Maradjunk kicsit a szakállnál, amely közös nevezőre hozza Tinei grafit-rajzait. Nyilvánvaló, hogy a szakáll egy elvetemült manipulatív eszköz, hiszen folyamatosan alakítható, változtatható, és végső soron el is tüntethető. Sőt, mesterségesen is felrakható. Nem úgy, mint az emberi arc többi jellegzetes, kitörölhetetlen, bőrbe vésett vonása. Van, akit csak szakállasan jegyzett meg a történelem, míg mások csak életüknek bizonyos szakaszában ragaszkodtak hozzá, kísérletezve vele, mint valami kulisszával, amely mögé el lehet rejtőzni. Az arcról leválasztott, illetve tőle elvonatkoztatott szakáll sajátos formai, ennél fogva grafikai értékkel bír, egy jellegzetes individuális gestalt, ha úgy akarjuk. Ilyenként az arctól független életet is képes élni, autochton poétikája van.
      Ám Tinei mégsem ez irányba mozdul, nem aknázza ki ezt a lehetőséget. Az arc, illetve a fej egésze az, ami érdekli, menekül az anatómiai részletességtől, és hát a fotográfiai hatás is egy mesterfogás, amely inkább csak távolról szemlélve érvényesül. Első nézésre úgy tűnik, hogy az elmosódott felületek szétpamacsolt ecsetnyomok, annyira líraiak. Pedig a grafit többszörösen egymásra vitt rétegei adják meg ezt a finom árnyaltságot, megszámlálhatatlan kézmozdulat áll minden egyes rajz mögött. De még ez sem elég, mert amikor már összeáll egy-egy portré, akkor Tinei utólagosan belekarcol vagy beleradíroz a felületbe, sőt, helyenként színeket is hozzáad az arcokhoz. Ezek az utólagos beavatkozások némileg destruktív funkciót látnak el, némileg pedig a kép hangulatát teszik érzelmileg felfűtöttebbé, már-már festőivé. Mintha összekarcolt filmnegatívok pozitív kontaktjai lennének helyenként ezek a pszeudofotográfiák. Mert valóban pszeudók, látszatfényképek, kézileg kidolgozott tükörképei az eredeti felvételeknek, átszűretve az emlékezet porlepte, szürkés csipkézetén. Ugyanez a módszer jut érvényre olajképein is.
      A hetvenes évek második felében – mielőtt széles karcsapásaival bekopogott volna a transzavantgárd – a hiperrealizmus volt a művészet „utolsó sikolya”, az a festészeti hiszekegy uralkodott el, amely még a fényképen is túl akart tenni a valóság, az életszerűség visszaadásában. A valóságnak és az álomszerűségnek azóta számtalan új viszonylata szerzett érvényt és hitelt, s Alekszandar Tinei poétikája is egy ilyen attitűdből veszi származását. Kissé misztikus és titokzatos, mint a keleti lelkek általában, kicsit szertelen és pozitív értelemben felelőtlen, mint a szlávok szoktak, némileg destruktív és dekonstruktív, mint amilyenek korunkban az újat keresők, a másságra esküszők. A szépet az elragadtatottságban próbálja megtalálni, a művészet gyökereit pedig az emlékekkel teli élet foszló sejtjeiben véli kitapintani oly módon, hogy magát a múlandóságot teszi örök érvényűvé.

SZOMBATHY BÁLINT
(Deák Erika Galéria, Budapest, 2006. IX. 19–X. 14.)

Képalá: (File: SZEEMANN2)

Alekszandar Tinei: Harald Szeemann, grafika, 39 x 51 cm, 2006