Üdvlelde gázfáklyával
Stróbl Alajos (1856–1926)
MAROSI ERNŐ

Krasznahorka egyik kedvelt, máig népszerű turista-nevezetessége az Andrássy családi mauzóleum mögött a család kedvenc kutyájának, Tascherlnak sírszobra, az egyebek közt az állatszobrászatot is nagy kedvvel művelő Stróbl Alajosnak szeretettel mintázott kis szobra – afféle kis kamaramű a monumentális szobrok mesterétől, állatportré a portrészobrásztól. A turisták figyelmét soha nem mulasztják el felhívni arra, hogy a meggyászolt öleb szemei berakott karbunkuluskövektől ragyognak. Aztán – nem sokkal a „büszke vár” legendáktól övezett historizáló együttesének megismerése után – ámulhatnak a különc főúri pompakifejtésen, de megcsodálhatják a megelevenítés művészi fogásait is.
Stróbl Alajos más műveit is övezi napról napra az ugyanilyen módon szerzett-érdemelt népszerűség: a budai Halászbástyán álló lovas Szent Istvánt, a Várban a Mátyás-emlékkutat, vagy az egri Dobó István-emléket. Amit a turisták méltán csodálnak, az a természethűség és a figurák elevensége. Az Operaház fülkéjében ülő Liszt Ferenc arcán még a szemölcs is monumentális hatású, mert része a karakternek. Stróbl műtermi fotói között nem véletlenül tűnnek fel nagyon sűrűn olyan felvételek, amelyek a modellt és a szobrot egymás mellett ábrázolják, mintegy igazolva a szobrász eljárását és munkájának sikerét. Művészi munkájának igazi célja az egyéniség visszaadása volt; nagyon jellemző módon még szoborcsoportok mellékalakjai esetében is, amelyeknek rendszerint szintén ismerni lehet a modelljét. Ezeknek a modelleknek a kiválasztása – annak érdekében, hogy típusokat jelenítsenek meg – igen nagy körültekintéssel történt. Amit a mai turista is megcsodál, mert igényel, Stróbl szobrászatának legfontosabb értéke, erőteljes naturalizmusa. Tehetsége, érdeklődése kezdettől fogva ebben nyilvánult meg, törekvéseinek és tanulmányainak célja az élethűség volt.
A naturalizmus szót itt nem valamely művészeti irányzat megjelöléseként használom, hanem mint olyan célkitűzést és értékrendet, amely a művészetben és különösen a szobrászatban a reneszánsz kezdeteitől fogva uralkodott. Kialakultak és hagyományozódtak a természetes formák leképezésének eszközei, a különböző mérési eljárások, a mintavétel és a lenyomat- vagy öntvénykészítés fortélyai, az anatómiai tanulmányok. Nem csekély technológiai haladás történt a szoborállítás és különösen az öntés mesterségében. Közös és megkerülhetetlen a mintaképek tárháza is; elsősorban az antikvitásoké, amelyeknek a 17. század végi akadémiák már kialakult és mindenféle műfajhoz illő készletével rendelkeztek. Ahol akadémiai szintű szobrászképzés folyt, mindezt meg kellett valósítani, s hozzá az előfeltételeket meg kellett teremteni. Ezt tanulta meg Stróbl is, és amikor 1885-ben megnyitotta mesteriskoláját, ezt a szobrászatot intézményesítette Magyarországon, amely az e téren (is) való függetlenségét a 19. század eleje óta igényelte. Tudatában volt annak, hogy a nemzeti szobrásziskola régi követelésének megvalósítása lett a feladata, s ennek értelmében nemcsak az Üdvlelde gondolatát karolta fel, hanem szobrász elődeinek, Ferenczy Istvánnak, az agg Dunaiszky Lőrincnek kultuszát is. Stróbl egyik első kompozíciója, Perzeusz-szobra e tágabb értelemben vett naturalizmus kor kötelező tananyagának, a manierista-barokk mitológiai problematikának elsajátításáról adott számot. Az ilyen értelemben felfogott naturalizmus kultúrája azonban – s nemcsak a szobrászatban – a végéhez közeledett már akkor, amikor Magyarországon megvalósult a művészeti akadémia álma. Ezt a megvalósulást joggal és többé-kevésbé találóan lehet jellemezni Lotz Károly, Benczúr Gyula és Stróbl triászával. Valamennyien megérték az akadémiai rendszer egyeduralmának végét, s egyben a naturalizmus értékrendjének trónfosztását. Ez a szobrászatban mindenekelőtt az addig feltétlenül legyőzendő anyagnak, a kőtömbnek, a fahasábnak érvényre juttatásában, a plasztikai forma sajátos törvényeinek felismerésében s a klasszikus formával szemben az archaikusnak és a primitívnek kultuszában jelentkezett. A ma is a naturalista értékekért lelkesedő turista így reménytelen helyzetben van, ha a szobrászat újabb fejleményeivel, a nem-naturalista vagy éppen absztrakt-sztereometrikus értékekkel áll szemben.
Megtanultuk már, hogy minden művészi teljesítményt a maga vállalt és vallott értékrendjének mércéjével lehet mérni. Stróbl azonban már pályája tulajdonképpeni csúcspontján, 1905-ben emberére akadt a fiatal Fülep Lajosban, aki az akkori vezető akadémikus művészekkel készített nevezetes interjúinak egyikét vele csinálta. Meg kell adni: műve nemcsak gonoszan ironikus, hanem kitűnően, egészen a környezet bemutatásáig és Stróbl beszédmodoráig hitelesen megírt jellemzés, amelynek fő kérdése az irodalmias elemek létjogosultsága a szobrászatban. Ebben a szellemben kérte rajta számon Rodinhez, Maillolhoz, Bourdelle-hez való viszonyát. A készülő Kossuth-mauzóleum kígyót üldöző oroszlánból, azt felszabadító, halottak napján égő gázfáklyát emelő géniuszból álló allegorikus csoportjával kapcsolatban Fülep híresen csúfondáros kérdése tudvalevőleg ez volt: „Ki fogja meggyújtani?” – tudniillik a Stróbl által nagy pátosszal emlegetett nemzeti eszme lángját. A beszélgetés ezen a ponton a Fülep által is nagyra becsült antikvitás értelmezésének s a művészet esztétikai alapjainak kibékíthetetlen ellentéteihez érkezett. Fülep arra mutatott rá, hogy Stróbl allegóriái nem allegóriák a szó igazi értelmében, az antik hagyományra, s abban is elsősorban Lüszipposzra hivatkozó művészete kiüresedett.
Ez az ellentét hívja fel a figyelmet Stróbl pontos történeti helyére az akadémiai naturalizmus nemzetközi kultúrájában. A 19. század utolsó harmadában a magyar akadémián vezető szerephez jutott kortársaihoz hasonlóan, művészete a historizmus nemzetközi áramlataiban gyökerezett, s mindenekelőtt Lotz Károlyhoz hasonlított abban, hogy gyakorlatát és stiláris orientációját főleg a bécsi Ringstrasse művészeinek körében szerzett tapasztalatok alapozták meg. Ez nemcsak döntően neobarokk értékrendjére – s utazásai során is különösen a francia neobarokk szobrászat iránt megnyilvánuló előszeretetére – vonatkozik, hanem az emlékszobrászat alapvetően allegorikus funkciójának sajátos értelmezésére is. Bécsi előképei: Viktor Tilgner és mestere, Caspar Zumbusch honosították meg az emlékszobornak azt a típusát, amely az elvont fogalmak perszonifikációit a főalakot körülvevő, s mintegy „a népet”, „a kort”, „a történelmi milieu-t” nem megszemélyesítő, hanem tipikusan képviselő alakokkal váltotta fel. Erények alakjai helyett mintegy történelmi lábjegyzetekként alkalmazott hadvezérek, osztályaik képviselőiként szereplő kortársak kerültek a talapzatokra, egyszerre illusztratív jelleggel és ugyanakkor rezonőrökként. Az ilyen szerkezetű emlékmű egyben úgyszólván közönségének első sorát is felvonultatja, átmenetet alkotva a nézőhöz és mintát adva viselkedésére. Abból viszont, hogy az első nézők már a szoborkompozíciókban megjelentek, logikusan következik, hogy minden, a mű hatáskörébe kerülő szemlélőnek ugyanígy egy virtuális, históriai idő részesévé kell válnia. Kézenfekvő a kapcsolat a színházzal, amit Stróbl nem is tagadott, inkább erősíteni igyekezett.
Színpad, folyamatos előadás azonban a művészi alkotás, a tanítás folyamata is. Stróbl mindenekelőtt megrendezi a maga művész-voltát, mesteri és mester-tanári attitűdjét. Ennek az előadásnak színhelye a műterem, amelyet nagy gonddal és mindig az alkalomnak megfelelően átrendezve díszletez és rendez át. A nagy mintakép megint a neobarokk historizmus művészkultuszának ünnepelt főszereplője, Hans Makart. A közönség pedig a pesti társaság, a bohém műtermi és kerti ünnepségek vendégeitől kezdve az uralkodó őfelségéig, aki akkor is jól alakítja színpadi szerepét, amikor kezének mintázásakor – a román királyné és költőnő Carmen Sylva kérésére – még szárnysegédjét is elküldi, hogy ne legyen tanúja a színjátéknak. Az Epreskert műalkotások, műemlékek, növények festői együttesévé alakul, benne kisebb állatsereglettel, időnként kosztümökben, történeti jelenetekben lakomázó vendégsereggel. A historizáló jelenet s a tárgyegyüttes sajátos kifejezési forma. A művész fiának emlékezése szerint, némi megrökönyödést is keltve, Stróbl a tanácsköztársaság alkalmával is megpróbálkozott ilyennel: hatalmas vörös trónusra Perzeuszának pallosát fektette, lábához pedig koronát tett.
Igazi műemlékek is megjelennek ebben a környezetben: a Mátyás-templomnak a restaurálás során másolattal helyettesített középkori kapuzata, a prágai Szent György-szobor Róna József által kiegészített másolata, a pesti barokk kálvária csak a legfőbbek. Funkciójuk mindenekelőtt a történelmi hangulat keltése – a középkori romok között lassanként egész kis Mátyás-kultuszhely alakul ki: éppoly kevéssé középkorias, viszont egész színrevitelében erősen barokkos, mint a várbeli Mátyás-kút. Mikszáth hasonlót ír le nem leplezett iróniával a Beszterce ostromában, a két Trnowszky-testvér Apolka körüli vetélkedéséről szólva:
Tromf tromfra. …Péter nagybácsi megtudván Bécsben, hogy ott a kontesszeknek egy kis szerecsenjök is van, nosza rögtön ő is kerített egy szerecsent, a mellé hátas lovat, társalkodónőt, divatos ruhákat Párizsból és Turócszentmártonból két nevelőt, akik belecsepegtessék a szláv szellemet és elutáltassák a magyarokat.
De ez még semmi ahhoz a pazarláshoz képest, amivel erre Gáspár úr visszafelelt a következő félévben. Ezt tessék aztán utána csinálni!
Gyönyörű női fogatot vásárolt a Csáky grófnőktől, kékselyem bélésű baldachinnal a kocsi tetején; a bakon magyar kocsis, a lovakon cifra, sallangos magyar szerszám. Társalkodónő, nevelőnő, két apró inas nyalka huszárruhában, mind magyarok, s mind az Apolka szolgálatára rendelve. A nagykertjében egy kis palotaszerű villát építtetett neki, locsogó szökőkutak előtte. Rózsabokrok, pálmák, egzotikus növények köröskörül; drága brokát selyemmel bútorozott szobák bent, melyekbe minden héten össze voltak híva az egész városka előkelő leányai játszó-társaknak. Csak egy királyleány dúskálhat ilyen pompában.
S ha az Epreskert, amelyet itt fényképek sorozata idéz, még nemzeti hangsúlyaiban is emlékeztetett a Trnovszkyak produkciójára, csak Stróbl egyik alkotása volt: a másik a szülőhelyén, a liptói Őrtűzön otthonnak és egyben művésziskolának felépített várkastély, mintha a Besztercebánye ellen ostromra induló tragikomikus hős, Pongrácz István nedeci udvartartásának párja lenne.
Stróbl Alajos százötven éve született és nyolcvan éve halt meg. Azzal büszkélkedett, hogy megalapozta a magyar szobrászatot, s abban a keserű tudatban vonult vissza, hogy már elutasítják tanítását. Az általa meghonosított ízlés továbbél, annak ellenére, hogy ellenzői szenvedélyesen támadták. Ma ezek a viták már maguk is történelmi távlatban jelennek meg. Elérkezett az ideje e történelem elfogulatlan bemutatásának.