Aranykort idéző rózsaszálak
A 2. Textilművészeti Triennálé kiállításai Szombathelyen
P. Szabó Ernő

Budapesten utoljára a millennium évében rendeztek olyan nagy kiállítást, amely átfogó képet adott a kortárs képző- vagy iparművészet egy-egy területéről. Az összegzésre az utóbbi években azok a biennálék vagy triennálék vállalkoztak, amelyeket vidéki városokban rendeztek. Az utóbbi hónapokban egyszerre vagy egymást szorosan követve volt látható a szombathelyi textilművészeti triennálé, a miskolci grafikai biennálé és az egri akvarellbiennálé. Mindhárom rendezvényen jelen vannak a szakma hazai legjobbjai és mindhárom kitekintési lehetőséget ad a nemzetközi fejleményekre is.
Különös figyelmet érdemel közülük a szombathelyi Textilművészeti Triennálé. Egyrészt, mert voltak olyan korszakai az utóbbi harminc-negyven évnek, amikor a textilművészet a szó szoros értelmében zászlóvivője volt a nemes ideálok jegyében és a kísérletezés szellemében született kortárs magyar művészetnek. A hatvanas-hetvenes években a kísérleti textil a művészi szabadság jelképévé vált (mintegy kijátszva az aczélos művészetpolitika figyelmét), a nyolcvanas évek végétől pedig a nagy hagyományokkal rendelkező szövött kárpit újított a meg a tradíciót a korszerű kifejezés jegyében.
Másrészt azért izgalmas a szombathelyi rendezvénysorozat, mert az egyes rendezvények kereteit a textilművészet különböző területeinek sajátos fejlődését, eredményeit figyelembe véve változott, s változik ma is. A fal- és tértextil területén elért eredményekről évtizedeken át elsősorban az 1970-ben elindított szombathelyi textilművészeti biennálék sorozatán kaptak képet az érdeklődők. E művek seregszemléje után hamarosan megrendezték az alkalmazott textil tárlatait, majd a miniatűr textilek nemzetközivé vált bemutatóit, hogy a millecentenárium évétől sor kerüljön a zászlók, a millenniumétól pedig a szalagok biennáléját is. A különböző sorszámú tárlatok sokszínű együttesének köszönhetően mára eljutottunk oda, hogy a kortárs textilművészet jelez központjai, Lodz, Lausanne mellett – olykor talán még előtt is – Szombathely a legfontosabb európai központok közé emelkedett.
Ahhoz a felismeréshez is eljutottak azonban a szervezők, hogy az elmélyült munkához több idő szükséges, mint emennyit a biennálé-rendszer biztosított. Így folytatódott 2003-tól triennáléként a rendezvénysorozat, s miközben most a Szombathelyi Képtárban a 2. Textilművészeti Triennáléra beküldött művek láthatók, a kőszegi Zwingerben az előző rendezvény díjnyerteseinek a munkáit állították ki, Ardai Ildikótól Uhlir Gerlindéig összesen tizennégy alkotó műveit. Utóbbiak között szerepel Lévai Nóra Kontaktus című, különleges hímzéstechnikával készült alkotása is, amelyen különböző fejek, fejrészletek láthatók, eltérő sűrűségű, színű, alakú vonalhálóból kirajzolódva. Mintha csak azt kívánná példázni, hogy hogyan alakul ki új minőség a különböző formák, anyagok találkozásából, hogyan válik művészetté a mindennapi lét, szellemi tartalommá a holt anyag.
Jól érzékelteti ez az alkotás, milyen problémakörök foglalkoztatták az idei triennálé rendezőit (szakmai szervező a Kulturális Alapítvány a Textilművészetért), amikor a triennálé témájaként a kontaktust jelölték meg, olyan „szervező erőként, amely  jelen van az élő és élettelen természetben, a társdalomban, a valóság és a szellemi világ minden elemében és szférájában.” Jelen van – vagy éppen hiányzik, tehetjük hozzá, és ez a hiány éppen olyan meghatározó a rendszerváltozás második évtizedének vége felé Magyarországon, mint a valódi kontaktusok.
Öt különböző alrendezvény részeként, több száz mű szerepel a szeptember 24-ig nyitva tartó triennálén, anyagok, technikai megoldások sokfélesége körvonalazza a kontaktus mibenlétét, megvalósulása lehetséges módjait, vagy éppen, ahogyan Kovalovszky Márta A türelem rózsát terem című bevezetője érzékelteti a katalógusban, a továbblépés nehézségeit.  „Az utolsó évtizedekben más, többnyire új gondolkodásmódok, új kifejezési formák, újonnan alakuló műfajok töltik be azt a művészetformáló funkciót, amelyet egykor a textil nagy generációja és a közvetlenül őket követő nemzedék – írja. – Ha közülük néhányan – átlépve a festészet, tárgyformálás vagy a videohasználat területétre – új lehetőségeket kerestek, ez azt jelenti, megértették, a textil ma nincs soron.”
Talán valóban úgy van, hogy a műfaj, a művészeti búvópatakok természetéhez híven el-eltünedezik a szemünk elől, hogy egy váratlan pillanatban újra elénk bukkanjon. Ha nemcsak szép, de igaz is ez a metafora, akkor lehet, hogy a triennálé éppen egy ilyen „előbukkanás” pillanatával azonosítható. Legalábbis, ami a fal- és tértextilt, a textildesignt és a minitextilt bemutató egységet illeti, mindhárom a hagyományos és új anyagok, technikák ötvözésének számos egyéni, figyelemre méltó eredményeket hozó lehetőségét prezentálja. Több mint félszáz művész munkái szerepelnek a fal-és tértextilek összeállításában, majd egyötödük olyan elismert mester, akiket a rendezők kértek föl a részvételre, s akik közül néhányan nem csupán udvariassági gesztusnak fogták föl a meghívást, és nem a nyolcvanas-kilencvenes években létrehozott, hanem új művekkel tisztelték meg a közönséget, mint például Háger Ritta, Lovas Ilona, Solti Gizella, Szuppán Irén. A többi kiállított mű mintegy a fele a beküldött anyagnak, a zsűri szigorúan válogatott, örvendetes, hogy így is jó néhány fiatal maradt a kiállítók között. A díjazottak sorában is találunk fiatalt, Vigh Krisztinát például, (1976-), aki textil, fa, hímzés ötvözésével készítette el Deviáció című művét. A művek sorát – ha nem az Eleőd Ákos építész által tervezett installációban megjelent műegyüttest, hanem a katalógus szigorú alfabetikus sorrendjét nézzük – Almer Zsuzsa Kontaktus az idővel című, lenvászon alapon vegyes technikával, fototechnika alkalmazásával készült, nosztalgikus hangulatú munkája indítja és Zelenák Katalin Káprázat című, művészettörténeti előképekből kiinduló francia gobelinje zárja. A kettő között a mai magyar textilművészet több generációját képviselő, a textil hagyományos anyagait a tradíció iránti tisztelettel kezelő vagy éppen az új megoldásokat, a gazdagítás lehetőségét kereső alkotások. Kecskés Ágnes  Balassi című gobelinje a tematikát, ikonográfiát tekintve is a műfaj hagyományos darabjai közé tartozik, Nagy Judit a nemes anyagokat, a hagyományos mustrát az irónia idézőjelével párosítja, Székely Judit a gyermekrajzok tisztaságára. szürrealisztikus szerkezetére utal Mert minden körbe ér című művével, amelyen arra buzdítja a nézőt: „Legmélyére térj: az már a Menny.” Ugyancsak francia gobelin a Szent Ágnes átváltozása című munka, amelyet Pasqualetti Eleonóra készített, akinek a triennálé megnyitóján adták át a Kulturális Alapítvány a Textilművészetért díját, Az „Év textilművésze 2005.” elismerést (a 2004-es hasonló díjat Balázs Klára kapta).  Az eszközök alkalmazásának ökonomikus, már-már minimalista alkalmazása jellemzi Kókay Krisztina Piramis II.-jét, Solti Gizella Vagy-vagy című, pamutot, gyapjút, műszálat, fotók ötvöző alkotását. A változatos, sőt merész anyaghasználat jó példája Olajos György Mercurius I-II című kompozíciója, amelyet bodzával, hagymahéjjal festett gézből, magvakból, tollból, növényekből készített. Mercurius az istenek hírnöke, az ékesszólás megszemélyesítője volt egykor, megidézése a textiles nyelv, a benne foglalt közlendő állandó és változó elemeire utal. Ugyanúgy, mint a fődíjas alkotás, amely a rózsára, a textilesek számára egyébként is vonzó szimbólumra utal, egyszerre jelzi a hagyományokhoz való kötődés és a megújulás, az átalakulás, átlényegülés csodájának lehetőségét (lásd: Magyarországi Szent Erzsébet legendája). A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma fődíjával elismert Gink Judit  drótból, talált tárgyból, szögekből, papírból egyéni technikával készítette nagyméretű installációját, amely az A Rose is a Rose is a Rose is a Rose, azaz A rózsa az rózsa, az rózsa, az rózsa címet kapta. További díjazottak: Zelenák Katalin, Vígh Krisztina, Balázs Irén, Pájer Emília.
 Még nagyobb arányban szerepelnek fiatalok a 2. Textildesign Triennálé résztvevői között (díjazottak: Fehér Beatrix, Latin Anna, Molnár Mária Virág, László Edina-Szigeti Vanda, Vereczkey Szilvia), ami azt érzékelteti, hogy noha Magyarországon a textilművészet ipari háttere gyakorlatilag megsemmisült az elmúlt két évtizedben, a kisszériás illetve egyedi termékek tervezése továbbra is vonzó feladat maradt. Miközben az idősebbek műveinél „a kézműves jelleg és a hagyományos szépségeszmény jegyében történő gondolkodás egyértelműen domináns”,  a fiatalokat inkább a felszabadultság, a játékosság, a véletlenekben rejlő lehetőségek kihasználása jellemzi, ahogyan azt a tárgyegyüttest bevezetve Halasi Rita Mária fogalmaz a katalógusban.