Festészet, első látásra
Jubileumi Akvarell Biennále Egerben, a Trinitárius templomban
P. Szabó Ernő

Majdnem negyven évvel ezelőtt, az első egri Országos Akvarell Biennále 1968-as megrendezésekor, Németh Lajos professzor úgy fogalmazott, hogy „az elmúlt évek során képzőművészetünk mostoha gyermekévé vált az akvarell műfaja. Perifériára, szinte kiszorított helyzetbe került”. Pedig, tette hozzá, „az akvarellművészetnek a modern művészetben is megvan a lehetősége, hiszen a dolgok nem a technikánál, hanem a szemléletnél dőlnek el”. Ki tudná ma már megmondani, mi is lehetett a baj a három T időszakában az akvarellel, ha csak az nem, hogy alkalmatlan volt annak a tematikának a tolmácsolására, amelyet – ha csak ajánlásként is – még mindig hangsúlyozott a művészetpolitika egy-egy nagy kiállítás előtt.
Annál alkalmasabb volt az akvarell minden korban a valóság gyors megragadására, az élmények rögzítésére, a spontán reflexiók kifejezésére. De éppen ez az, ami miatt gyakran emlegetik az akvarellt a piktúra legnehezebb műfajaként is: a színek gyors felrakás a papírra, s a gyors száradás nem engedi meg a későbbi változtatásokat.
Mint a nagy szerelem, első látásra születik meg a klasszikus akvarell is, alla prima, ahogyan a szakemberek mondják, s ahogyan egy Dürer-kompozíció vagy egy Rodin-vázlat példázza. Ahogyan az „angol akvarell” mesterei, élükön Turnerrel utolérhetetlen szakmai színvonalat képviselő alkotásai mutatják, méretüket, anyaguk időtállóságát tekintve talán nem hasonlíthatóak az akvarellek az olajképekhez, de értékben fölvehetik velük a versenyt: éppen a műfaj intim jellegéből következően mondhatnak el sokkal többet alkotójukról, mint a megrendelői elvárásoknak megfelelni kívánó táblakép. Legalábbis így volt ez a múltban. Hogy mi a helyzet az akvarellel a jelenben, arról az 1968-ban indult biennálesorozat tárlatain lehetett a legjobban tájékozódni. Lehet az idén is, hiszen változatos az összkép, a klasszikus technikai fogások mellett számos új megoldással kísérletező lap szerepel az immár huszadszor megrendezett akvarell biennálét. A jubileumi tárlathoz több kiegészítő kiállítás és kiadvány is társul, átfogó képet adva a műfaj helyzetéről az ezredforduló utáni években, s a visszatekintő tárlatok segítségével azt is fölidézi, hogy mi történt a 20. század utolsó évtizedeiben.
 A magyar akvarell a művészi kísérletezés terepévé vált ebben az időszakban. Megindult az új anyagok, eszközök fölhasználása, a műfaji határok átlépése, a különböző területek demokratizálódása jegyében. Miközben egyre kevesebb lett a „tiszta” akvarell, a vegyes eljárások alkalmazása a műfajon belüli kifejezési lehetőségek gazdagodását is jelentette. A magyar akvarell sokszínű képet mutat, ahogyan azt a mostani biennále anyaga is jelzi. A kiállított művek között sok olyan van, amelyek számos új elemet, megoldást használnak, ötvöznek az akvarell hagyományos, angol eszközeivel. Paradox módon azonban ez nem megkérdőjelezi, hanem éppenséggel megerősíti az akvarellfestészet pozícióit. Ahogyan ugyanis a kurátor, H. Szilasi Ágota írja, „a legfontosabb mégis az, hogy a vízzel oldódó festékek és a velük kombinálható anyagok közt valójában oly szabadsághoz, kifejező és hatásrendszerhez juthat a művész, mint kevés hagyományos festészeti vagy grafikai eljárás esetén. Így a stílusváltozatosság lenyűgöző, ahány művész, annyi sajátos nyelvezet.”
Fentiek után aligha lehet abból komoly következtetéseket levonni, hogy az idén szinte minden díjazott tiszta akvarellel szerepel, lemondva az utóbbi időben egyre gyakoribb vegyes technika alkalmazásáról, mert a műfaji tisztaságon belül is rendkívül egyéni, karakteres világok jelennek meg . A jubileumi biennále fődíját  Bikácsi Daniela kapta, nagyméretű, táblakép-igényű, a látványt egy-egy különös hangulatú objektumra szűkítő, ironikus töltésű lapjaira. A méretek növelése, a művészi én és a külvilág közötti kapcsolatok világának kutatása jellemzi a Magyar Alkotóművészek Egyesülete díját elnyert Chilf Mária műveit, a múlt és a jelen elválaszthatatlan egysége jelenik meg Urbán Tibor kisméretű, akvarellt és grafitceruzát ötvöző kompozícióin. Korábbi, városi tereket feldolgozó tematikáját gazdagítja a szintén díjazott Szüts Miklós, az abszurd dialógusokat fölidéző Kovács Péter Balázs és a képes képtelenségek mestere, Stefanovits Péter. Orosz Csaba Kis akvarelldoboza mintegy előre kiválasztott eszközöket kínál művésztársai számára,  a NKÖM Fiatal Művészeket pártoló díját elnyert Barra Nikolett munkái viszont kvalitásukkal, egyéni hangjukkal arra utalnak, hogy az új generáció tehetséges művészeinek aligha van szükségük sablonokra.  
Több tucat művész száznál több alkotása kapott helyet a Trinitárius templom tágas terében, amelyben a korábbinál kevesebb paravánnal bővítették a művek elhelyezésére alkalmas felületet. Így az összkép jobban áttekinthető volt, mint a korábbi biennálén, s szembetűnőbbek voltak a meggyőző teljesítmények, akár azt érzékeltették, hogy egy-egy pályát a nagyobb elmozdulások nélküli gazdagodás jelez, akár azt, hogy az adott kiállító a műfaj adta lehetőségekkel élve a szó szoros értelmében új színekkel gazdagítja a művészetéről alkotott képet. Az előbb csoportba tartozik Benes József, aki egyébként a miskolci Grafikai Biennálén hasonló problematikát feldolgozó művekkel szerepelt, s több évtizedes következetesen épített pályájáért kapott életműdíjat, vagy Fehér László gouache-ai, Fátyol Zoltán finom átmenetekből épült Falfirkái, Krajcsovics Éva poetikus hangulatú, Rilkét idéző kompozíciója. A második csoport fontos teljesítményei közé tartozik például  Lóránt János Demeter, akinek egyre könnyedebbekké, válnak, lírával, humorral átszínezett kompozíciói, Madácsy István, aki egyre tömörebb, jelszerűbb munkákkal szerepel, míg Mayer Berta műveit a narratív elemek gazdagodása jellemzi.
Igen örvendetes, hogy növekszik a fiatal művészek érdeklődése a biennále iránt, sőt jelenlétük is hangsúlyosabbá vált a korábbinál. Fiatal alkotó, Csurka Eszter kapta a két évvel ezelőtti fődíjat, Eger Megyei Jogú Város Polgármesterének a díját is, az ő egyéni tárlatát most Eleven szimbólumok címmel a Zsinagóga Galériában rendezték meg. Nem csupán anyaghasználata, technikai többrétegűsége miatt vált ez a tárlat a biennále jelentős eseményévé, hanem a rendezés, a művek megjelenési módja következtében is. A hagyományos, falra, paravánra akasztott műegyüttes helyett a látogató kézbe vehető művekkel, fellapozható mappákkal, találkozott, az emberi test részleteit ábrázoló, gyakran a művészi önreflexió részeként fölfogható lapok adta élmény még személyesebbé vált így.   
Nemcsak kiváló egyéni teljesítmények, de különböző művészeti intézmények közötti termékeny kapcsolatok dokumentuma is az idei biennále. Az egri vár Dobó bástyájában (konferenciaterem) rendezték meg azt a tárlatot, amely a Magyar Nemzeti Galéria és az egri Akvarell Biennálék kapcsolatát mutatja be olyan műveken keresztül, amelyek az itteni kiállításokról kerültek a nemzeti gyűjteménybe. Az országos gyűjtőkörű múzeum kezdettől fogva támogatta az egri rendezvénysorozatot, részben azzal, hogy saját anyagából alkalomról alkalomra tematikus tárlatokat rendezett Egerben, mintegy föltérképezve a magyar akvarell történetét, részben azzal, hogy szerzeményezéseinél kitüntetett szerepet kapott az itteni kiállítás. Az MNG Jelenkori Gyűjteményéből több mint egy tucatnyi olyan alkotás kapott most helyet a Dobó bástyában, amely közvetlenül a biennáléról került a Galériába, további fél tucatnyi munka alkotója révén köthető a biennálékhoz. Az előbbi csoportba tartozik például Földi Péter, Iványi Ödön, Kováts Albert egy-egy műve, az utóbbiba Roskó Gábor, Szabados Árpád, Végh András, Szirtes János, Borgó alkotása. 
Szily Géza Balkáni erekció I. című 1994-es kompozíciója például az 1994-es biennále alkalmával került a Galéria gyűjteményébe. Akkoriban, amikor a mai magyar művészeti életben gyakran szereplő művésztársaság, a Magyar Akvarellfestők Társasága megalakult, hogy később, nem kis részben éppen elnöke, Szily Géza munkájának köszönhetően évente több olyan kiállítást rendezzen, amely a műfaj lehetőségeit, eredményeit, problémáit bemutassa.  A biennále másik, több tucat alkotó műveit bemutató tárlata, amely az Angol akvarell magyar ecsettel címet kapta és a Keresztény Ifjúsági Klub és a Segít a Város Alapítvány Galériájában került közönség elé, éppen a Magyar Vízfestők Társasága tagjainak műveit prezentálta, illetve azt mutatta be, hogy e társaság intenzív tevékenysége hogyan irányította a figyelmet még jobban az akvarell értékeire. Hogyan találkoznak a műfaj klasszikus és új értékei? Ezt a kérdést fogalmazta meg újra és újra az Angol akvarell, magyar ecsettel című kiállítás, amelyet első alkalommal 1999-ben a hatvani Moldvay Győző Galériában rendeztek meg. Majd harminc meghívott alkotó műveiből a sorozat legújabb, negyedik kiadását először a szekszárdi Művészetek Házában rendezték meg, kibővítve ezt mutatják be Egerben, a XX. Akvarell Biennále kísérő tárlatán. Mintegy esszenciáját adhatja ez a kettős bemutató az eddigi kiállításokon megjelent értékeknek, lezár egy szakaszt, és remélhetőleg újat nyit a sorozat történetében. Annál is inkább, mivel megjelent egy kiadvány is, a VÍZ – fény-szín-tér című kötet H. Szilasi Ágota gondozásában – ez a kötet a Dobó István Vármúzeum kortárs akvarell gyűjteményének kialakulását, gazdagságát a biennále történetével kölcsönhatásban mutatja be.