A Te múltad az én jelenem
Asztalos Gáspár Zsolt kiállítása a Dorottya Galériában

            „…mint a visszfény, látszatra élet, valójában halál” – írja költeményében Pilinszky a tükör birodalmáról. Nem egy pozitív asszociáció, de nekem az elmúlást sugalmazza a reflex üveg barna árnyalata is, amely Asztalos Gáspár Zsolt munkáinak alaptónusát adja. A halál viszont csak egy végpont, melyet megelőz az élet története. Állunk a fényes üveglapok előtt és elsőre saját magunk képe és a galéria tükröződő részletei verődnek vissza felénk. Ez az itt és a most világa lenne, mely valójában gyorsabban változik, minthogy azt a szem követhetné. Ezután figyelmesek leszünk a tükör mögött rekedtekre. A barna csillámló közegen keresztül arcok néznek szembe velünk, vagyis pontosabban beúsznak saját képmásunkba, és egy kicsit zavartan állunk önmagunk előtt. Feszültség keletkezik az üveglap által kettéválasztott két létsík között. Kik ezek az emberek, akiknek a képmása az üveg mögé lett zárva? Mintha már láttuk volna őket, és mégsem. Hasonló arcokat mindenképpen – nem hiszem, hogy akadna olyan ember, akinek ne kerültek volna kezébe nagyszüleinek megsárgult fotói. Engem ezeken a régi képeken látható alakokra emlékeztetnek a velünk szembe néző arcok.  Megdöbbentő, mennyire meghatározott az ember látása azáltal, hogy mely korban él. A nagyszüleimmel egy időben fotografált személyek hasonlóknak tűnnek számomra, pedig a fotók egy adott pillanatot örökítenek meg a múltból, vagy mondhatnánk, tükröznek, az utókor számára. Egy pillanat befagyott ott a tükör mögött, miközben körülöttünk folytatódik minden. Elődeink képe saját képünk előzménye is egyben, én legalább is erre gondolok miközben a megsárgult, vagyis inkább bebarnult arcképek előtt álldogálok. Mi az üveg innenső felén figyeljük őket, de közben olyan érzésem van, hogy ők is figyelnek minket onnan a megfagyott örökkévalóságból.  
            Kétségtelen, hogy az ókortól kezdve napjainkig számtalan képzőművészeti és irodalmi mű dolgozta fel a tükörhöz kapcsolódó mítoszt. A mondabeli Nárcisznak megjósolták, hogy szép kort ér meg, ha nem ismerkedik meg önmagával. Végül a tükör „segíti” hozzá ehhez a végzetes önismerethez, mely végül is csak látszólag az, valójában önimádat, vagyis egyszemélyes rabság. A fogva tartó és a rab egy és ugyanaz a személy. Asztalos Gáspár Zsolt műveiben egy másik személy képe is asszisztál nekünk önmagunk szemléléséhez, és ha a művészt kérdezzük, nem is lehet ez másképpen, szerinte csak mások által ismerhetjük meg önmagunkat. Ha mesékre gondolunk, ott is előfordul, hogy a tükröt megszemélyesítik, és egyes szám második személyben beszélnek ehhez a különös tárgyhoz. A középkorban negatív és pozitív szimbólum a tükör – a világ megismerésének, és egyben mulandóságának („vanitas”) is szimbóluma. Don Quijote örökkévalónak hitt lovagi eszményét a „tükörlovag” zúzza szét a történet végén. A megismerés lehet végzetes, ha csak az evilági dolgok mulandóságát látjuk meg az üvegfelületen – a mítoszt értelmezők szerint ebbe a csapdába esett Nárcisz, amikor a tükrön keresztül saját külsejébe, mulandó testébe szeretett bele. Ha azonban az igazság megismerésére törekszünk, talán tovább kell tekintenünk a puszta tükröződésen. A kiállításon erre szolgálnak a mikroszkópok, melyek a modern ember legfőbb megismerési módszerét, a tudományt jelenítik meg. Azonban ha a mikroszkóp kémlelőibe tekintünk, meglepetten tapasztalhatjuk, hogy a másik oldalon ragyogó fehér háttérben szakrális képek jelennek meg előttünk. Az örökkévaló vallásos megjelenítése, a felszínes tükörvilág mögött működő, halhatatlan szubsztancia jelenlétére hívja fel a figyelmet. A lencsék alatt megjelenő arcképek (Portré I. és Portré II.) visszacsatolják gondolatmenetünket a kiállítás fő témájához, bár ikonszerűségük ezúttal az ember kívülről láthatatlan, lelki részére utalnak. Asztalos Zsolt munkái ügyesen prezentálják a problémát a modern művészet nyelvén. Az üveglap „ready made”-je belép az életterünkbe, a korábban allegóriaként ábrázolt tükör valós tárgyként áll előttünk. A mögötte elhelyezkedő fotó, „talált tárgy”, mely új kontextusba kerülve a tükör által interaktív kapcsolatot létesít velünk, a nézőkkel. Bevon bennünket, mint a valóság élő montázsdarabjait a kép világába és végül általunk születik meg a műalkotás.

(Dorottya Galéria, 2006. X. 6–XI. 4.)
DÖME GÁBOR